Csodának azt hívjuk, ami számunkra elérhetetlen vagy lehetetlen. Csodák azok, amelyek tudományunk számára egyelőre megmagyarázhatatlanok. Csodák azok, amelyek értelmezhetetlenek számunkra. Mondják, hogy minden csoda három napig tart. Az a “három nap” az, amíg nem értünk valamit. Amint megértettük, tényként fogadjuk el. A csoda visz előre minket. Ha úgy tetszik, sorvezető számunkra. Ha mindig minden ugyanaz lenne vagy ugyanúgy működne, azt megunnánk. Isten jól kitalálta számunkra azt, hogy mindig - mint egy jó apa - kihívásokat megfejtendő, megoldandó projekteket tesz elénk. Addig teszi ezt velünk, amíg azt látja, hogy ezáltal haladunk. Agyunk már képes újabb csodákat felfogni, néhányunk pedig képtelen a meglévőket is elfogadni. A csodák kellenek. Ha mi emberként közelítünk egymáshoz, akkor egyre több csoda nyílik meg számunkra, amit van, aki el tud fogadni, van, aki követni is tud és vannak, akik véletlenül sem akarják majd az álláspontjukat megváltoztatni. A csoda számukra nem lesz valóság. Mindannyian vágyunk  a csodákra. Gyermekként szinte természetes, hogy csodák léteznek. Mi is segítünk fenntartani ezeket: Jézuska, Mikulás, stb. Azok a csodák, amelyek viszont felnőttek számára léteznek, azt a mi Istenünk próbálja fenntartani számunkra. Miért? Hogy haladjunk, hogy menjünk utána, ezáltal fejlődjünk. Fejlődni jó. Egyrészt azért, mert egyre többek, jobbak, okosabbak, szebbek leszünk, másrészt azért, mert újabb csodákat fogadhatunk el. Újabb ismeretlen területek nyílnak meg számunkra, ami elsőre lehetetlen, majd sok fejlődés és hit által elképzelhető és megvalósítható lesz. El tudjátok képzelni, hogy az ősember lát egy olyan épületet, amit mi csak “panelnek” hívunk. El tudjátok képzelni, hogy számára az milyen ördögtől való, lehetetlen küldetés: az, ami számunkra már természetes. Nekünk ez már nem csoda. A tudomány elért oda, hogy több emeleten is képes építkezni. Minél több csodát fejtünk meg, annál kevesebb marad gyönyörködésre. A csodák pedig jönnek és jönnek, de a Jóisten nem akar sokkolni a tudásával minket, ezért nem látott az ősember még panelt. Most viszont olyan világot élünk, hogy néhányan már készen állunk újabb csodák befogadására, néhányan pedig egyáltalán nem akarnak változást. Félnek az újtól, félnek az ismeretlentől: ezért feladatunk megosztani tudásunkat. Amikor Jézus azt üzente, hogy tegyetek tanítványokká minden népet, az nem azt jelentette, hogy csöngessetek be minden otthonba és hirdessétek azt, amit egyedül igazságnak gondoltok. Nem. Ez azt jelenti, hogy az újabb ismereteiket osszátok meg egymással. Legyen az technikai, érzelmi vagy erőnléti akár: mindent, amitől közelíteni fogunk. Közelítünk a barátainkkal akkor, ha megosztják velünk problémáikat. Közelítünk akkor is, ha örömeiket, hitüket, félelmeiket stb. osztják meg velünk. A megosztás a “terjesztés”.  A terjesztés pedig egyelőre környezetedben indul. A környezetedben, ahol barátokat, családtagokat kell beavatnod az újabb tudásodba vagy az újabb felfedezésedbe. Ott derül ki, hogy ki is vagy a családod vagy a barátaid előtt. Ki is vagy: mennyire vagy hiteles. Ha nem, akkor ott nem voltál eddig sem hiteles. Ha elfogadják, amit mondasz, akkor eddig is vezetőként jelentél meg köztük. Vezetni pedig akkor jó, ha tudsz újat mutatni, mondani. Az új pedig ahhoz vándorol, aki nyitott, aki hisz. Aki zárt, azt nem feladatot kinyitni. Mindenki eldönti, hogy mit vesz ki az élet csodáiból. Én sokat szeretnék. Nem azért, mert mohó vagyok, hiszen már felismertem, hogy ezek nem ajándékok, csak lehetőségek. Felismertem, hogy ahhoz, hogy ami egyszer csodaként működött nálunk, ahhoz később hosszú tanuláson keresztül jutunk hozzá. A csoda egy előremutatás: valami, ami eddig nem volt lehetséges, az most megnyílik és lehetőségünk lesz tanulni hozzá. A csoda egy lehetőség. Jézus is a csodákat azért mutatta meg, hogy mi - akik utána jöttünk - megvalósítsuk. Lehet a vízből bort készíteni? Persze. Azóta rengetegen gazdagodtak már meg ezen, hogy különböző kemikáliákat hozzátéve a vízhez, borrá “változtatták” azt. Lehet a csodákat utánozni és lehet megérteni és megtanulni. Csodáknak mindig kell lennie, de a csodák megtartanak minket gyermekben, akik ilyenkor a “szülöktől” fognak függeni. A szülők mutatják a gyermekek számára azt, amit az Isten mutat a mi számunkra. Isten a mi mennyei atyánk, aki vezet minket az úton. Aki hisz, az megy utána. Aki nem hisz, annak nagyobb csodákat kell látnia ahhoz, hogy elfogadja a természetes vezetést: Istent. Aki viszont fél, az a félelme hiánya által vár csodát. A fél-elem, egy olyan energia, ami lefelé visz. A félelem teremti a sátánhitet. A félelem által, azaz a tudásaink hiánya által szültük meg a félelem vezetőjét, a sátánt. Ennek a “vallásnak” a táplálója a negatív energia, ami a számegyenesen a nullától balra helyezkedik el. A nulla az energia elfogyása, míg a mínusz számok annál kevesebbek. A mínuszban lévő ember “elszív” másoktól: ez a negatív energia, ez táplálja az általunk sátánnak nevezett “lényt”. Ezt a lényt mi hoztuk létre saját félelmeinkből. Mi tápláljuk saját hiányzó energiáinkkal, amely által elvonunk másoktól. Minél jobban elvonunk másoktól, annál kevesebb marad nekik a hitre, a bizalomra és így eltűnnek vagy eltűntek a csodák. A csodák pedig a haladást hordozzák. Aki hisz és van mögötte energia, az nem fél. Aki fél, az hiányban van. A hiány mindig lefelé visz bennünket, a hit pedig felfelé. Erről írok legközelebb.