A döntés a mi kezünkben van. Annak a felelősségét is mi hordozzuk. Ez lenne a normális, de vajon így van-e valójában? Nem, nincs így. Ma sajnos mindenki igyekszik a felelősséget eltolni magától. Például: csinálunk valami butaságot, amit számon kérnek rajtunk szüleink. Többnyire indulatosan megsértődünk (ami nagyon sok energiát von el a másiktól) és duzzogunk, hogy erről nem vagyunk hajlandók beszélni. Miért alakul ez ki? Mert nem tanítottak meg minket felelősséget vállalni. Hogy lehet ez, hiszen minden arra tanítana minket, hogy vállaljunk felelősséget. Az iskola is ezt tanítaná a jegyeinkkel. Ha rossz jegyet kapunk, azért mi lennénk felelősek, tehát legközelebb többet kell tanulnunk. A munkában is, ha kirúgnak, lefokoznak minket, legközelebb többet kell beletennünk. Sajnos mi nem ezt tanuljuk meg ezekből a tanító üzenetekből, hanem azt, hogy a tanárra hárítjuk a felelősséget és nem értünk egyet a jeggyel, amit kaptunk. A főnökre toljuk a felelősséget, mert mást kellett volna elküldenie, nem jól döntött, stb… Nem vállaljuk fel a felelősséget saját hibáink miatt, ezáltal nem is javíthatjuk ki a hibáinkat, mert ugye, nincs is hibánk. A felelősséget gyermekkorban kell megtanulnunk, nyilván életkorunknak megfelelően kell a terhelést kapnunk. Van, akinek sikerült megtanulnia és van, akinek nem. Ha szüleink állandóan dolgoztak vagy egymással vívtak, akkor sajnos semmi idejük nem maradt arra, hogy minket tanítsanak. Ha nem tanítottak meg a felelősségvállalásra, akkor egy tanár sem fogja tudni megtanítani, hiszen ha nincs semmi súlya annak, hogy nem vállaltunk felelősséget, akkor a szülő a gyermekét fogja védeni akkor is, ha a tanár felelősségre vonja. Miért? Mert ha a tanár elmarasztal egy diákot, akkor a szülőnek mellé kell állnia, hogy hiteles tudjon maradni és vezethessen tovább. Ha a szülő nem teszi, akkor a gyereknek a tanár nem lesz hiteles többé és nem tudja vezetni, instruálni a diákot. Ha nem tud vezetni egy tanár, akkor a gyereknek megint nincs senki, aki taníthatná őt, ezáltal megy a saját feje után vagy egy másik gyerek után. Aki a saját feje után megy, az legalább megpróbál felelősséget vállalni. Abból alakulnak ki a nem egyenes úton járó felnőttek, akiknek önálló utat kellett találni, mert nem tudtak senkit követni. Aki követi a szüleit, az mintaként tekint rájuk. Aki mintaként tekint szüleire, az elfogadja mindkettőjüket vezetőjeként. Ennek az embernek könnyebb lesz később is a vezetést elfogadnia és könnyebben hoz döntéseket, mert van valaki, aki szintén osztott felelősséget vállal vele. A felelősséget először osztjuk. Ezért a gyerek először a szüleitől várja, majd egy részét próbálja átvenni a felelősségnek és dönt. Ennek következményét még együtt viselik. Ha a szülő ráér és észreveszi, hogy együtt vállaltak felelősséget, akkor a gyerek terhe kisebb a rossz döntés miatt. Amikor viszont a gyerek megérti, hogy nem számíthat a felnőttre akkor, amikor a közös döntésük következményeképpen a felelősség alól kibújik, akkor végleg megszakad benne valami. Végleg rájön, hogy egyedül van és nem keresi tovább a felnőtt segítségét. Leszakad a szülőkről, a tanítókról és egyedül küzd a világban. Egyedül küzdeni nagyon nehéz. Nehéz azokat a tudásokat megszerezni, amiket egyszerűen megtanulhatott volna a felnőttek tapasztalatai által. Nehéz, mert így mindent neki egyedül kell megtanulni és megérteni. Ez a gyerek többé nem tud segítséget vagy akár tanácsot elfogadni. Így alakulnak ki részben a nárcisztikus emberek, akik nem „függnek” senkitől. Az biztos, hogy önállóak, de az is biztos, hogy ők a legfüggőbb emberek a világon. Miért? Mert nem lettek felnevelve, ezért állandó hiánnyal küzdenek. Ez megnyilvánulhat szeretethiányban vagy érintéshiányban vagy egyszerűen tudáshiányban. Ha ezek mind együtt jelentkeznek, akkor teljes nárcizmusról beszélünk. Ennek legnagyobb problémája, hogy ők nem tudják magukról, hogy valami nem stimmel velük. Miért? Mert mindenki Isteníti őket. Miért Istenítjük őket? Mert szegénynek szüksége van rá. Mi segíteni szeretnénk, ezért dicsérjük őket, simogatjuk őket és ha nincs igazuk, akkor is igazat adunk nekik, mert nekik szükségük van rá. Amikor viszont egy ilyen emberrel elhitetjük, hogy úgy jó, ahogy van, akkor gellert kap és dönt. Folyamatosan hoz rosszabbnál rosszabb döntést, hiszen nem okos, csak a sajnálat miatt senki nem meri megmondani neki. A sok dicsérettől viszont felerősödik és elhiszi, hogy mindent IS tud. Nincs akadály előtte immár. Nincs akadály, hiszen a te energiádból, amivel dicsérted, feltöltődött és elhitte, hogy Isten lett. Az Isten pedig mindent tud és tökéletes. Miért nem állítjuk meg őt már közben? Azért, mert amikor dicséred, simogatod vagy elfogadod a butaságait, az sok energiát von el. Amikor elvon belőled energiát, te elfáradsz. Ha elfáradtál, már nem tudsz vele vívni és ráhagyod. Mindent ráhagyunk arra, aki erősebb, ezért rájöttek ezek az emberek, hogy a túlerővel mindent elérnek. A túlerő pedig a párjából van. A párjából, aki fél, hogy bánt, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő szeretné. A főnökeiből, munkatársaiból, akik elgyengültek mellette és már nem is mernek szólni neki, nehogy bántson. Így alakul ki egy eltorzult személyiség. Ebben a szülők nagyon fontos szerepet kapnak, hiszen ha nincs idő a gyerekre, akkor a gyereket valaki más fogja „nevelni”. Valaki más lesz a minta számára, mint a szülők. Ha valaki más lesz a minta, akkor az a valaki vezeti. Ha gyerek vagy, nem látsz rá arra, aki vezet. Nem tudod, hogy hova tart, mert nem nézed meg azokat a paramétereket, amit egy felnőtt már ért, ezért megnéz. Például: Miért kérdezik szüleitek azt, hogy ha bepasizol, hogy ki ő, mivel foglalkozik, kik a szülei, stb? Azért, mert ezek sok mindent elárulnak egy valóban felnőtt embernek. A VALÓBAN FELNŐTT nem a kora alapján lesz az. Tudása, élettapasztalata, tehát a megélt dolgok jól értelmezése és jó használata által. Olyan példát keress, aki jól él. Nem attól él valaki jól, hogy sok pénze van, hanem attól, hogy hogyan bánik a pénzzel. Aki jól él, az sok ember számára lehet minta, aki pedig deviáns életet él, azt is sokan követik. Kik? Akik szüleik által kikerültek a perifériára azért, mert nem kellett felelősséget vállalniuk. Azért, mert nem tanították meg számukra a felelősségvállalást. Azért, mert mindig volt valaki, aki elvitte a balhét. Ők a betyárbecsületet tanulták meg. A betyárbecsületre nem épülhet társadalom, de még párkapcsolat sem. A betyárbecsület egy „állam az államban”: egy külön rendszer, ami nem illeszthető az egészhez. Olyan, mint a rák. A rák egy önálló létformaként éli az életét egy testben. Amikor viszont akkorára nő, hogy elnyomta a szerveket, együtt hal meg a test és a rák is. Együtt nem működik jó és rossz. Mindig újra és újra kell értelmezni, hogy társadalmunk számára mi a jó és mi a rossz. Ehhez kellenek a fiatalok, akik az ő jójukat szeretnék hozzátenni a mi jónkhoz. Amikor nem hagyjuk, hogy az ő tudásukat hozzánk tegyék, akkor keresnek egy másik utat, ahol meghallgatják őket, ahol talán vezethetnek is. Így alakul ki a „kettős királyság”, ahol biztosan harc lesz. Ha nem engedjük a fiatalokat vezetni, akkor nem fognak felelősséget vállalni. Ha túl korán engedjük őket vezetni, akkor sajnos csak közös felelősségvállalásra lesznek képesek. A felnőtt tud dönteni, a „gyerek” pedig csak felelősséget tologat. Nézzetek magatokba, hogy felnőttként tudtok-e felelősséget vállalni vagy csak tologatjátok azt másokra. Induljatok el az önvizsgálatba és változtassatok. Változni jó. Minden változással új dolgokat fogtok megteremteni, létrehozni. Amit teremtsz, az a te tükröd, pontosan úgy, mint gyermekeid. Akik lettek, az belőled lett. Ha nem tetszik, amit általuk látsz, akkor változz. Ha megváltozol, ők is felnőttként alakulni fognak. Ha viszont nem változol, akkor sosem válsz vezetőjükké és állandóan csak kritizálni fogod őket. Aki kritizálja gyermekeit, az nem vállal felelősséget értük. Tanítsd őket a te utaddal. Ha az vonzó, mennek utánad, ha nem, akkor kikerülnek majd. Miért történik, hogy a fiatalok kikerülik a szüleiket? Erről írok legközelebb.