Kezdjük a sporttal. Miért kezdünk sportolni? Azért, mert szüleink ezt az irányt mutatják nekünk. Elkezdődnek a sikerek és örülnek szüleink ennek, mi is örülünk. Mindent szeretünk, ami sikert hozhat. Szüleinket is szeretnénk megajándékozni azzal, hogy jól megy a sport, hogy büszkék lehetnek ránk. Mi a legfontosabb szüleinknek: hogy egészségesek legyünk és a sport erre is taníthat minket. Aki viszont túlzásokba esik, annak elkopnak az ízületei, elszakadnak izomkötegei, túl és aránytalanul nő a teste, stb. Ilyenkor vajon szüleink ugyanannyira büszkék? Ugyanannyira örülnek nekünk, amikor már látják, hogy túlzásokba estünk? Képzeljétek el, hogy általában igen. Azért, mert szüleinknek is fontos az elismerés. Szüleink sem kapták meg az ő szüleiktől és ezért - miután hiányzik az életükből - inkább elfogadják túlzásainkat, csak lehessenek büszkék ránk valamiért. Akkor is lehetnek szüleink büszkék ránk, ha valamiben kiemelkedően jók vagyunk. A kiemelkedő azt jelenti, hogy nagyban eltérni a többiektől: ha ezek a kiemelkedő emberek nem találkoznak, akkor egyedüli élet vár rájuk. Einsteinnek azért volt könnyű, mert találkozhatott Teller Edével, Szilárd Leóval és társaival, akikkel meg tudták érteni egymást. A sportolóknak azért lehet könnyű, mert aki hasonló sportban tevékenykedik és hasonló adottságokkal rendelkezik, azok szintén alkotnak egy egységet. Mi van akkor, ha én egyedül vagyok a túl tudásommal? Mi van akkor, ha senkivel sem tudom megosztani azt, amitől jobban vagyok, okosabb vagyok vagy szebb lettem? Semmi. Akkor egy idő után kilök magából a társadalom. Ez a túlzásoknak a lényege, ezért szokták a túlzó emberek maguk mellé hívni a többieket, hogy ők is legyenek túlzók. Muszáj tudnotok, hogy hová vezet: egyedülléthez vagy egészségtelen testhez vagy túl gyors fejlődéshez, amelyre általában még senki nem készült fel. Ha túl korán hozunk le tudásokat, túl korán találunk fel dolgokat és az emberiség még nem készült fel rá, akkor bizony megtörténhet, hogy a feltalálás célja nem fog megegyezni a felhasználó céljával, lásd atombomba. Meg kell gondolnunk, hogy milyen tudásokat „szabadítunk” rá a világra. Mikor adjuk a gyufát a „gyerekek” kezébe és megtaníthatjuk-e őket a „gyufa” használatára vajon? Erről személyiségük fog árulkodni nekünk. Azok az emberek - akik túlzók - állandóan fölé akarnak emelkedni a másiknak, azoknak nem szabad hatalmat, tudást adni a kezükbe. Akik csak versengenek, akik mindenkit le akarnak győzni, azok önmagukról olyan képet festenek nekünk, hogy miután nem egyensúlyban vannak, így energiájuk nagy része egy helyre áramlik. Ha sportolók túlzásokkal, akkor az izmokban van a többlet, ha feltalálók túlzásokkal, akkor az agyban van többlet, ha viszont spirituális túlzásokat kerestek, akkor a szívük nyílt meg túl: ilyenkor mindenkinek segíteni akarunk. Segíteni annak kell, aki kéri és segíteni úgy kell, hogy először tisztába kell lennünk saját tudásunkkal. Ha többet gondolunk magunkról, akkor túlzást adnánk másoknak, puszta szeretetből. Túlzást adnánk, de azért, mert szeretni tudunk, még nem biztos, hogy értünk is. Én annak idején mindenkinek csak segíteni akartam és sokáig nem értettem, hogy miért nem sikerült mindenkinek adnom. Azért, mert az én túlzásaim és a másik túlzásai ha összekapcsolódnak, akkor még nagyobb túlzások alakulnak ki: hatványozódik minden. Ebben kaptam segítséget, hogy véletlenül se hozzak létre még nagyobb túlzásokat, pusztán szeretettel.

Aki nem ért a pénzhez és túl sok pénzt kap, az rosszabb helyzetbe kerül utána, hogyha elfogy. És vajon elfogyna? Igen, mert még nem tanult meg vele bánni. Szerettem volna segíteni mindenkinek, és erre kellett, hogy rájöjjek: ha adok valakinek valamit, akkor azzal tudnia kell bánni. Nem segítség a pénz adása, ha nem értünk a pénzhez. Nem segítség a tudás adása, ha nem értjük a tudás lényegét, és nem segítség, ha mindenkinek minden kívánságát teljesítjük, mert függő embereket hozunk létre. Aki függő, az gyermek: szüksége van a segítségre és ezért még nem nőtt föl. Aki viszont felnőtt, az vélhetőn közben, a felnőtté válásban tanult. Tanult és megtanult szeretni. Tanult és megtanulhat jól bánni a pénzzel. Tanult és megérthette, hogy nem lehet mindenkit túl szeretni, mert a másik nemhogy örülne ennek, hanem még csak nem is tud vele mit kezdeni. A tanulás magunkból indul, tehát önmagunk megértésével és hol tartok-ságával kezdődik és a másik ember megértésével és az ő hol tartok-ságával folytatódik. Ha adni szeretnél, előbb értsd meg, hogy mit tudsz: hol tart a másik és ha azt látod, hogy képes a pénzzel bánni, pl. a gyermeked, akkor adj neki annyit, amennyivel szerinted fog tudni bánni. Ha azt látod, hogy képes szeretni, akkor annyit adj neki, amennyitől nem lesz túl szerető, nem lesz túlzó, mert a szeretettel is meg kell tanulni bánni és ha azt látod, hogy nagyon okos, akkor képezd őt addig, amíg tudását nem arra használja, hogy másokat lenyomjon általa. Tanítsátok gyermekeiteket, de ne legyetek elfogultak velük. Tanuljátok meg, hogy hol tartanak és csakis ahhoz képest adjatok nekik. „A túl korán jött áldás nem áldatik meg”. Aki túl korán jut sok pénzhez és még nem tanult meg vele bánni, az mindig el fogja szórni és kér újra és újra. Aki túl korán kap sok szeretetet és nem jön rá, hogy nem mindenki kapott annyit, az csalódni fog sokszor pl. a szerelemben. Aki túl sok tudáshoz jut hirtelen és még nem tanult meg vele bánni, azt elviszi a hév és csak mindent tudni akar majd és nem gondolja végig azt, hogy mások mit fognak kezdeni a túl nagy tudásokkal. Sajnos visszaélhetnek vele: ezért kell önmagunkat leszabályozni, ezért van a lélek fölött - azaz az érzelmek fölött - a szellem, azaz az értelem és ezért van a szellem fölött az Isten - azaz az intelligencia -, aki már nem mindenáron szeretné megmutatni a tudását, hitét, szépségét az embernek, csak a megfelelő helyen. Az intelligenciáról, agyunk legfőbb szabályozó rendszeréről - az Isteniről bennünk - írok legközelebb.