Az emberiségnek időről időre meg kell újulnia. Megújul hitből, erőből, lelkesedésből, tudásból, fizikai felkészültségből, stb. Ahhoz, hogy megújuljunk, előszőr rá kell látnunk arra, hogy milyenek lettünk, és akkor akarunk változtatni. Sokan közülünk élvezik a harcot. Rengetegen versenyeztek egymással. Mindenki, aki versengő, egyfajta harcot, mint energiát hordoz magában. A versenyeken ezeket az energiákat le lehet vezetni. Ha nincsenek versenyek, akkor ez a feszültség csak nő bennünk és egyre nagyobb feszültséget hordozni már nem bír el a testünk. Amikor elérkezünk egy ponthoz, akkor bennünk robbanás jön létre. Ez a robbanás testünkből, dührohamon keresztül tör ki. Ennek a dührohamnak vannak következményei. Aki kapja dühünket, az szenved tőle, bántjuk őt vele. Az energia mindig hat ránk: élő lényekre. Az energiának irányai vannak, jó vagy rossz indulat. Amit kapunk, amit hordozunk, azt adjuk tovább. Aki a bántást közvetíti, adja tovább, az hozzátesz a kollektív emberi tudathoz és ezáltal mindannyian bántóbbak leszünk. Aki a békét közvetíti, boldogságot, csendet, az szintén hozzátesz a mi emberi kollektív tudatunkhoz, amely pozitívan emeli az emberiséget. Mitől lesz egy energiának iránya? A szándéktól, attól a szándéktól, amit hozzáteszünk. A jóindulat elfordítja az energiát a bántástól, a rosszindulat pedig egyenesen bántóvá teszi azt. Ha segíteni szeretnél, akkor előbb a te szándékaidat tedd tisztábbá. Tisztítsd meg a gondolataidat, hogy jól tudj teremteni. Senki sem képes ma még egymaga megváltoztatni az emberiség kollektív tudatát, de mindannyian képesek vagyunk hozzátenni valamit a tudathoz. A mi szándékunkat, a mi akaratunkat, amely mint gondolathullám elindul és teremt. Aki a gondolathullámhoz hanghullámokat is hozzátesz (kimondott szó), az még erősebben vesz részt a teremtésben. A teremtés kulcsa pedig, hogy érzelmeket is közvetítünk. Az érzelmek is hullámokként indulnak el belőlünk. Minél több szeretetet, békét érzünk, annál inkább teremtünk belőle. A harc, a háborúk most még részei az emberek kollektív tudatának. Ugye tudjuk, hogy e pillanatban is harcolunk több területén a bolygónknak, nem csak Ukrajnában. Az Ukrajnai háború viszont rávilágított jobban minket arra, hogy emberi energiáink nem túl pozitívak. Ebből kell kihoznunk a legjobbat. Ebből, hogy mi magunk, egyénként is változzunk. A kollektív tudatot egyének alkotják. Egyének, akik különböző csoportokat hoznak létre, ahol egyetértenek, illetve különböznek egymástól. A különbözőséget mi emberek megbeszéléssel, valaminek az átgondolásával, illetve az érzelmeink átalakításával tudjuk közelíteni. Az emberek azonban nem mindig szeretnének közelíteni. Nem mindig gondolják azt, hogy ugyanolyannak kell lenünk. Ez így önmagában rendben is van, de tanulnunk azért kell a kudarcainkból, a múltunkból. Ha sokan gondolják azt, hogy a föld lapos, akkor hiába fedezi fel valaki azt, hogy gömbölyű, az évszázados „tudásainkat” nem tudjuk felülírni egyik pillanatról a másikra. Az emberek ragaszkodnak tudásaikhoz. A tudáshoz, amely identitásuk része lett. A tudásnak az a lényege, hogy relatív. Szinte minden illékony és minden csak valamilyen szövegkörnyezetben válik igazzá vagy hamissá. A tudás sem végleges, nem tökéletes, csak létezésünk valamilyen szintjéhez kapaszkodó. Minél kevesebbet tudunk, annál inkább harcolunk tudásunkért. Minél többet éltünk, láttunk, tanulhattunk, annál inkább látjuk, hogy tudásaink ismétlődően változnak, nem konstansok. Éppen ezért a rugalmasságunkat megtartva gondoljuk végig, hogy azért, mert ragaszkodunk egyfajta tudáshoz, az is lehet, hogy annak a tudásnak már lejárt a mandátuma. Már lehet, hogy nem is lapos a föld. A tudásnak az a lényege, hogy aköré szerveződik minden. A hit ugyanígy működik. Egy életet szervezünk aköré, hogy valaki anno mit képviselt. Ahogy a vallások alapja is meginog néha, úgy a tudomány alapjai is mozognak. A relativitás elmélet ezt sugallja számunkra, hogy ne vegyük olyan komolyan magunkat. Háború mindig azért robban ki, mert vagy a mi hitünk az igazabb vagy a mi tudásunk a fontosabb. Bármelyik képes kirobbantani harcokat. A tudás vagy a hit akkor győz, ha fölé emelkedünk annak, hogy mindenáron nekünk van igazunk. Ha nem sikerül fölül emelkednünk, akkor nagyon sokan fognak sérülni ebben a háborúban is. A sérülések, halálozások csak pillanatképek, de belegondoltatok abba, hogy az itt maradott gyerekek apa nélkül nőnek fel?  Belegondoltatok abba, hogy a csonka családok - amelyek hátrányait már évtizedek óta értjük - megnövekednek? Hogy nem lesznek nevelői, tanítói a legújabb generációnak? Belegondoltatok abba, hogy egy amúgy is harcsérült nemzedék szülöttei, ha újra és újra átélik a harcokat, háborúkat, az hová vezeti az emberiséget? Kiégett, értetlen, lenullázott tudású, hitű és értelmű emberek leszünk. Voltunk már ilyenek és innen szép felállni, de nehéz. Vajon miért kell újra és újra tanulnunk? Miért nem elég egyszer? Azért, mert ragaszkodunk valamihez a régi rendszerből. A régi rendszer hierarchiára épült. Az új rendszer, amely születőben van, nem egyeduralmat tűzött ki számára: többes vezetésre fog épülni, ahol a megegyezéseknek komoly szerepe lesz. Egy olyan vezető, aki egész életében egyedül diktált, már nem tud átállni az újra. Az újak pedig addig nem jöhetnek vagy nem foglalhatják el a helyüket, amíg a régi ott van: ezért tört ki a harc a régi eltüntetéséért, hiszen önként nem érti a távozásának az okát. A következményei ennek a háborúnak pozitív oldalról nézve a megújulás valami új elindulása, új hitrendszer, új béke lehetősége és más minták megszületése, mint például az állatvilágra jellemző hierarchia. Ezeket a mintákat szeretnénk felülírni. Ebből szeretnénk átalakulni, de miután ragaszkodunk a régihez és nem akarunk mozdulni, így a fejlődésünk megállna. A fejlődés ha megáll, akkor minden megáll. A minden az élet. Minden élet leáll olyankor a földön és ha a keringésed leáll benned, akkor az élet befejeződik bennünk is. Ami bennünk megérthető és megtanulható, az megérthető és megtanulható világunkban is. A világunkat magunkból, belőlünk teremtjük. Harcolni is csak azért akarunk, mert nem láttunk más mintát a problémák kezelésére. Tegyünk róla, hogy szülessenek újabb mintáink. Ja, hogy ez egy kísérlet? Igen. Minden erre épül a világunkban. Kipróbálunk valamit és vagy jó lesz vagy rossz. A tudományunk a hitünk és minden így fejlődik. Fogadjuk el, hogy nincs még mintánk a békére, de teremtsünk. Fogadjuk el, hogy a háborún keresztül már nem értük el a békét, többszöri próbálkozásra sem, tehát a háború zsákutca a békéhez. Fogadjuk el, hogy csak úgy tudunk előre haladni, hogy új ötletek születnek, amelyeket ki kell próbálnunk és fogadjuk el, hogy rengeteg fiatal van közöttünk, akik tele vannak új elképzelésekkel, a béke, az új világ, az új élettér megteremtésével kapcsolatban. Legközelebb erről írok. Legyen béke.