A tudásról, amely örömet okoz számunkra. Legyünk újra gyermekiek azzal, hogy újra jó tanulni. Újra jó hinni és újra jó élni. A gyermek ilyen. Ebben kell hasonlatossá válni a gyermekeinkhez Jézus szerint, és nem abban, hogy dobjuk el a felelősséget, és éljünk úgy, mint egy gyermek! Ez a különbség. A különbség pedig igen fontos.

Milyen jó volt játszani gyermekként. Emlékeztek rá? Milyen jó volt, hogy fáradhatatlan volt testünk. Emlékeztek rá? És milyen jó volt hinni abban, amit szüleink mondtak nekünk? Mikulás, Jézuska, húsvéti nyúl stb. Most nincs ilyen. Most nincs idő játszani, és nincs hozzá jó testünk, hogy akármennyit szaladjunk, ugráljunk. Néha még a buszmegállóig futni is nehéz. És néha nincs hitünk, mert szüleink hazudtak, és ez rányomja a bélyegét a mi hitrendszerünkre. Tényleg, gondolkodtatok már azon, hogy miért jobb azt állítani, hogy a Jézuska vagy a Mikulás hozza az ajándékot, minthogy azt mondanánk – hogy alig várom, hogy lásd gyermekem azt az ajándékot, amit hónapok óta neked készítek, vagy sok szaladgálás után sikerült megvennem számodra, hogy örömet szerezhessek vele neked. Mi a különbség? Elmondom. Az, hogy amíg becsapod, úgy a Jézuskának örül, viszont nem értékel téged. Ha neked azt mondom, hogy valaki küldött számodra ajándékot – bár mégis én vettem meg – te nem nekem leszel hálás, hanem valaki felé küldöd a háládat, aki nem is létezik. Nem tudunk így megköszönni semmit. A baj az, hogy mi, a szülök vettük, készítettük azt, amit gyermekünknek a „Jézuska” küldött. Lehet, hogy öröm számunkra látni az arcát, de mi igazán nem kapunk köszönetet érte. A világ pedig az egyensúlyra épül. Ha én adok, akkor nekem kell kapni. Elfogadást, örömöt, hálát, ölelést, bármit. Így viszont helyettem Jézuska kap tiszteletet, hálát, örömöt. Ki a Jézuska? Senki. Nincs olyan. Saját magunk tanítjuk meg gyermekeinket olyan személyeknek megköszönni azt, amit kapnak, aki nincs. A Jézuska a gyermek ajándékozója. Isten pedig Jézuska továbbfejlesztett változata. Isten a mi felnőtt Jézuskánk. Ugyanúgy, ahogy gyerekként nem láttad Jézuskát, ugyanúgy felnőttként nem láttad Istent. Kihez imádkozol? Istenhez. Isten pedig te magad egy része valójában. Isten a mi Jézuskánk. Isten pedig addig kell valakinek, amíg fel nem nő. Sokan nem nőttünk fel. Ha felnősz, akkor saját magad veszed kézbe az életedet. Saját magad akarod irányítani, de amíg gyermek vagy, szükséged van valakire, aki segít. Tudom, hogy sokan felnőttként imádkozva várjátok, hogy Isten megsegítsen benneteket. De Isten egy fény. Egy fény, aki hozzád kapcsolódik, aki segít úgy, hogy nagyobb lesz az erőd általa, hitelesebb leszel általa, és boldogabb leszel azáltal, hogy mindig van kire számítanod. Addig, míg gyermek vagy, rendben! De akkor, ha már felnőttél, akkor gyermeked rád fog számítani. Ha áttolod a felelősséget Istenre, akkor te sem nőttél még föl. Amit nem tudsz, azt nyugodtan mondd meg gyermekednek, és akkor elindul keresni valakit, akitől tanulhat. Ha pedig tudsz valamit, akkor már nem azt fogod mondani, hogy imádkozz Istenhez, hanem azt, hogy gyere drágám, segítek neked, megtanítalak arra, amit te még nem tudsz. Minél kevesebbet tudunk, annál inkább van szükségünk egy Jézuskára, egy Istenre. Ő majd gondodat viseli helyettünk, ő majd megsegít téged.

Véletlenül sem szeretnék bántani senkit a hitében. Én is voltam vallásos. Sokat segített nekem. Megtanultam, hogy amíg imádkoztam, addig mindig valakitől vártam a segítséget, de mióta felnőttem (és ez sajnos nem 21 éves koromban történt, hanem jóval később), azóta megértettem, hogy Isten nem azt várja tőlünk, hogy gyermekek maradjunk, hanem azt kéri, hogy nőjünk föl. Annak minden felelősségével.

Jézust Istenként imádták, és Jézus azt mondta, hogy van nála több. Tanulhatsz többet is. Lehetsz Atya. Lehetsz Teremtő, és lehetsz egy olyan csoda is, amit még nem neveztünk el. Lehet bárki, aki segít nekünk, de addig, amíg segítséget kérünk, még nem nőttünk fel. Nem baj az, hogy nem nőttünk fel, de akkor ne is viselkedjünk úgy, mint a felnőttek. Ma már 13 évesen úgy gondolják a gyerekek, hogy felnőttek. Miért? Mert azt érzékelik, hogy szüleiktől nem tudnak már tanulni. Ha nem tudnak tanulni szüleiktől, akkor felnőttnek nyilvánítják magukat. Akik pedig felnőttek, azok összekapcsolják magukat egy másik, ellentétes nemű felnőttel. Ezt hívjuk párkapcsolatnak. A gyerekek nem tanulják meg szüleiktől, hogy párkapcsolatban élni azt is jelenti, hogy nem mindenben értenek egyet a felek. Ez a fejlődés lényege, hogy közelítjük álláspontjainkat. A közelítéssel pedig közelebb kerülünk egymáshoz. Minél közelebb kerülünk egymáshoz, annál jobban szeretjük egymást. Mi pedig azt tanuljuk szüleinktől, hogyha nem tudunk valamiben megegyezni, akkor elválunk. Így működik minden gyermek párkapcsolata is. Nem akarunk küzdeni, harcolni, mert könnyebb elengedni, kihátrálni egy párkapcsolatból. Gondolkoztatok azon, hogy milyen mintát mutatunk gyermekeinknek. Megtanulják, hogy húzd ki magad a felelősségvállalás alól. Nem tudnak dönteni valaki mellett, mert hátha lesz jobb. Tudod mitől lesz jobb? Attól, hogy egymástól tanultok. Attól, hogy közelítitek álláspontjaitokat. És attól, hogy mertek érezni. Ezek a fiatalok, akik a mi gyermekeink, nem mernek érezni, mert ha a másik még nem nőtt fel, és nem kész egy párkapcsolatra, akkor simán kiszállhat közben bármikor. Akkor miért nyissuk ki szívünket, miért érezzünk, ha majd úgyis szenvedni fogunk. Nem könnyű így elindulni egy párkapcsolatban. Gyermekek vagyunk – felnőtt ruhában. Nincs felelősség, és nem értjük, hogy testünk azonnal elkezd alkalmazkodni a helyzethez.

A női test csoda. Képes magába fogadni a férfi testet, ha van ideje összehangolódni vele. A hüvely azonnal elkezd a férfi péniszéhez alkalmazkodni. Ha egy férfi szerelmes, akkor kivárja az összehangolódás idejét. Ha kivárja, akkor csodálatos szexben lesz közösen részük. Ha nem, akkor a női test elkezd újra, és újra ráhangolódni valakire. Valakire, aki akár két hétig, akár öt hétig vagy akár egy évig volt partnere.

A test gombákat, baktériumokat tárol. Azzal tudunk elhalt és rossz állapotú sejteket bontani. Ha egy test képes lebontani egy sejtjét a gyomorban és képes helyette újat szülni, akkor hidd el képes a hüvelyben ugyanerre. Ha a hüvelyben elindul egy bontás, akkor a gombák kivándorolnak belőlünk, azaz a nőkből, és elkezd gombásfolyás megjelenni a nőben. Ez nem azt jelenti, hogy nem alkalmas a két ember egymással lenni, hanem azt, hogy az egyik, azaz a nő, elkezdett hozzáhangolódni a férfihoz. Elkezdett olyan testet alkotni, amely alkalmas lesz valamikor a teljes férfi befogadására.

Az emberek különböző méretű hüvellyel, és különböző méretű pénisszel élnek. Ha két olyan ember találkozik, akinek hasonló méretei vannak, akkor gyorsan hangolódnak össze testként. Ha pedig két különböző méretű ember találkozik, akkor továbbtart az összehangolódás. Igen, a hüvely kész bármilyen típusú péniszt magába fogadni, mert a nő rugalmas. Alakítható. De mi már nem vagyunk teljesen nők. Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy hozzáalakuljunk egy férfihoz, mert a férfiak nem tanultak meg adni. Azért, hogy mi nők átalakítsuk magunkat, és magunkba fogadjuk a férfit, ezért a férfinek meg kell tudni nyílni. Hálásnak kell lenni, hogy valaki szívből szeretné őt befogadni.

Olyan sok mindent nem tudunk még az anatómiánkról. Olyan sok mindennel kellene ahhoz foglalkozni, hogy megértsük egymást nőként, illetve férfiként – hogy feladtuk. Azt mondtuk, hogy majd Isten megsegít. Azt mondtuk, hogy bízzuk magunkat őrá, és nekünk nem kell mással foglalkozni, csak hinni. Annyi szomorú megkeseredett ember van az egyházakban, akik egész életükben hittek ahelyett, hogy tettek volna valamit. Ha a gyerekek számára nem derül ki, hogy nincs Jézuska, akkor sohasem akarnak tenni. Akkor mindig, mindent tőle várnak csakúgy, mint a felnőttek. Ha pedig kiderül számukra, hogy szüleik nem mondtak igazat, akkor először rossz nekik, de utána elindulnak „felnőni”. Nekünk is rossz, hogyha kiderül, hogy Isten ugyanolyan illúzió, mint a Jézuska, de fontos, hogy értsd. Ahogy a gyermeknek fontos volt, úgy nekünk is, de itt az ideje, hogy megtudd: Nincs Mikulás, nincs Jézuska.  És nincs a felnőttek mikulása sem – Isten. Nem vagyok ateista. Addig hittem, amíg felnőttem. Segített. De ma már felnőttként meg kellett értenem, hogyha minden energiámat arra fordítom, hogy hiszek és imádkozom, akkor úgy érzem, hogy van valaki, aki megoldja helyettem. Szükségképpen sohasem tudom megdicsérni magam azért, hogyha megoldottam jól valamit, mert akkor is azt fogom hinni, hogy isteni segítséggel történt. Isten bennünk él. Jó, ha bennünk él. És minél több isteni részünk él felnőttként bennünk, annál inkább élünk mi is felnőttként. Nem várunk el olyat gyermekünktől, amelyet nem tanítottunk meg számukra. Nem várunk el senkitől olyat, amire nem kapott tanítást, de rálátunk arra, hogy hol tartanak emberek, és segítünk nekik tudásunkkal. Segítünk nekik erőnkkel, hitünkkel, félelmünkkel és mindennel, amik vagyunk. Amik vagyunk, az pedig egy folyamatosan változó Én. Ma ilyenek, holnap olyanok. Az nem baj. De ha már változunk, akkor úgy változzunk, hogy hasznára váljunk társadalmunknak. Erről írok legközelebb.