Boldogtalan az az ember, aki azt hiszi, hogy olyannak kell lennie, amilyennek a környezete szeretné. Ezt hívjuk személyiségnek. A személyiség, az maga az ego. Az Én, az pedig az, amilyen voltál. Aki vagy. Amit otthonról, a szüleidtől, a genetikából hoztál. Hogyan legyél más, ha ez nem elégít ki téged? Úgy, hogy változz! Hogyan? Úgy, hogy felméred ki is voltál, és látsz magad körül olyan embereket, akik tulajdonságait, hibáit, érzékenységeit, hiteit el szeretnéd sajátítani. Miért? Hogy játssz. Ezért jöttünk ide. Játszani és tanulni, de túl komolyan vettük, és beleragadtunk ebbe a játékba.

Mi lenne akkor, ha valaki, egy jó tündér azt mondaná, hogy olyan lehetsz, amilyen valójában vagy. Mit szólnál hozzá? Boldogan elfogadnád. Elfogadnád, és olyanná alakulnál át, mint aki tökéletes. Az az igazi Énünk. Mindegyikünknek. Képzeld el, hogy Te már tökéletes lettél! Kivel játszanál? Kivel éreznéd jól magad? A többi „tökéletlennel”? Nem. Sajnos ezért nem tudunk egyből felébredni. Ezért nem tudunk egyből tökéletesek lenni, mert megvilágosodásunkban magány várna ránk.

Az élet úgy van kitalálva, hogy együtt haladjunk benne. Amiben én megvilágosodom, azt megtanítom neked, és amiben te fogsz megvilágosodni, azt tanítsd meg nekem, ezáltal mindketten többek leszünk, és nem unatkozunk rengeteg tudásunkkal magányunkban.

A hamis önismeret, a személyiség fejlesztése. Nem megtanuljuk egymástól azt, amitől megvilágosodtunk, hanem meg akarunk felelni egymásnak. Olyanná válunk, mint azok, akikkel körülvesszük magunkat. Változunk, de nem biztos, hogy pozitívan. Miért? Mert a megvilágosodás, értés, mindig előremozdít minket. Többek leszünk tőle, míg a megfelelni készség valószínűleg csak olyanná tesz minket, mint környezetünk. Nem igazi tudás, csak felvett maszk. Addig van velünk, amíg valaki máshoz nem szeretnénk hasonlítani. Amíg valaki más személyiségét nem kezdjük el majmolni, ezáltal jövünk rá, hogy valójában nem változtunk semmit. Ilyen személyiségfejlődéseken megyünk keresztül – de már gyermekkorunkban – hiszen nem önmagunkat próbáljuk megmutatni szüleinknek, hanem olyanná próbálunk válni, mint Ők. Sokszor emiatt haragszunk később annyira rájuk, hogy nem mutattak más irányt számunkra, csak azt, hogy olyanok legyünk, mint ők. Ők a szüleink. A szüleink is ezt kapták szüleiktől, és így tovább. Igen ám, de ezzel nem takarózhatunk egész életünkben, mert a szüleink valóban gyermekként ezt látták, ezt kapták, de ők már felnőttek. Felnőttként pedig láthatunk jobbat, szebbet, mást. Tanuljunk akkor onnan! A felnőtt társainktól, és ne ragaszkodjunk családi tradícióinkhoz, amelyek elavultak, nem jók. Fejlődjön személyiségünk tovább tudatosan, azaz vegyük körül magunkat olyan emberekkel, akik segítségével pozitívan tudunk fejlődni! Ezek legyenek a barátok. A barátok segítenek nekünk kimozdulni abból, hogy szüleink mindenben jók. Vannak mások, akik máshogy látják a világot. Akik máshogy gondolkoznak. Ismerd meg őket, és fejlődj! Ekkor az élet izgalmas, új. A szüleink tudására addig van szükségünk, amíg felnövünk. Addig kell a vezető nekünk, amíg nem tudunk önállóan vezetni. Ha felnőttél, ne várj már vezetést szüleidtől, mert általában a szülők nem fejlődnek. Nem változnak, így a te életed pont olyan lesz ekkor, mint szüleidé, hacsak nem tekintesz eléjük, és kíváncsian megnézed, mi van a szüleid gondolkozásán túl. Mi lehet még, amitől izgalmas a világ. Azért fontos, hogy ez már felnőttként történjen meg, mert a felnőtt ember ismeri már magát, és tudja, hogy mire van szüksége. Milyen hiányt kell kiegészíteni önmagában, ezért olyan barátokat, embereket keres, akik kiegészítik hiányosságát, tehát pozitívan fejlődik. A gyermek még nem ismeri magát. Nem tudja, hogy mire van szüksége, így előfordul, hogy olyan barátokat, társaságot keres, akik nem pozitívan, hanem negatívan egészítik ki őt. Mert Ő gyerek. Nem tudja, hogy mi a jó neki. Nem felelhet magáért, mert gyermek. A szülő felelőssége, hogy segítsen neki. Hogy bebizonyítsa, hogy nincs szüksége olyan tanulásra, amely lefelé viszi. Igen ám, de ehhez a szülőnek hitelesnek kell lennie. Általában a szülők már nem hitelesek a gyermekeik számára. Miért? Mert hamis személyiséget mutatnak. Ha egy gyermek rálát arra, hogy otthon apukája keménykezű vezető, és ha egy idegen közegben van, akkor egy meghunyászkodó, sérült ember – akkor azonnal elveszti hitelességét. Ha viszont egy gyermek ugyanazt tapasztalja otthon, mint más szituációkban, akkor ismeri és elismeri apját. Attól, akit elismerünk, tanulni szeretnénk. Ezért fontos a felelősségvállalás. Ezért fontos, hogy az igazi arcunkat mutassuk meg, és ezért fontos, hogy fedjük fel hiányainkat is, hogy azt ne tőlünk akarják gyermekeink megtanulni, vagy akkor mi kezdjünk abban fejlődni. Ha mi kezdünk hiányosságunkban fejlődni, akkor újra hitelesek leszünk valamiben. Újra tudunk fejlődni valamiben, és újra átadhatunk tudást gyermekünknek. Ez is segítség lehet, de meg kell értenünk, hogy a hamis személyiségnek nincs ereje. Nem hat. Ha én úgy akarok nevelni, hogy „azért mert csak…”, annak nincs és nem is lesz ereje. Fejlődjünk akkor az erőben. Fejlődjünk addig, amíg valóban erősek leszünk, amit más, erős emberektől tanulhatunk meg. Ha fejlődünk, akkor nem kell az erő maszkját magunkra vennünk ahhoz, hogy neveljünk, pusztán tekintéllyel érünk el mindent, amihez messze nem kell annyi energia, mint amikor felveszünk egy maszkot, egy jelmezt.

Saját önismeretünket használjuk fel gyermekünk nevelésében! Legyünk olyanok, akik vagyunk, és nézzük meg, hogy mennyire tudunk nevelni azzal az erővel, azzal a hittel, azzal a szeretettel és azzal a tudással, ami bennünk van! Ha nem elég, akkor fejlődjünk. Az nem személyiségfejlődés, hogy tudok hangosabban is kiabálni. Az csak elviszi az amúgy is kevés erőnket. Az sem személyiségfejlődés, hogy úgy csinálok, mint aki szeret. Az is elviszi az erőt. Az viszont személyiségfejlődés, ha megtanulom valakitől azt, amiben valóban jobb nálam. Az nem hiba, az jó.

A legtöbben egész életünkben hamis személyiségfejlődéssel küzdünk. Olyanná válunk, hogy…. valakinek mindig megfelelünk. Hagyjunk fel ezzel, és lássunk rá valós hiányainkra! Teremtsük meg hiányaink ellentétét! Legyünk okosak, bölcsek, és tanítsunk abból, amink van! Így meglátjuk hová jutunk. Az első út, ami személyiségünk állandó változtatásával jár, az zsákutca. Mit veszíthetünk? Próbáljuk ki! Nem lesz könnyű, mert rávilágítanak hibáinkra. Az élet addig mutat tükröt az önismeret felé haladó ember számára, amíg hajlandó belenézni, de ne felejtsd el –ha nem vagy hajlandó belenézni a más tükrébe, akkor a gyermekedben fogod meglátni saját és párod hibáit. Minél több a hiba, annál inkább szorul javításra. Minél több hibát javítasz ki magadból, annál könnyebben halad gyermeked a saját önismerete útján. Úgy akar egy idő után változni, hogy az neki, és mindenkinek jó legyen. Idáig kellene eljutnunk emberként! Hogy nekünk és mindenkinek jó legyen. Ehhez képest ismerd fel, hogy hol tartasz, és alakulj, változz! Sok sikert az önismeret útján! Legközelebb a testről, és a benne zajló változásokról írok, amelyek az önismeret része.