Amikor elindulunk a felnőtt utunkon, lelkes felfedezők vagyunk. Szeretnénk valamit adni, valamit hozzátenni a világunkhoz: csak ez lebeg előttünk. Amikor viszont elindulunk, lehet, hogy valaki nem lesz boldog. Lehet, hogy valaki nem szeretné, hogy felnőjünk és elinduljunk: ez sokszor a szülő, a nagyszülő. A szülők sosem akarnak ártani, de sokszor megteszik. Hogyan? Miért? Ha nem akarjuk elengedni gyermekünket, nem fog felnőni. Ha nem akarjuk beleengedni őket az életbe, nem fog felnőni. És ha nem akarunk egyedül maradni, akkor ők nem mernek elmenni, mert mi lesz a szülőkkel nélkülük: ezért kell egész életünkben haladni. Amúgy is az a test, ahol van keringés, az él, ellentétben azzal a testtel, amelyben lelassul a keringés vagy megáll, ott gyors öregedés vagy halál várható. Az élet kiszámíthatatlan, de az borítékolható, hogy ha nem engedjük el gyermekeinket magunktól, nem lökjük ki őket időben a fészekből, akkor megmaradunk függő kapcsolatban. A gyermek tőlünk vár mindent, míg nekünk egy idő után teherként jelenik meg. A teher van, akinek gyorsan megjelenik és van, akinek sosem. Mitől függ ez? Attól, hogy szülőként mennyire haladok. Ha haladok, akkor megyek gyermekem előtt és nem teher adni. Ha megálltam, nincs munkám, nincs hitem, nincs tudásom. Miből akarok ilyenkor adni? Rossz hírem van. Ilyenkor nem adni akar az ember, hanem kapni. Ha gyermekem nem válik le rólam időben, akkor én megyek vissza gyerekbe és ő lesz az én szülőm. Ő fog rólam gondoskodni és nem tud saját családot alapítani, mert nekem szükségem lesz rá. Ez a probléma azzal, ha megállunk: kihal az emberiség. A mi Istenünk pedig semmi mást nem kér tőlünk, csak azt, hogy legyünk többek, mint a szüleink. Legyünk okosabbak, kedvesebbek, szebbek, nagyobbak, bármi, ami több. Miért? Mert ez az evolúció: a fejlődés. Mindegy, hogy miből indultunk, az a lényeg, hogy ahova születtél, az a jelened és ahhoz képest legyen jövőd. Legyél több valamiben! Ha ez nem történik meg, akkor az emberiség visszafelé halad. Egyre kisebb lesz, egyre kevesebb tudással rendelkezik és egyre jobban “fél”. A fél az nem egész. Az csak valaminek a fele, tehát kevesebb. A félelem ezt mutatja számunkra és a félelem megállít. Amikor kicsiként megijedtél nagyon, akkor ha visszaemlékszel, lefagyott kezed, lábad. Megijedni ezt jelenti. Akkor nem tudtál elfutni a probléma elől, mert “lefagytál”. Lefagytál, tehát megálltál: ez a halál, amikor mozdulatlan lesz minden. Az emberiség régóta “halott”: nem mozdul. Belekapaszkodik régi rendszerekbe, akár vallásokba, eszmékbe, melynek életben tartásával azt hiszi, hogy él. A halál a mozdulatlanság. Ha minden úgy van, ahogy régen, akkor nincs élet. Az élet az folyamatos változás. A természet tökéletesen szimbolizálja számunkra. Az élet olykor elindul (tavasz), majd felgyorsul (nyár), lelassul (ősz) és megfagy, leáll (tél). De minden tél után újra kisüt a nap. A tél az integrálás ideje. Amikor újra elindulunk, már lesznek, akik nem jönnek velünk vagy lesznek, akik megállnak és egy újabb tavasz még kimozdíthatja őket. A tavasz mindig egy új kezdet. A születés mindig egy új kezdet. A szülők mindig kezdhetik újra a fészekrakást, de dönthetnek úgy is, hogy kielégültek az élettel. Szülőnek lenni jó, de ha nem értjük meg az életet abból, ahogy éltük vagy éljük, akkor elakadunk és megállítjuk az utánunk jövőket. Megállítjuk azt, akinek szintén az a feladata, hogy legyen több nálunk. Ugyanúgy haladnia kell, mint anno nekünk is kellett. Ha birtokoljuk a trónt, a vezetői státuszt, akkor haladnunk kell. Ha viszont megálltunk, akkor át kell adnunk a jogart a következő nemzedéknek. Az élet nem ennyire elvágólagos. Sokszor fokozatosan történik a hatalom átadása, átvétele. Ilyenkor együtt tervezzük azokat a dolgokat, amiket szülőként egyedül végeztünk eddig. Megtanítjuk fiatal generációnkat arra, amit mi tudtunk, tudunk és ő hozzátesz valamit, ami új: ez a normális hatalomátadás, átvétel. Amikor viszont nem vesszük észre, hogy már nem vagyunk haladók, akkor jelzik számunkra. Ha nem akarjuk észrevenni, akkor egyre erőteljesebb jelzések jönnek és úgy éljük meg, hogy le akarnak a trónról taszítani minket. Csak akkor történik ilyen, amikor megállt a szülő: akkor muszáj átvenni a vezetést. Viszont ha megmerevedünk és nem áramlik már jól a vér bennünk, akkor keménykedni fogunk és birtokolni akarjuk a vezető pozíciót. Ilyenkor már ártunk. Itt már nem jó a király. Itt már hatalomátvétel van kilátásban. És ha így sem akarjuk ezt észrevenni, akkor bizony csúfos bukással fogjuk a koronát elveszíteni. Hiába mondjuk, gondoljuk, hogy mi jót akartunk, akarunk. A haladás vagy nem haladás jelez. Amikor fiatalok ezrei vonulnak ki szüleik alól harccal, lázadással, akkor bizony ott a szülők már régen megálltak: régen nem haladnak. Amikor egy ország lázad, mert nincs haladás, akkor fiatalok tízezrei fognak előkészületeket tenni a hatalom átvételére. Így a hatalomátvétel sosem lesz békés. Amikor viszont valaki megérti, hogy elfáradt és nem akar továbbmenni, ott el kell készülni a hatalom átadására. Így volt ez mindig és így lesz örökké: ez a normális haladás. Ahhoz viszont, hogy ez megtörténjen újra, át kell adnunk tudásunkat fiainknak, akik hozzá kell, hogy tegyék az övékét. Így megyünk előre. Így a tradícióra ráépül az innováció. Idős és fiatal bástyaként forr össze, majd “kikiáltjuk” az új királyt, akinek addig kell, hogy tartson a mandátuma, amíg halad, amíg aktív. Ha elfáradt, akkor át kell adni a jogart, majd egy idő után a koronát is. Szép út ez, ahol mindenki lehet gyerek, majd felnőtt. Tudatlan, majd tudós. Vezetett, majd vezető. Istenhívő, majd Isten. Erről írok legközelebb.