Fiatalok sokszor vágynak párkapcsolatra, de főleg azért, hogy valaki szeresse őket. Ha csak kapni szeretnénk egy párkapcsolatból, akkor még magunk is gyermekek vagyunk, akik nem nőttünk fel és hiányban szenvedünk. Minél több hiányunk van, annál inkább várunk valakire, aki majd betölti a hiányainkat. Mindaddig, amíg csak hiányaink vannak, alkalmatlanok vagyunk felnőtt párkapcsolatra, ahol adunk és kapunk. Az univerzum törvénye nem változik: ha kapunk valamit, akkor adnunk kell érte más valamit cserébe. Amikor viszont nekünk is hiányunk van, akkor nem tudunk pozitívat és pozitívan adni, hiszen akkor azt gondoljuk, hogy számunkra még kevesebb lesz. A fizika néha nem mindent tud megmagyarázni. Ha adunk és kapunk, akkor egálban vagyunk általában. Ha mi magunk önmagunk pozitívjából adunk, de a másik hozzánk képest a negatívjából ad, akkor rosszul jártunk. Rengetegen jönnek ki úgy egy hosszú párkapcsolatból, hogy kevesebbek lettek, mint amikor elkezdték azt. Ezek a kapcsolatok a fiatalok számára nem teszik vonzóvá az elköteleződést. Nem teszik vonzóvá a párkapcsolatokat, mert töltődni szeretnének, többek akarnak lenni, ahelyett, hogy kevesebbé válnának. Ha én adok szeretetet, hitet, tiszteletet, de te csak boldogtalanságot, hitetlenséget, bántást tudsz adni, akkor te hozzád képest pozitívabban, míg én magamhoz képest negatívabban szállok ki a kapcsolatból. Nem a legjobb deal történt számomra. A kapcsolatok nagy része ilyen. Miért? Azért, mert sokan nem foglalkoznak önmaguk megismerésével és csak úgy hirtelen választanak párkapcsolatokat, hogy talán ez majd jó lesz nekünk. Kinek is? Kik vagyunk mi valójában? Kihez keresünk párt? Ja, azt nem tudom. Látom magam a tükörben, de még azt sem látom reálisan, hiszen valakikhez képest kell látnunk szépnek vagy kevésbé szépnek magunkat. Elvégeztük az iskoláinkat, de hát más is végzett iskolákat, ebből még nem tudom, ki is lettem valójában. Igazi önismeretet csak a többiek által, önmagunkra való reflektálásaikból ismerhetem meg. Ha egy kicsit sem foglalkozunk önmagunk megismerésével, csak párkapcsolatról párkapcsolatra rohanunk, hogy szeressenek végre, sok nehézséggel kell majd megküzdenünk és a végén mindenképpen meg kell alkudnunk egy párkapcsolatban, ami soha sem lesz addig tökéletes számunkra, amíg meg nem értjük, hogy kik vagyunk, tehát kihez is keresünk kiegészítő társat.

Az emberek rohannak, mert már ott kellene tartanom, hogy… Mindenki versenyez a másikkal, aki valamiben jobb lett nálam. Mindenkinek vannak számára fontos, megvalósítani való tervei. Együtt könnyebb. Nem azzal a valakivel, aki azt sem tudja, ki vagyok és nem azzal a valakivel, aki csak a saját céljait tudja célként elfogadni, hanem azzal a valakivel, aki rájött, hogy ő sem teljes, nem tökéletes és szeretné kiegészíteni magát egy másik emberrel, akinek viszont ő is tud adni. Ha hasonló emberek kapcsolódnak össze, akiknek ugyan másban vannak a hiányosságai, akkor a két ember valós segítség lehet egymásnak. Lebontva ezt férfi és női szerepre például így: A nők gyengék, ezért erős férfit keresnek, hiszen a fizikai erejükkel a férfi kisegíti őket. A férfiak túl erősek és érdesek, ezért finomabb, törékenyebb nőket keresnek, hogy önmagukat lágyítsák ezzel. Ez egy valós kiegészítés, de kismillió módon történhet meg, hogy egymást kisegítjük. Miért kell ehhez házasság? Miért kell elköteleződni? Azért, mert a két fél, a fele-ség és a férj, együtt fogják a teljességet, a teljes kört leírni. Erre szolgál egy élet. Ha egy nő vagy egy férfi eléri a félkör állapotát, tehát feleség vagy férj lehet, akkor alkalmas arra, hogy a kiegészítő társát megtalálja. Ha elkezdünk tanulni egymástól és szakítunk utána vagy egy kicsit többek vagyunk a félkörnél vagy egy kicsit kevesebbek. Minkét esetben már egyensúlytalanul indulunk a következő párkapcsolatunkban. Azért indulunk egyensúlytalanul, mert nem vártunk semmit azzal, hogy visszaálljunk önmagunk eredőjéhez. Egy idő után a sok-sok párkapcsolat után már nem találunk vissza önmagunkhoz. Nem tudjuk, hogy kik is voltunk és milyen terveink voltak önmagunk számára. Ha viszont egy kapcsolaton keresztül akarunk haladni, akkor minden egyes alakulás a körön belül, egymással, együtt történik. Itt is megélhetjük, hogy az egyik kicsit elvett a másiktól, de a szeretet által szeretettel átbeszélve újra egyenesbe kerülünk. Amikor az egyik nem akar adni, akkor meg kell értenünk, hogy elfáradt, elfogyott. Ha megértjük, élvezettel segítünk neki és ebből ő majd újra tud adni. Addig viszont, amíg nem köteleződünk el, egy orosz rulett az adás. Lehet, hogy most én adok többet, mert a másik fáradt, elgyengült, de mi van akkor, ha az adásom után lelép, eltűnik és másnak fog adni abból, amit tőlem kapott. Ez a jellemző a mai kapcsolatokra, ezért senki nem ismeri magát. A legtöbb fiatal azért nem tud elszakadni egymástól, mert mondjuk egy fiú, aki tényleg még csak fiúcska, kap egy lánytól. A lánynak viszont nem akar viszonzást adni, ezért csak azt érzi, hogy ő több lett a kapcsolatban. Egy ideig boldog, majd rájön, hogy most adni szeretne. Miből tud adni? Abból, amit a lánytól kapott. Elmegy egy másik lányhoz, aki boldogan elfogadja, amit ad és elhiszi, hogy ez a fiútól van és folyamatosan várni fogja ugyanazt tőle. A fiú viszont csak annyit tud adni, amennyit az előző párjától kapott. Amikor lemerül a készlet, a lány lelép. Nem lesz elég neki az, amit a fiú önmagából tud adni és a legszebb ebben az, hogy a fiú visszamegy a régi lányhoz, hogy újra feltöltődjön. Kialakul egy függő kapcsolat. Senki sem boldog és senki sem működik a másik nélkül, ezért az a meggyőződés születik, hogy a párkapcsolat nem jó. Viszont ha végigolvassátok újra, rájöhettek, hogy itt nem párkapcsolatról beszéltem, hiszen abban mindösszesen ketten vannak.

Minél nagyobb a hozott hiányunk a családból, annál kevésbé vagyunk még alkalmasak a párkapcsolatra. Viszont minél több párral „próbálkozunk”, annál kevésbé maradunk önmagunk, akik egy idő után megismerve magunkat viszont alkalmasak lennénk egy valós párkapcsolatra. A szüleink szeretetének hiánya fordít a túl gyors párkapcsolatok felé. A szüleink szeretetének teljessége viszont időben segít a jó párkapcsolathoz. Szeressük jól, számukra megfelelően gyermekeinket, hogy ne kelljen végigmenniük azon az úton, hogy sok sok válogatás után már azt sem tudják, hogy kik ők valójában. Szeressük gyermekeinket abból, amink van és ha azt érezzük, hogy kevés nekik, akkor a párunkkal közeledjünk és egymás töltögetésével, egymás szeretésével  újra fogunk tudni adni.

Nem a párkapcsolat a rossz, hanem az, ha túl korán kezdjük el. A túl korán nem feltétlenül a korunk, hanem az, hogy eléggé fel vagyunk-e töltve és elértük-e a kör felét- és alkalmassá váltunk-e a fele-ség illetve a férj szerepére. Ne felejtsétek, a túl korán leszedett gyümölcs még nem áldatik meg. Erről írok legközelebb.