Halmi Móni

Halmi Móni

Miért szeretnénk mindenkit itt tartani?

2018. február 26. - Halmi Móni

Az élet egy döntés. Le akarunk születni. Tapasztalni szeretnénk. A halál is egy döntés. Ugyanúgy egyedül hozzuk meg ezt a döntést, hogy meg akarunk halni, mint azt, hogy meg akarunk születni. Ehhez a döntéshez nem kell senki. Ma mindenkinek joga van a leszületésében dönteni, de nincs joga a halálában dönteni. Miért? Azért mert félünk. Azért mert nem tudjuk, hogy mi történik szeretteinkkel a halál után. Láttál már haldoklót? Ő tudja. Ő látja. És Ő már nem fél. A halálhoz csak azoknak van joga, akik már közel vannak hozzá. Ők belelátnak és látják közeledni a hozzátartozókat, látják, hogy nem az ismeretlenbe lépnek át, örömmel mennek, ha hagyjuk őket. De mi nem hagyjuk. Azt mondjuk, hogy itt kell még maradniuk. Miért? Azért, mert valamit még nem tanított meg neked. Azért, mert valamit még nem mondtál el neki. Amíg él, addig van remény, hogy elmondjátok egymásnak, amit szeretnétek.

Ez a nemzedék nem tanulta meg, hogy hogyan kell elengedni. Mindenhez ragaszkodik, mert akkora hiánya van. Egy szülő nem tud mindent átadni gyermekeinek, ha 0-24-ben csak dolgozik. Nincs idő rá. Van, amikor a halálos ágyon tudnak csak igazán közel kerülni egymáshoz gyermekek és szülők. Ne haragudjunk ezért rájuk, csak tanuljunk abból, hogy az a világ, amelyet eddig éltünk, nem volt jó. Nem tökéletes. Ha valami nem jó és már bebizonyosodott, akkor változtatni kell, kellene rajta. Mi azonban nem tudunk. Olyan régóta élünk már úgy, hogy szülők dolgoznak, gyermekeik pedig felnőnek, mint a fű, hogy már nem is látjuk a megoldást. A megoldás pedig ott volt többször az orrunk előtt. Éltünk már úgy, hogy a gyermeknevelésnek mint „szakmának”volt respektje. Ma nincs. Leértékeltük azzal, hogy nevetségesen kevés „fizetést” kap az anyuka, ha gyesen marad. Volt, amikor csak a nagyszülők segítettek. Azok a gyermekek, akiket nagyszüleik neveltek, nevelhettek, sokkal közelebb kerültek az egészséges értékrendekhez, mint azok, akiket a bölcsi nevel. Gondoljatok csak bele: Egy ember jut egy gyerekre, vagy 20 gyerekre jut egy-két ember! Ebből egyszerű következtetni, hogy az egy főre jutó idő jóval kevesebb, mint a családban. Mégsem tartottuk meg ezt sem, hogy a nagyi neveli a gyereket, amíg a szülő dolgozik, mert ezt viszont egyáltalán nem becsülte meg az állam. Azért nem jár fizetés, ha nagyi van a gyerekkel. Nagyinak viszont be kell szállni a családi kasszába, mert különben nem lesz elég. Ő is dolgozik. Akkor viszont visszatérünk a bölcsőde, óvoda nevelésére, ahol nem jut idő arra a gyerekre, aki a miénk.

Nagyon nehéz megtalálni azt az intézményt, ahol pont olyan gyerekek vannak, mint a miénk. Ezért a pedagógusnak, már bölcsődétől kezdve megkülönböztetetten kell bánni a gyerekekkel. A bölcsődébe a nevelők szinte semmit nem tanulnak, tanultak. Hogy fognak megkülönböztetett figyelemmel bánni gyermekeinkkel? Örülnek, ha tudnak játszani velük, vagy gondozni tudják őket; vagy örülnek, ha lefektetik őket, amikor szerintük kell, hogy aludjanak. Nem a gyermek igényei szerint – ami a fejlődése része lenne –, hanem egy közös, kialakult rend alapján.

Innen kell indulnunk! Ha nem mi neveljük őket, akkor nem ugyanannyi szeretetet, törődést, figyelmet fognak kapni. Ha nem kapnak eleget, akkor nekünk ki kell egészíteni, amikor hazaértünk. Valószínűleg a munkában jó sok energiát veszítettünk, ezért amikor hazaérünk, föl szeretnénk töltődni. És akkor jön a „feladat”. Szolgálatnak éljük meg gyermekeink „kielégítését”. Ráadásul, ha nincs elég energiánk, akkor bántóak, türelmetlenek leszünk.

Mindenki, aki nevelt gyermeket, rájön, hogy nem tudott mindent átadni gyermekének, amit Ő tudott. Ezért gyermekeinknek újra kell tanulnia azt, amit mi magunk tudunk, csak nem volt időnk átadni. Nem párkapcsolatokból, és nem is családi kapcsolatokból nevelődnek gyermekeink, hanem bárkitől, aki valamiben többet tud náluk. Honnan fogja megítélni gyermekünk, hogy az a valaki többet tud nála vagy sem? Sehonnan. Nem tudja megítélni, mert gyermek. A gyermek attól fogad el tudást, aki hangosabb, nagyobb, okosabb vagy annak mutatja magát. Azért van ez, mert nem volt rá időnk.

Nemcsak nekünk kell lelkiismeret-furdalást éreznünk, hanem országunknak, amiért nem töltötte be a jó vezető szerepét. Ő volt a hangos, ezért hittünk neki. Most is hiszünk, mert úgy gondoljuk, hogy nincs más választásunk. Addig nincs más választásunk, amíg ki nem találunk egy új lehetőséget, hogy hogy kéne élnünk, viszont ezt nem merjük megfogalmazni. Nem is gondoljuk, hogy már lehetne másképp is. Annyira belénk ívódott a „rend”, hogy nem tudunk kimozdulni belőle. Nem tudunk elengedni, mint halottainkat sem. A régi rendszert kéne elengednünk, ha születne helyette egy új. Az új mindig próbálkozás. Miért félünk attól, ami nem biztos? Amikor az, ami eddig biztos volt, egyértelműen nem vált be. Ez azt jelenti, hogy csak jobb jöhet. Biztos, hogy más lesz, egy darabig félelmetes, amíg az új rend feláll, de a régi nagyon nem működő sémákhoz már ne ragaszkodjunk, mert biztos nem vált be. Ami biztos nem jó, azt már feladhatjuk.

Azok az emberek, akik biztos, hogy meg fognak halni, ugyanezt kérik. Nincs értelme tovább húzni szenvedéseiket, mert elég volt számukra. Milyen igazság az, ami csak a hozzátartozót kéri arra, hogy küzdjön szeretteiért, és nem veszi figyelembe azt, hogy szeretteink már nem akarnak élni.

Volt szerencsém közeli hozzátartozómat elveszíteni. Beszéltem a lelkével közben. Amikor a lélek elkezd kilépni a testből, megszűnik minden fájdalom. Az a fájdalom, ami a testhez kapcsolta őt. Nem szenved. Attól tud egyedül szenvedni olyankor, ha látja gyermekét, párját szenvedni. Azt rossz néznie kintről. Ezekkel a szenvedés érzésekkel tartjuk itt hozzátartozónkat, és ezért jön vissza a testben, hogy hátha tudja enyhíteni a mi szenvedésünket, így viszont ha visszajön a lélek, akkor ő fog szenvedni. Neki fáj. Teljesen jól érzi magát kint. Ettől jön vissza, vagy attól, hogy etetjük, itatjuk. A víz, és az étel a föld energiája. Visszahúzod a lelket a földbe, a testbe az étellel, és ha a lélek ettől szenved, mert ilyenkor egy beteg, felbomlott testbe húzod, akkor már nem akar enni. Mi viszont kényszerítjük. Kényszerítjük arra, hogy egyen. Egyen, vagy infúzióba adjuk neki az ételt, vagy szondán keresztül. A lélek, amikor ki akar lépni, azért teszi, mert visszafordíthatatlan folyamatok indultak el benne. Ezeket a visszafordíthatatlan folyamatokat akarjuk felülírni. Kísérletezünk rajtuk. Ahelyett, hogy hagynánk elmenni őket, ha már nem tudnak adni, és nem akarnak befogadni. Kényszerítjük őket, mert mi szeretnénk kapni még tőlük. Így mennek el szeretteink – szenvedések között. Hosszú, elnyújtott betegségben, amely számunkra is lehetőség, hiszen mintát mutatunk gyermekeinknek. Ha valami jó, azt meg kell tartani, ha valami viszont nem jó, akkor felül kell írni. Így működik világunk. Annyi mindenről megállapítottuk már, hogy nem jó, de nem akarjuk, nem merjük felülírni. Miért? Mert félünk az újtól, az ismeretlentől. Sajnos a régit viszont kimaxoltuk. Nem lehet tovább húzni. Vége! Azok a lelkek, akik le szeretnének születni, nem kérik a hosszú, elnyújtott szenvedést. Nem kérik azt, amikor már rég nem lehet tanulni, de még kényszerítjük őket. Az orvosoknak nem az kellene hogy legyen a feladatuk, hogy olyan betegeket tartanak itt életben, akik már nem fognak meggyógyulni, hanem az, hogy az életet védjék. A haldokló élet már nem él. Azt már el kell engedni! Következésképpen az orvosoknak lenne ideje a meggyógyítható betegekre. Újra lenne értelme orvosnak lenni. A halottakat nem kell feltámasztani, az élőkre viszont több figyelem fog kelleni! Azokat az élőket, akiket meg lehet gyógyítani, azokat kell kórházban kezelni, nem a haldoklókat. A haldoklókat el kell engedni! Nem lennének annyira kimerültek orvosaink, és nem akarnának mindenkit mindenáron megmenteni esküjük miatt. Új esküt kellene tenniük, amely az életet védi. Újat kellene tanítani nekik, és újat az egész társadalomnak, mert különben megint születik egy Spárta, egy tűzvész, egy himlő, amely megtizedel minket, ha nem értünk. Érteni jó. Örülj annak, ha értesz, és tanítsd másoknak azt, amit tudsz! Ha olyan emberek töltik meg a Földet, akik haldoklók, betegek, akkor már jó ideje nem fejlődünk. Mindenki fejlődni szeretne. Az is, aki beszorult egy haldokló testbe. Ő úgy fog tudni fejlődni, ha elengedheti testét, és létrehozhat számára egy újat, egy fiatalt, egy életképest. Túlnyomó többségben öregek, betegek vagyunk Földünkön. Ettől tartunk itt. Nem az öregséggel van bajom, hanem az értelmetlen itt tartásával azoknak az embereknek, akiknek el kellene menniük. Ehhez az egyház is hozzátesz. Erről írok legközelebb. 

süti beállítások módosítása