A boldogság egy állapot. Mindannyian vágyunk rá. Boldogságunk záloga, hogy ismerjük meg egymást. Vajon mennyire vagyunk nyitottak egymás megismerésére? Semennyire. Azt hisszük a másikról, amit az mutat magáról, magából. Miért? Mert nem értjük, hogy az igazság önmagunkban van. Ha én játszom, színészkedek, az nem az én önvalóm. Ha viszont mások játszanak, tehát színészkednek, azt minden további nélkül elfogadom az ő igazságuknak. Miért? Miért nem hiszem el, hogy mások is képesek játszani.

A boldogsághoz az is hozzátartozik, hogy nem vagyunk mindig ugyanolyanok: az unalmas lenne. Ha nem vagyunk ugyanolyanok, akkor viszont van olyan, amikor játszanunk kell: egy szerepet. Az emberek személyisége úgy változik, alakul, hogy ha felveszünk egy maszkot, jelmezt, akkor egy darabig játszunk benne, és ha tetszik nekünk, akkor megőrizhetünk részeket belőle, amely majd gazdagítja személyiségünket.

Ha mindannyian igazat játszunk, akkor nagyon unalmas lesz a földünk, de szeretetben, hitben, boldogságban teljes.

Ha egy személyiséget meg akarsz érteni, ahhoz előszőr meg kell értenünk, hogy miért van rá szükségünk. Ha a személyiségünk teljes, akkor már minden szerepet eljátszottál, tehát bármikor tudsz játszani belőle bármit. Ha a személyiségünk még nem teljes, akkor néha nem tudsz mit kezdeni bizonyos emberekkel, mert ahhoz a személyiséghez, amely az övé, nincs kulcsod: akkor megint tanulhatsz, a tanulás játék. Játék ahhoz, hogy mindenkivel megtanuljunk bánni. Ha megtanulunk mindenkivel bánni, akkor jó vezetők leszünk, hiszen nem akarunk mindenkit egyből tökéletessé tenni, hanem hagyjuk, hogy a maga tempójában játsszon, azaz fejlődjön.

Azok az emberek, akik hirtelen „megvilágosodnak”, azonnal mindenkit át szeretnének alakítani, meg akarnak változtatni, mert úgy nekik szerintük jobb. Mindenkinek jár a lehetőség, hogy felvegyünk személyiségeket és játszunk benne addig, amíg a játék jól esik. Nem minden játékos fog azzal foglalkozni, hogy milyen a másik számára az ő játéke. Nem mindenki akar „társasjátékot” játszani, de célunk az, hogy együtt játszunk.

Az emberek nem tudnak együtt játszani, mert boldogtalanok. Azért vagyunk boldogtalanok, mert nem játszhattuk ki magunkat, nem játszhattuk végig játékunkat. Ha megtennénk, boldogan néznénk új játéklehetőség után. Mindenki szenved, aki belekóstolt egy számára izgalmas játékba, amit félbeszakítottak. Hol azzal, hogy gyermekünk született, hol azzal, hogy egyetemre „kellett” menni, hol azzal, hogy népszerűvé vált, stb. Mindenki szenved. Ha mindenki szenved, akkor ebből egy szenvedő világot építettünk, de nem akar mindenki szenvedni. Sőt, jól akarjuk érezni magunkat világunkban. Mi a megoldás? Tegyünk érte, hogy jól érezzük magunkat. Ha valaki még nem játszotta ki magát, hát tegye meg. Ha valaki még nem élte azt - meg amit akart -, akkor élje meg. Mi kell ehhez? Az, hogy évszázados hagyományoknak tudjon egyelőre nemet mondani. Nem mindenkinek fontos az esküvő. Nem mindenki akar egyetemre menni, de a társadalmi megítélése annyira rossz annak, ha nem házasodunk, ha nem megyünk egyetemre, hogy borzasztó. Igen ám, de ha nem házasodunk, akkor játszhatunk. Akkor még nem kell felnőnünk. Ha nem kell felnőnünk, akkor nem kell felelősséget sem vállalnunk és gyermekeket szülnünk. Ha nem vállalunk felelősséget, akkor kitaszít társadalmunk. Ha viszont felvállajuk a felelősséget, de még nem értünk meg rá, akkor saját magunk fogjuk végigszenvedni életünket.

Meg kell tanulnunk reálisan látnunk önmagunkat. Meg kell tanulnunk felnőni a magunk tempójában, és ha a magunk tempójában növünk fel, akkor nem biztos, hogy mindenki huszonévesen fog gyermeket vállani, és nem biztos, hogy gimnázium után egyből megyünk egyetemre. Miért? Mert a magunk tempóján haladunk. A magunk tempója pedig lehet, hogy teljesen el fog térni az átlagtól. Jobb emberek leszünk, vagy rosszabbak ettől? Egyik sem, csak boldogok. Nem attól leszünk boldogok, hogy szüleink útján ugyanazokat a dolgokat, ugyanabban a tempóban kell megélnünk. Attól viszont boldogabbak leszünk, ha megfelelő ideig játszhattunk egy játékot. Addig, amíg nekünk jól esett. Szüleinknek mutatni kell az irányt, hogy felnőtté váljunk, de nem korlátozhatnak abban, hogy mikor. Ha viszont szüleink úgy döntenek, hogy ők már nem fedezik gyermeki játszadozásunkat, akkor szíve joguk megtenni, egy bizonyos kor után. Vannak olyan szülők, akik szigorúan 18 évet vállalnak a szülői szerepben. Akkor ők „kirúgják” gyermekeiket a fészekből, és „rákényszerítik a gyermekeket az önálló életre. Nem biztos, hogy baj ez, de másoknak tovább lehetett játszani. Mások maradhatnak egyetem végéig, vagy azon is túl. A szülők szintén önmaguk döntik és dönthetik el, hogy meddig szeretnék játszani a szülő szerepét. A mi nagy problémánk az, hogy mindenben rendszert próbálunk keresni: „Úgy kellett volna nevelni neki is fiát, ahogy mi tettük”, stb. Az emberek törvénykeznek. Ez a bolygó színes, sokszínű. Mindenkinek megvan a lehetősége, hogy úgy játssza a játékát, ahogy neki tetszik mindaddig, amíg egyedül Ő a fontos. Ha viszont együtt szeretnénk játszani, akkor meg kell tanulnunk a párunk játékával is összehangolódnunk: ez bizonyos játékszabályokat hoz be az életünkbe. Ha nem tudunk együtt játszani, akkor még nem vagyunk alkalmasak a párkapcsolatra. Akkor nem kell még értetnünk. Nem kötelező a párkapcsolat, de ha már benne vagyunk, akkor meg kell tanulnunk a másik szemével is látni. Ha nem vagyunk készek még erre, akkor a párkapcsolat kínszenvedés, de ha már egyénileg végig játszottuk az életünket, akkor új játékok születnek együtt. Az együtt mindig több lehetőséges játék. Ha megtanulunk együtt játszani, akkor még izgalmasabb lesz életünk, még több öröm vár ránk, de csak akkor, ha már egyedül kijátszottuk magunkat. Ha még nem játszottuk ki magunkat egyedül, akkor mindig a másikat fogjuk hibáztatni azért, hogy megfosztott bizonyos lehetőségektől minket.

A játék jó egyedül és jó együtt, de csak egymás után. Azok az emberek, akik nem játszottak egyedül sem, nem fognak tudni együtt sem jól játszani. Meg kell tanulni az első osztályos anyagot ahhoz, hogy élvezzük a másodikat.

Párkapcsolati traumában küzdünk, mert nem nőttünk fel és azt érezzük, hogy bele vagyunk kényszerítve valamibe, amit nem mi akartunk. A szabad akarat viszont a miénk. A szabad akarat a mi döntésünk. Ha a mi szabad akaratunk még össze vissza van, akkor még nem nőttünk föl. Akkor viszont ne játsszunk azokkal, akik már felnőttek. Játsszunk hozzánk hasonló gyermekekkel. Sokan vagyunk, akik még nem nőttünk fel. Onnan fogod tudni, hogy felnőttél e, hogy a felelősség teher-e számodra, vagy kihívás. Az utóbbi a felnőtt. Gratulálok, ha felnőttél és tanuld meg szüleidnek megköszönni, akik így vagy úgy, de hozzá segítettek a felnőtté váláshoz. Legközelebb a szülői, nagyszülői kapcsolatokról és annak örömeiről írok.