Amikor gyermekeink felnőnek, az általunk történik. Az adásunk vagy nem adásunktól. Ha keveset adunk, akkor hiányuk lesz, ha sokat, akkor többletünk lesz. Mindkettő egyensúlytalansághoz vezet. A túl nagy szeretet - amikor felnő a gyermek - azt eredményezi, hogy ez lesz számára a minta: az, hogy őt nagyon vagy túl kell szeretni. Ha felébred valaki ilyen felnőttként és rájön, hogy túl sok a szeretet benne, akkor elkezdi szétszórni azt. Ha szétszórja, akkor mindenkivel nagyobb szeretetben van, mint általában az emberek. A túl nagy szeretet terhes. Rámehet a párkapcsolata valakinek, aki túlzó módon - akár majomszeretettel - csüng a párján. Nem jó, ha túl adunk. A túl adásnak rengeteg látható eredménye lesz. Követelőzés jelenik meg a másik oldalon és természetessé válik minden a másiknak: nem lesz egyensúly.

Mi van akkor, amikor nagyon keveset kapunk gyermekként? Hiányunk van: ha rájövünk erre és észleljük, akkor kontrollálnunk kell magunkban minden hiányunkat, hogy ne egyszerre kapjuk meg, hanem külön-külön, apránként. Ha nekem akkora hiányom van a szeretetből, törődésből, hitből, bármiből, hogy mindent be szeretnék pótolni, azzal még nincs semmi probléma. Azzal viszont van, ha egyszerre szeretném. Senki nem tud egyszerre annyit adni, hogy évtizedes szeretethiányok betöltődjenek. Évtizedes hit- vagy örömhiányok megoldódjanak. A tudatosodás: értés. Tudás, amely értésre épül. Ha megértem a hiányosságaimat, akkor kezdjem el bepótolni. Jó hírem van: senki sem tökéletes. Mindenkit sikerült valamennyire „elszúrni”. Mindenkinek van viszont lehetősége ezt kijavítani. Ilyen egyszerű. Szüleink csak túl adni vagy keveset adni tudnak vagy tudtak nekünk. Ebből lettünk valamilyenek. Minél inkább ismerjük meg azt, akivé váltunk, annál inkább tudunk javítani rajta. A javítása pedig önmagunknak a felismerésével kezdődik. A felismeréshez fel kell nőni. Onnan számít valaki felnőttnek, hogy elkezdi magát látni kívülről. Hogy történik ez? Úgy, hogy a környezet jelez. Kedves vagy, buta vagy, túl jóhiszemű vagy, okos vagy, szép vagy, stb. Ezek pozitív és negatív jelzők együtt. A pozitív jelzők a te pozitív éned részei, míg a negatív jelzők a nem pozitív éned részei. Ezek a felismerések adják az énedet. Ez a szüleid és tanáraid és mestereid tudása, akik felneveltek téged. Akkor, ha elhiszed, hogy ez a végállomás, akkor pozitív és negatív tulajdonságokkal rendelkező felnőtt lettél. Ha viszont megérted, hogy ez „csak” a szüleid akkori tudása, akkor hozzáteszel vagy elveszel belőle. A felnőttség alapvetően ott kezdődik, amikor hajlandó vagy belenézni a tükörbe, hogy ki is lettél egy szülői felnevelés által. Ha belenéztél és tetszik: maradhatsz olyan, amilyennek neveltek és megköszönheted nekik a sok szeretetet, kedvességet, örömöt, amit általuk kaptál. Amennyiben viszont nem tetszik, amit a tükörben látsz, akkor előbb értsd meg, hogy bennük ez volt. Ezt tudták adni önmagukból neked. Ha nem tetszik, változz. Az ember nevelése nem ér véget, csak a tökéletesedéskor. Nincs ilyen. Bárkinek van hová fejlődnie. A nevelés ebben az esetben miután nem ért véget, eldöntheted: hogyan folytatódjon. Akarsz-e ebben segítséget kérni vagy önmagadat szeretnéd átalakítani, megváltoztatni? Ezek, mint további neveléssel történnek a tökéletesedés útján. Pl. : észlelem a hiányosságot bennem. Mondjuk, nem tudok olyan szépen, szofisztikáltan beszélni. Lehetőségeim a következők: Bezárom magam és egy életen keresztül kerülöm a kommunikációt, hogy nehogy ez kiderüljön vagy egyszerűen keresek olyan embereket, akiktől ahogy hallgatom őket, egyre szebben, szofisztikáltabban fogok beszélni. Ha fejlődtem ebben, akkor már nem kell elrejtenem magam, hanem boldogan tudom megvilágítani azt, akivé váltam és ennek az eredménynek kapcsán saját magamat kell megdicsérnem, mert én „neveltem” magamat ebben jobbá. Ezt bárki meg tudja tenni. Bárki, aki képes belenézni a tükörbe. Bárki, aki odáig eljut, hogy nem tökéletes.

A legnagyobb probléma, a „felnőtt nevelésben” mindig ott keresendő, hogy vajon hajlandó-e elfogadni és meghallgatni az egyén azt, hogy valamiben nem jó vagy nem tökéletes. Itt derül ki, hogy gyermekkel vagy felnőttel van-e dolgunk. Az a felnőtt, aki elfogadja a pozitív kritikát és változik, azt igazán felnőttnek hívjuk. Az a felnőtt, aki megsértődik a pozitív javításra irányuló kritikán, az gyermek. A gyermek tulajdonságai a sértődés, makacsság, merevség, stb. Minél merevebb, makacsabb és sértődékenyebb egy ember, annál kevésbé nőtt fel. Sajnos nem a megélt életévek száma határozza meg a korunkat, hanem tudásunk, hitünk és ennek valós megjelenítése. Találkoztam már 83 éves gyerekkel is és sok olyan felnőtt fordult meg nálam, akik valamely területen nagyon tudnak, nagyon felnőttek és sok olyan területet láttam bennük, ahol abszolút gyermekek maradtak. És találkoztam olyan fiatal, szinte gyermekkel, aki felnőtt attitűdökkel, felnőtt megjelenéssel élt. Ezek mind eltolódások, egyensúlytalanságok. Ha mindenki azt élné meg 20 évesen, amit kell vagy 40 évesen, stb. amit kell, akkor az azonos korú emberek értenék egymást. Így, hogy különböző dolgok foglalkoztatnak bennünket - mert sorról sorra haladtunk - így előfordul, hogy abban, ami éppen érdekli a 15 éves lányodat, egy olyan partnerre bukkan, akit szintén ugyanaz érdekel, de lehet hogy ő 50 éves férfi lesz. Ennyire különbözően fejlődünk és ezt szabályozni kell. Ha ezt valamennyire szabályozzuk, akkor értelmet nyernek az iskolák. Ott hasonló dolgokat tanulnak gyermekeink. Ha túl korán tanítunk meg nekik felnőttes dolgokat, akkor azt hiszik, hogy már felnőttek. Úgy próbálnak élni, mint a felnőttek. Aki felnőtt, annak fel fog tűnni, hogy olyan kislányok szaladgálnak az utcán, akik azt hiszik, hogy felnőttek. Úgy is öltözködnek, mint azok a felnőttebb nők, akik már párt keresnek. Kifestik magukat és huszon- vagy harmincéveseknek látszanak. Ha a férfiaknak feltűnnek és ők érdeklődnek feléjük, akkor pedig önérzetesen, mérgesen „elhajtják” a 30 40 éves férfiakat, mondván: „hülye pedofil”. Kicsavart világban élünk. Nem vezetjük gyermekeinket, mert mi sem kaptunk kellő vezetést. Ha minden generáció erre fog hivatkozni, hogy mi sem kaptunk többet, akkor évről évre egyre több nevelés- ill. tanítás nélküli gyermek nő fel. Ugyanazt - amit mi elrontottunk - elfogják rontani ők. Ha nem változik semmi, nem fejlődünk, hanem állunk, az megállít mindent körülöttünk. Minél inkább megállít minket szüleink és nagyszüleink tudása, annál inkább kell látnunk a bajt. Ne hozzunk létre újabb generációt, amely nem fejlődött, nem változott, mert ennek eddig a történelmünket látva, mindig valami baj lett a vége. Az univerzum egyetlen dolgot nem tolerál: azt, ha állunk. Ilyenkor a dögvész, sárgaláz, Aids, bármi a rendelkezésére áll, amely nem büntetés, hanem ébresztő. Induljunk el. Nézzünk bele abba a tükörbe, hogy kik is lettünk valójában és változzunk! Hogyan? Úgy hogy fel kell ismernünk, hogy valamiből sokat vagy keveset kaptunk. Ha sokat, akkor azt adjuk tovább, ha keveset, akkor keressünk olyan embereket, akiknél abból sok van, ami nekem hiány. Minden hiányt be lehet tölteni még 70 évesen is és minden többletet át lehet adni még 102 évesen is. Ez a nevelés, amely nem ér véget szüleink által, sőt folytatnunk kell önmagunk által. Legközelebb a leállított nevelés problémáiról írok.