Sajnos azért kerülik ki a fiatalok a szüleiket, mert a szülők nem elég hitelesek a számukra. Mit is jelent ez? Sok szülőnek nincs ideje a gyerekeire, mert a munka már szinte minden időnket felemészti. 24 órából 9-et minimum, 17-et maximum dolgozunk átlagosan. Minden embernek 8-10 óra alvásra van szüksége emellett, ha ilyen mértékben dolgozik. Aki 10 órát alszik és 17-et dolgozik, az máris átcsúszott a következő napba. Mikor tud időt szánni gyermekeire? Soha. Ez a társadalom legnagyobb problémája, nem az atomháború. Az atomháború pontosan annak a következménye, hogy ha nem jut időnk gyermekünkre és nem kap érzelmeket és tanítást gondolkozásához, akkor háborúzik: háborúzik a figyelemért, háborúzik a versengésért, ami mindig a figyelemhiányáról szól. Hogyan lehetne változtatni ezen, hogy a szülők fel tudják nevelni a gyermekeiket úgy, hogy ne az „utca” nevelje fel őket? Figyelemmel, amihez idő kell, amihez pedig motiváció. A motivációt azt fogja adni, hogy felnőtt két generáció „szülők nélkül”. Szülők nélkül, akik nem tudtak ott lenni az anyák napi ünnepségen, akik nem voltak láthatóak a nyári szünetben, és nem tudtak szeretettel ételt adni gyermekeiknek, mert azt az iskola konyhája tette meg. Az iskolában pedig nem a szeretettel való főzés volt a lényeg, hanem a minél gyorsabban, minél olcsóbban. Ugyanazt látjuk ott is, mint mindenhol: időhiány és energiahiány. Ha egy szülőnek van energiája, akkor boldogan főz gyermekének olyat, aminek örülni fog. Olyat, ami a kedvence és boldogan nézi, ahogy jóízűen eszik a gyermeke. Ma már nincs idő erre. Arra sem, hogy főzzünk és arra még kevésbé, hogy boldogan nézzük, ahogy esznek. Óriási veszteség ez szülőnek és gyermeknek egyaránt. Óriási veszteségeket élünk meg mindannyian, akik gyermeket vállalunk úgy, hogy közben nem éljük meg annak élményét. Ha nem éljük meg élményként a gyerekvállalást, akkor sajnos erről tudunk beszámolni, hogy nagyon nehéz, hogy ki vagyunk facsarva, hogy nincs időnk semmire!!! Miért nem vesszük górcső alá a munkát? Miért csak a gyerekeket érezzük soknak? Azért, mert az a munka után érkezik. Mindenkinek beáll az élete a munka által és utána vállalunk gyereket. Mégis miért vállalunk gyereket? Azért, hogy 24-ből 38-at próbáljunk élni? Nem!!! Muszáj változtatnunk. Ha élményként akarunk bármit megélni, akkor jelen kell lennünk. Jelen lenni azt jelenti, hogy időt szakítunk rá. Az idő pedig flexibilis. A nyugati társadalmak már kezdik felmérni a munkamegszállottság problémáit. Nincsenek gyerekek. Egyszerűen a fiatalok nem vállalnak gyereket, mert nincs idő rájuk. Ők úgy nőttek fel, hogy nem volt idő rájuk és ezt nem szeretnék továbbadni. A gyerekek felnevelése időt követel, helyette megláthatod azt, amikor egyedül feláll, amikor beköti a cipőjét és kimondja, hogy anya. Megláthatod, milyen boldog, ha finom ételt adsz a számára. Láthatod, amikor először teremt kapcsolatot kortársaival és boldogan mesél arról, hogy ki a barátja. Láthatod őt, amikor először nyílik az értelme és amikor ő kér segítséget tőled, mert BÍZIK BENNED. A bizalom csak hosszú kitartó munkával alakul ki, viszont a bizalom kapcsol össze két embert. A bizalom a szeretet ALAPJA. Alap nélkül nincs ház, nincs élet. A bizalom nélkül nincsenek érzelmek. Ha nincs érzelem, nem működünk emócionálisan. Az emóciók pedig megvédenének minket a harcoktól, háborúktól. Miért nem követik a fiatalok a szüleiket? Mert nincs bizalom. Nem tudtuk kiépíteni napi fél vagy egy órában, amikor a tv elől aludni zavarjuk gyermekeinket. Így nem tud felnőni egy olyan generáció, aki változást képes generálni. Miért nem értjük meg, hogy azt tudjuk csak adni, amink van. Nem tudunk mást és miután mi is csak ennyit kaptunk, ezért ha ugyanazt adjuk tovább, akkor ugyanazt fogják gyermekeink is megélni. Harcolunk és harcolnak, háborúznak tovább. Miért? Mert nem lesznek érzéseik.  A Hamasz úgy “teremt” emberi robotokat, hogy kiölik az érzéseket és egy érzést “programoznak” katonáikba, a gyűlöletet. Ebben az egy érzésben vagy öngyilkos lennél vagy véresen küzdenél és ölnél. Ide jutottunk: persze, hogy nem követnek a fiatalok bennünket. Amikor utánunk jönnek ösztönből, belülről lesznek automatikusan olyanok, mint mi, amíg meg nem értik, hogy változtathatnak magukon. Csak magunkon változtathatunk, minden más csak időpocsékolás. Segíteni csak magunkon tudunk. Fiataljaink ilyenkor valami mást szeretnének, mint amit a szüleik éltek. Máshogy, máshol, mással. Ilyenkor a szülők, a felnőttek mindig vissza akarják terelni őket abba a mederbe, amit már ismernek. Minden, ami változás számunkra, nehéz és ha nem engedjük fiainknak, hogy új utakon járjanak, akkor marad a régi. Marad minden úgy, ahogy régen és harcolunk, háborúzunk tovább. Amikor felnövünk, rájövünk arra, hogy a rendszer csak a rendszer szabályaival együtt tud működni. Például, ha a fiatalok nem szülnek, akkor ebben a rendszerben nem lesz olyan dolgozó középosztály, akik eltartsák a nyugdíjasokat: ezért a kormány mindent megpróbál, hogy a fiatalok szüljenek. De ha szülnek és nem lesz idejük gyermekeikre, akkor pontosan ott folytatódik minden: nem oldottunk meg semmit. Ha viszont a kormány értené, hogy időt kell adni, hogy a munka nem lehet 17 óra és kell szabadság, ahol családok időt tölthetnek egymással, akkor hatalmas emóciók szabadulnának fel. Hatalmasak, amelyek felülírják a harcot és a háborút. Boldog ember nem háborúzik. A kormány persze azt mondja, hogy nincs 17 órás munka, de sajnos nem akar rálátni. Azt mondja, van szabadság, 20-30 nap egy évben. Egy gyereknek, aki viszont többet van otthon, tavaszi, nyári, téli szünet, stb., magyarázd el, hogy miért nem lehetünk együtt. Új rendszer felállítására van szükség, ahol gyermekek és szüleik együtt tölthetnek időt, persze médiumok nélkül. Arra is szükség van, hogy megtanítsuk a fiatalokat arra, hogy hogyan is jó az időt együtt eltölteni. Sajnos erre sincs mintájuk. Társadalmunkat újra kell gondolnunk, struktúrálnunk, hogy visszaálljon az a rend, hogy a gyerekek követik a szüleiket. Ha azt szeretnénk, hogy elfogadjanak minket vezetőjükként, akkor nekünk kell vezetővé válni. A vezető felelősséget vállal és képzeljétek, a jó vezető élvezi a felelősséget. Élvezi, mert a felnőtt azért kap dicséretet, ha jobb volt, mint az elődei. Akarjunk fejlődni és akarjuk kijavítani azt, ami rossz volt. Ha nem, akkor mindenhol a mi szélsőségeink helyett megjelenik a másik véglet szélsősége. Ha teljesen érzelemmentesen éltünk, akkor másoknál a túláradó érzelmekkel kellett megvívnunk. Ha békétlenségben éltünk, akkor a túlzott békére való vágyakozás jelenik meg és ha teljesen racionálisak voltunk, akkor teljesen spirituális másik oldallal fogunk szembe kerülni. Mindegyik egyensúlytalan, de középen van az igazság. Hogyan legyünk középen? Erről írok legközelebb.

A döntés a mi kezünkben van. Annak a felelősségét is mi hordozzuk. Ez lenne a normális, de vajon így van-e valójában? Nem, nincs így. Ma sajnos mindenki igyekszik a felelősséget eltolni magától. Például: csinálunk valami butaságot, amit számon kérnek rajtunk szüleink. Többnyire indulatosan megsértődünk (ami nagyon sok energiát von el a másiktól) és duzzogunk, hogy erről nem vagyunk hajlandók beszélni. Miért alakul ez ki? Mert nem tanítottak meg minket felelősséget vállalni. Hogy lehet ez, hiszen minden arra tanítana minket, hogy vállaljunk felelősséget. Az iskola is ezt tanítaná a jegyeinkkel. Ha rossz jegyet kapunk, azért mi lennénk felelősek, tehát legközelebb többet kell tanulnunk. A munkában is, ha kirúgnak, lefokoznak minket, legközelebb többet kell beletennünk. Sajnos mi nem ezt tanuljuk meg ezekből a tanító üzenetekből, hanem azt, hogy a tanárra hárítjuk a felelősséget és nem értünk egyet a jeggyel, amit kaptunk. A főnökre toljuk a felelősséget, mert mást kellett volna elküldenie, nem jól döntött, stb… Nem vállaljuk fel a felelősséget saját hibáink miatt, ezáltal nem is javíthatjuk ki a hibáinkat, mert ugye, nincs is hibánk. A felelősséget gyermekkorban kell megtanulnunk, nyilván életkorunknak megfelelően kell a terhelést kapnunk. Van, akinek sikerült megtanulnia és van, akinek nem. Ha szüleink állandóan dolgoztak vagy egymással vívtak, akkor sajnos semmi idejük nem maradt arra, hogy minket tanítsanak. Ha nem tanítottak meg a felelősségvállalásra, akkor egy tanár sem fogja tudni megtanítani, hiszen ha nincs semmi súlya annak, hogy nem vállaltunk felelősséget, akkor a szülő a gyermekét fogja védeni akkor is, ha a tanár felelősségre vonja. Miért? Mert ha a tanár elmarasztal egy diákot, akkor a szülőnek mellé kell állnia, hogy hiteles tudjon maradni és vezethessen tovább. Ha a szülő nem teszi, akkor a gyereknek a tanár nem lesz hiteles többé és nem tudja vezetni, instruálni a diákot. Ha nem tud vezetni egy tanár, akkor a gyereknek megint nincs senki, aki taníthatná őt, ezáltal megy a saját feje után vagy egy másik gyerek után. Aki a saját feje után megy, az legalább megpróbál felelősséget vállalni. Abból alakulnak ki a nem egyenes úton járó felnőttek, akiknek önálló utat kellett találni, mert nem tudtak senkit követni. Aki követi a szüleit, az mintaként tekint rájuk. Aki mintaként tekint szüleire, az elfogadja mindkettőjüket vezetőjeként. Ennek az embernek könnyebb lesz később is a vezetést elfogadnia és könnyebben hoz döntéseket, mert van valaki, aki szintén osztott felelősséget vállal vele. A felelősséget először osztjuk. Ezért a gyerek először a szüleitől várja, majd egy részét próbálja átvenni a felelősségnek és dönt. Ennek következményét még együtt viselik. Ha a szülő ráér és észreveszi, hogy együtt vállaltak felelősséget, akkor a gyerek terhe kisebb a rossz döntés miatt. Amikor viszont a gyerek megérti, hogy nem számíthat a felnőttre akkor, amikor a közös döntésük következményeképpen a felelősség alól kibújik, akkor végleg megszakad benne valami. Végleg rájön, hogy egyedül van és nem keresi tovább a felnőtt segítségét. Leszakad a szülőkről, a tanítókról és egyedül küzd a világban. Egyedül küzdeni nagyon nehéz. Nehéz azokat a tudásokat megszerezni, amiket egyszerűen megtanulhatott volna a felnőttek tapasztalatai által. Nehéz, mert így mindent neki egyedül kell megtanulni és megérteni. Ez a gyerek többé nem tud segítséget vagy akár tanácsot elfogadni. Így alakulnak ki részben a nárcisztikus emberek, akik nem „függnek” senkitől. Az biztos, hogy önállóak, de az is biztos, hogy ők a legfüggőbb emberek a világon. Miért? Mert nem lettek felnevelve, ezért állandó hiánnyal küzdenek. Ez megnyilvánulhat szeretethiányban vagy érintéshiányban vagy egyszerűen tudáshiányban. Ha ezek mind együtt jelentkeznek, akkor teljes nárcizmusról beszélünk. Ennek legnagyobb problémája, hogy ők nem tudják magukról, hogy valami nem stimmel velük. Miért? Mert mindenki Isteníti őket. Miért Istenítjük őket? Mert szegénynek szüksége van rá. Mi segíteni szeretnénk, ezért dicsérjük őket, simogatjuk őket és ha nincs igazuk, akkor is igazat adunk nekik, mert nekik szükségük van rá. Amikor viszont egy ilyen emberrel elhitetjük, hogy úgy jó, ahogy van, akkor gellert kap és dönt. Folyamatosan hoz rosszabbnál rosszabb döntést, hiszen nem okos, csak a sajnálat miatt senki nem meri megmondani neki. A sok dicsérettől viszont felerősödik és elhiszi, hogy mindent IS tud. Nincs akadály előtte immár. Nincs akadály, hiszen a te energiádból, amivel dicsérted, feltöltődött és elhitte, hogy Isten lett. Az Isten pedig mindent tud és tökéletes. Miért nem állítjuk meg őt már közben? Azért, mert amikor dicséred, simogatod vagy elfogadod a butaságait, az sok energiát von el. Amikor elvon belőled energiát, te elfáradsz. Ha elfáradtál, már nem tudsz vele vívni és ráhagyod. Mindent ráhagyunk arra, aki erősebb, ezért rájöttek ezek az emberek, hogy a túlerővel mindent elérnek. A túlerő pedig a párjából van. A párjából, aki fél, hogy bánt, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő szeretné. A főnökeiből, munkatársaiból, akik elgyengültek mellette és már nem is mernek szólni neki, nehogy bántson. Így alakul ki egy eltorzult személyiség. Ebben a szülők nagyon fontos szerepet kapnak, hiszen ha nincs idő a gyerekre, akkor a gyereket valaki más fogja „nevelni”. Valaki más lesz a minta számára, mint a szülők. Ha valaki más lesz a minta, akkor az a valaki vezeti. Ha gyerek vagy, nem látsz rá arra, aki vezet. Nem tudod, hogy hova tart, mert nem nézed meg azokat a paramétereket, amit egy felnőtt már ért, ezért megnéz. Például: Miért kérdezik szüleitek azt, hogy ha bepasizol, hogy ki ő, mivel foglalkozik, kik a szülei, stb? Azért, mert ezek sok mindent elárulnak egy valóban felnőtt embernek. A VALÓBAN FELNŐTT nem a kora alapján lesz az. Tudása, élettapasztalata, tehát a megélt dolgok jól értelmezése és jó használata által. Olyan példát keress, aki jól él. Nem attól él valaki jól, hogy sok pénze van, hanem attól, hogy hogyan bánik a pénzzel. Aki jól él, az sok ember számára lehet minta, aki pedig deviáns életet él, azt is sokan követik. Kik? Akik szüleik által kikerültek a perifériára azért, mert nem kellett felelősséget vállalniuk. Azért, mert nem tanították meg számukra a felelősségvállalást. Azért, mert mindig volt valaki, aki elvitte a balhét. Ők a betyárbecsületet tanulták meg. A betyárbecsületre nem épülhet társadalom, de még párkapcsolat sem. A betyárbecsület egy „állam az államban”: egy külön rendszer, ami nem illeszthető az egészhez. Olyan, mint a rák. A rák egy önálló létformaként éli az életét egy testben. Amikor viszont akkorára nő, hogy elnyomta a szerveket, együtt hal meg a test és a rák is. Együtt nem működik jó és rossz. Mindig újra és újra kell értelmezni, hogy társadalmunk számára mi a jó és mi a rossz. Ehhez kellenek a fiatalok, akik az ő jójukat szeretnék hozzátenni a mi jónkhoz. Amikor nem hagyjuk, hogy az ő tudásukat hozzánk tegyék, akkor keresnek egy másik utat, ahol meghallgatják őket, ahol talán vezethetnek is. Így alakul ki a „kettős királyság”, ahol biztosan harc lesz. Ha nem engedjük a fiatalokat vezetni, akkor nem fognak felelősséget vállalni. Ha túl korán engedjük őket vezetni, akkor sajnos csak közös felelősségvállalásra lesznek képesek. A felnőtt tud dönteni, a „gyerek” pedig csak felelősséget tologat. Nézzetek magatokba, hogy felnőttként tudtok-e felelősséget vállalni vagy csak tologatjátok azt másokra. Induljatok el az önvizsgálatba és változtassatok. Változni jó. Minden változással új dolgokat fogtok megteremteni, létrehozni. Amit teremtsz, az a te tükröd, pontosan úgy, mint gyermekeid. Akik lettek, az belőled lett. Ha nem tetszik, amit általuk látsz, akkor változz. Ha megváltozol, ők is felnőttként alakulni fognak. Ha viszont nem változol, akkor sosem válsz vezetőjükké és állandóan csak kritizálni fogod őket. Aki kritizálja gyermekeit, az nem vállal felelősséget értük. Tanítsd őket a te utaddal. Ha az vonzó, mennek utánad, ha nem, akkor kikerülnek majd. Miért történik, hogy a fiatalok kikerülik a szüleiket? Erről írok legközelebb.