Szülői mintákat szeretnénk megváltoztatni. Felnőtt gyerekként nem szeretnénk minden vasárnap „otthon” ebédelni, nem szeretnénk mindenről, akár csak telefonon is beszámolni szüleinknek és rosszul érezni attól magunkat, ha külföldről nem hoztunk valamit anyunak, stb.: rengeteg ilyen felénk irányuló elvárás szorult szüleinkbe, hiszen ők is mindig figyeltek ránk. Ők is mindent értünk tettek és ők is megadtak nekünk mindent. Igen ám, de ők, azaz szüleink azt vállalták, hogy felnevelnek minket. Mi gyermekek nem vállaltuk, hogy ha felnevelnek minket, akkor utána mi leszünk a társuk, sőt tudták, hogy vélhetően párt fogunk választani magunknak. Az a cél, hogy a párunkat kiválasszuk és vele együtt jussunk el mi is a családalapitáshoz. Mi kell ehhez? Együtt töltött idő a párunkkal. Mikor tudunk együtt lenni vele? Akkor, amikor nem dolgozunk, pl. vasárnap. Ha mi a vasárnapot kötelező jelleggel „otthon” töltjük anyuékkal, akkor a párkapcsolatunkra nem lesz idő, tehát nem fog elmélyülni és ha valami csak felszínes, akkor az nem lesz fontos hosszútávon.

Szüleink nem bántani akarnak a „vasárnapi ebéddel”, csak hiányzunk nekik. Hiányzunk, mert huszon évig minden együtt történt velünk. Hiányzunk, mert velünk beszélték meg az életet. Hiányzunk, mert elszoktak egymástól ezalatt a hosszú idő alatt. Elszoktak a párjuktól és mi vagyunk azok, akik miatt még jó leülni egy ebédnél az asztalhoz.

A felnőttség folyamatos változásokkal jár. Először felnőttként felvállaljuk, hogy már nem a szüleink jelentik számunkra a mindent. Valaki más lesz a fontos, más lesz a minden számunkra. Amikor ezt felvállaljuk, az első igazi konfliktus is megjelenik a szüleinkkel. A szülőknek ilyenkor háttérbe kell húzódni és engedni, hogy felnőjünk. Engedni, hogy megosszuk magunkat valakivel, aki nem az anyu. Nem sok embernek sikerül sajnos, mert az anyuk nagyon meg szoktak sértődni ettől. Aztán újabb változása a felnőtt kornak, hogy döntünk valaki mellett és ez nem anyuék ellen történik, csak egyszerűen magunkért. Amikor házasságot kötünk, legtöbbször már erős ellentétek vannak a választott és a választott családjával szemben, hiszen „elrabolnak” a szülőktől. Minél inkább tudnak a szülők érteni és új életet kezdeni nélkülünk, annál támogatóbb lesz a leválás. A leválás sajnos nagyon ritkán lesz támogató, mert féltékenységet éreznek szüleink és magukhoz láncolnak minket, akár „zsarolással” is, mondván ÉN NEVELTELEK FEL TÉGED. Minél erőszakosabban ragaszkodnak hozzánk, annál erősebb lesz az ellenállás bennünk és annál keményebben történik az elszakadás. Igen ám, de következik az esküvő. Az esküvő, ahol minden fiatalnak szüksége van az áldásra. Mit is jelent az áldás? Jó üzenetek, kedves szavak, dícséretek és elismerések sokasága. Szükségünk van rá, hogy amikor távozunk otthonról, tudjuk meg, hogy kik lettünk. Mit látnak bennünk a szüleink és hogy elégedettek-e velünk a felnövekedésünk kapcsán. Sértődésből azonban az áldás sajnos átok lesz. Mi az átok? Gonosz, bántó gondolatok, meggondolatlan kijelentések sokasága. A fiatal pár nyitott szülei „búcsúja” felé. Nyitottan be fogjuk fogadni az áldást és be fogjuk fogadni az átkot is. Az átok azonban nem tudja pozitív információkkal elindítani az új útra a fiatal párt és sok veszekedést fog generálni köztük. Meg kell küzdeniük szüleik ellenszenvével, ami legtöbbször pusztán szülői önzésből fakad. Lehettek a legtökéletesebb párok egymás számára, ha szüleitek folyamatosan vétózzák a kapcsolatotokat. Ilyenkor sajnos nincs más választása a fiatal párnak, mint hogy leválasszák magukat szüleikről és másoktól kezdik tanulni a „szakmát”, a párkapcsolatot. Ilyenkor, ha még a fiatalok nem elég tudatosak, akkor sodródás jön létre. Sodródnak és közben hátha találnak valakit vagy valakiket, hogy tanítsák őket arra, amit most már szüleiktől a távolság és a sértődöttség miatt nem kérdezhetnek meg. Ha így vállalnak gyermeket a fiatalok, akkor egy űrt fog betölteni a gyermek. Azt az űrt, amelyet szüleink hagytak hátra bennünk. Születik egy gyermek, aki majd biztosan nem fog elhagyni bennünket, aki biztosan mellettünk lesz mindig, nem úgy, mint a szüleink és a minta folytatódik tovább… Ugyanazt fogjuk megélni a gyermek felnőtté válásával, hogy ha le szeretne válni, az nekünk fáj. Nem tudjuk elengedni majd és ugyanúgy csalódunk, mint szüleink bennünk.

A tudatosság segít arra, hogy rálássunk saját negatív mintáinkra. Segít abban, hogy másképp élhessünk, mint szüleink, ha a segítséget elfogadjuk, megértjük és megváltoztatjuk azt az utat, amin jártunk. Megváltoztatni valamit csak akkor fogunk, ha megértjük, hogy ugyanaz egy 3 éves gyereknek vagy ugyanaz egy 23 évesnek biztosan nem jó.

A mérgező kapcsolatok a rugalmasság elvesztése miatt alakulnak ki. Amikor szüleink megöregednek: nem áramlik a vér bennük eléggé, mert sokat ülnek és nem törődnek magukkal sem testként, sem érzelemként, sem értelemként és elfelejtik, hogy a mozgás fejleszti és rugalmasan tartja a testüket. Elfelejtik, hogy az érzések fejlesztik és rugalmasan tartják a szívüket és elfelejtik, hogy az új információk rugalmasan tartják az értelmüket. Sajnos az idős emberek ritkán maradnak rugalmasak,  érdeklődők. Ritkán akarnak mozogni, hiszen mi már kimozogtuk magunkat az életben, nekünk már jár a pihenés. A hosszú pihenés viszont elkényelmesít bennünket. Bántók leszünk, unottak és folyton másokról fogunk beszélni, hiszen velünk már nem történik semmi: hiszen az az energia, ami eddig töltött a mozgással, a beszélgetésekkel, az ölelkezésekkel, az olvasásokkal, tanulásokkal, megszűnt, nincs. A nincs energiából nem boldogok, hanem boldogtalanok leszünk. A nincs energiából nem kedvesek, hanem bántók leszünk, sőt egy idő után akár bántalmazók is. Saját felelősségünk magunk feltöltése és saját döntésünk, hogy mivel töltjük fel magunkat. Feltölthetjük magunkat indulatokkal, bántással és kedvességgel, örömmel is. Hogyan? Úgy, hogy olyan emberekkel találkozunk, akik kedvesek, jóindulatúak vagy olyanokkal, akik bárdolatlanul bántanak és kibeszélnek mindenkit. Te döntesz, hogy milyenné akarsz válni. Ha döntöttél, és ez alapján találkozol emberekkel, akkor villámgyorsan fogod látni, hogy kapcsolataid reagálnak. Reagálnak arra, hogy jobb veled vagy rosszabb veled lenni. A tudatos ember örül minden jelzésnek, mert az alapján, amit látnak bennem, tovább tudom alakítani, változtatni magam. A nem tudatos ember pedig bántani kezdi azt, aki jelez számára, hogy bántó volt. Ő nem alakul át, csak önigazolásokat keres. Ugye, hogy nekem van igazam? Ugye, hogy ezt és ezt el lehet várni azok után, hogy…. A nem tudatos ember belemerül az önsajnálatba és szúr, bánt, rúg, harap. Vajon miért csodálkozik ilyenkor, ha nem keresik a társaságát? Vajon miért nem látja, hogy ő is bánt? Azért, mert túl nagy az ego, túlnőtt rajta és visszafordíthatatlan károkat okozott benne. Soha sem fogja megérteni, hogy ő lett saját maga ellensége. Őmiatta nem keresik őt és ő pedig már csak bánt és bánt és bánt. Az egoról és annak túlnövekedéséről írok legközelebb.