A középen lét az egyensúly. Egyensúlyban csak akkor tudunk lenni, ha már a mérleg egyik oldalára és a másik oldalára is kilengtünk valamikor. Amikor az egyik oldalát éled, ott is találkozol emberekkel és akkor azt látod az egyetlen jó megoldásnak, de amikor átlépsz a másik oldalra, akkor szembesülsz azzal, hogy ott is van élet. Valószínűleg teljesen más típusú élet lesz ott, mint az előző oldalon és ezt a régi barátaid, családtagjaid nem fogják érteni vagy jó néven venni. Miért kell neked az a másik oldal, amikor mi itt tökéletesen tudjuk a tutit? Miért kell máshogy élned? Miért nem jó az, ami van? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel fognak elárasztani, hogy megpróbáljanak visszacsábítani maguk közé, de ha túl sokáig voltál az egyik oldalon, akkor nagyon erősen fog hívni a másik oldal. Mitől fél ilyenkor a családod? Attól, hogy ott ragadsz. Amikor valaki a racionális nevelés után találkozik a spiritualitással - ami a vallások egyik változata -, akkor megragad, mert új, mert érdekes, mert érzelmes: valószínűleg abban volt hiánya. Amikor pedig valaki a túlzott érzelmességből, a tömény vallásosságból találkozik a racionalitással, neki az lesz az új, az üdítő. Ha megragad a másik oldalon, akkor csak saját maga kiegyensúlyozását próbálgatja. Az, hogy szüleink szerint “átmentünk” a másik oldalra, az nem azt jelenti, hogy elfelejtünk mindent abból, amit kaptunk, de azt mindenképpen jelenti, hogy a fontosság most az újon, az ismeretlenen lesz egy darabig. Az ismeretlen pedig addig ismeretlen, amíg meg nem ismerjük. Az első osztály addig izgalmas, amíg meg nem tanuljuk azt, amit elsősként tudnunk kell. Az iskolában is páros és páratlan osztályok követik egymást. Az egyik osztály könnyebb, a másik nehezebb. Ha szülőként csak egy irányt tudtunk megmutatni gyermekünknek, akkor biztosan fel fogja keresni a másikat is. Ha szülőként beszéltünk tudásról és érzelmekről,  vallásról és ateizmusról, akkor egész egyensúlyból indul gyermekünk és nem lesz annyira lázadó a másik oldal megismerése által. Ha viszont egyoldalú oktatásban volt részünk, akkor hirtelen fog becsapódni a másik oldal. Hirtelen és akár az eredeti megsemmisítésével. Sokszor éljük meg fiatal felnőttként, hogy elzártak szüleink az ismeret valamelyikétől: ezért kell ismereteket átadnunk úgy, hogy mi abban a bizonyos tudásban ott tartunk, de mindennél van több is. Ezt már a tudatra ébredt ember így éli meg és így adja tovább. Minél többet látunk az egészből, annál inkább látjuk, hogy egy élet kevés ahhoz, hogy megismerjünk mindent. Aki keveset látott vagy keveset tud (buta), az szokott törvénykezni. Neki saját szabályrendszere van. Azt nem lehet megváltoztatni, mert ő aztán tudja a tutit. Ahogy egyre idősödünk és egyre többet tudunk, megértjük, hogy mennyire keveset tudtunk az egészből és kisebb arccal, visszafogottabban nyilatkozunk. A buta ember - aki nagyon keveset tud -, az mindenkit meg akar győzni az igazáról. Mindenkinek el akarja mondani azt, amit tud, hiszen ott azt érzi, hogy villoghat. Mindenkinek kell egy rövid ideig villogni, hogy megtanuljuk, milyen az, ha felnéznek ránk. Van, akinek ez motiváció lesz arra, hogy továbbtanuljon, fejlődjön és van, akinek pedig ez jelenti majd a megállást. Miért? Mert könnyű beleragadni a dícséretekbe, könnyű megélni azt, hogy felnéznek ránk. Ha sokáig nem történt ilyen, akkor sokáig akarjuk megélni. Ha elmozdulunk az egyik oldalra, akkor a libikóka biztosan el fog mozdulni a másik oldalra is. A cél a látószögünk növelése, nem az egyik oldal felülírása a másikkal. Sokszor fiatalon, amikor találkozunk valamivel vagy valakivel - aki teljesen más, mint amit eddig tudtunk -, azt éljük meg, hogy eddig becsaptak minket, eddig elhallgattak valamit, ami most számunkra ezért felnagyítódott. Amikor valamit felnagyítva élünk meg, akkor leszünk deviánsok, akkor tudunk változni. A saját devianciánk viszont csak a mások tükrében fog látszódni. Mi magunk nem látjuk magunkat  kívülről, csak ha meditálunk. Olyankor lelkünk kívül van és felülről látunk életünkre. Ilyenkor megértjük, hogy milyen akadályok miatt nem tudunk továbbhaladni, de a meditációban is bele lehet csúszni, ha nem tudjuk, hogy ugyanazt adja, mint ha valakinek a tükrében látjuk kívülről magunkat. A meditáció egy idő után elválaszt bennünket embertársainktól, hiszen önmagunkkal, magunk kijavításával foglalkozunk egyedül. Amikor viszont barátaid jeleznek, hogy elfordultál kicsit önmagadtól, megsértődsz. Miért? Mert nekik nem fogadod el azt, amit elfogadsz fentről. Fent mindig olyanokkal találkozunk, akik többet tudnak nálunk? Igen, ezért vannak felettünk. Amikor viszont lejjebb vagyunk, önmagunkban, a testben, ott is találhatunk olyan embereket, akik valamiben felettünk  vannak: okosabbak, bölcsebbek, szebbek, stb. Tőlük azt tanuljuk meg, amiben jobbak nálunk. Sajnos sokszor csalódunk embertársainkban, barátainkban, ismerőseinkben. Miért? Azért, mert nem látjuk őket reálisan. Azért nem látjuk őket reálisan, mert saját magunkat sem láttuk sosem reálisan. Aki magát reálisan látja, az másokat is meg tud ítélni reálisan: ezért tanuljunk önismeretet, ezért próbáljunk rálátni önmagunkra és ha valami nem tetszik, keressünk olyan embereket, akik abban jobbak, amit tanulni szeretnénk. Az emberek sok mindent tudnak és tudunk tőlük tanulni, de van egy pont, amikor már az emberi tudás véget ér. A tudás vége mindig egy aktuális pillanatkép. Amit ma tud az orvoslás, azt lehet, hogy holnapra megduplázza, ezért kell mindig aktuális tudást nézni. Ha megtanulok egy témáról mindent, akkor elérkezek annak a tudásnak a végére. Ilyenkor hogyan tovább? Ekkor van értelme fölfelé nézni. Ilyenkor kell fentről lehozni, kérni tudást. Ilyenkor már nem bízhatunk az emberben, mert ott épp vége van a tudásnak. Ez az állapot az, amikor mindenki kíváncsivá válik, hogy mi is van ott fent. Ilyenkor elkezdünk meditálni ezerrel. Ha cél nélkül meditálsz, sokféle tudásra rá fogsz látni, de vajon mihez kezdesz vele? Mihez fogod kapcsolni? Kinek fogod átadni, ha van egy tudásod valamiben, aminek nincs alapja, csak egy közepe? A fent a lenthez fog tudni csak kapcsolódni. Érd el a tudás tetejét itt és kapcsolódj hozzá a fenthez és hozz újabb tudásokat: annak lesz értelme. Úgy nem fogják azt mondani, hogy kimozdultál egy irányba visszafordíthatatlanul és elveszítettek téged. Ha a tudást, az érzést a meglévő alapodhoz teszed, akkor értelmezhetően és érezhetően is több, jobb leszel. Azt meg fogják érteni és fogják érezni. Ha értelmezhetetlenül vágtatsz egy olyan úton, amihez nincs alapod, akkor bolondnak fognak tartani. Akkor viszont nem fogod élvezni az életet, hiszen mindazt, amibe beleláttál, nem tudod átadni senkinek, mert nem fogják érteni: ezért kell egyszer erre, egyszer pedig arra kimozdulni. Így fogod elérni az egyensúlyt. Lehet, hogy jobban érdekel a spiritualitás, de akkor neked a racionális alapot kell fejlesztened. Amikor viszont csak a racionalitás foglalkoztat, akkor hiányzik a másik oldalad, a spirituális. Egyik sem működik a másik nélkül és egyik sem áll meg önmagában: ezért alakul ki a gőg, a mindentudás hite, amiről legközelebb írok.