Minél merevebbek, röghöz kötöttebbek vagyunk, annál nehezebben fogadjuk el az újat. A mai társadalomnak az is hibája sajnos, hogy még a régit sem fogadta be, azt: ami most létezik, most van. Ha befogadjuk a jelent és megéljük, akkor egy idő után újítani szeretnénk rajta. Olyan ez, mint az otthonunk: felújítjuk és élvezzük és egy idő után megszokottá, unalmassá, elhasználttá válik, pedig egyszer már felújítottuk. Velünk együtt múlik az idő a tárgyaink fölött, az eszméink fölött és a hitrendszerünk fölött is. Ugyanúgy, ahogy tárgyainknak szüksége van a „felújításra”, ugyanúgy az eszménknek, a hitrendszerünknek is: abból indul ki valami új. Először gondolatból születik egy ötlet. Az ötlet megvalósításához pedig elengedhetetlen a hit. A hitet hogyan tudjuk megfogni? Úgy, hogy a hit a nem látott dolgok valósága. A hit erő, amely teremt. A hit a bennünk lévő igazolása annak, hogy miből teremtünk. Az ötlet megszületik és a hit támogatja azt. Hiszünk benne, hogy meg fogjuk tudni valósítani az ötletünket. Ahhoz, hogy a hite erős legyen valakinek, benne is kellett, hogy higgyenek. Benned hittek gyerekként? Hitt valaki benned felnőttként? Ha igen, akkor van hited, kaptál, használd azt. Ha nem hittek benned, akkor „szerezz”. Hogyan? Úgy, hogy ötletelj és várd a többiektől a bizalmat, majd a hitet. Ha szüleid nem bíztak és nem hittek gyerekként benned, akkor ne tőlük várd felnőttként sem, mert a nincsből nem tudnak adni. Bennük sem volt elég hit, elég bizalom, ezért nem tudtak miből adni. Hogyan lehet mégis hithez jutni? Például a munkádban jó vagy és a főnökeid elkezdenek bízni benned. Ha még jobb vagy, amit bizonyítasz a teljesítményeddel, akkor már hisznek benned. Mi a különbség? A bizalomhoz teljesítményt, konkrétumot kell felmutatni, míg a hithez az előzetesen kiépített bizalom elég. Ott már nem kérnek konkrét tervet tőled, csak csináld, amit kitaláltál: ide eljutni nagy dolog. Nagy teljesítmény, hogy hitet építs ki az emberekben. A hitet gyerekként azért könnyebb kiépíteni, mert a szülők látják bennünk a lehetőséget, ezért automatikusan hisznek bennünk. A hitet nagyon könnyű lerombolni sajnos. Ha szüleink hittek bennünk és tudták, hogy jók leszünk matekból például, mert ők is jók voltak (ez egy megalapozott hit), akkor ezt egy rosszul érzékelő vagy rosszindulatú matek tanár egy pillant alatt képes lesz lerombolni azzal, hogy elmarasztal, nem hisz bennünk és akár még gúnyol is bennünket. A tanáraink sajnos alul vannak fizetve: ki önmagához képest alul van értékelve, akkor ő maga is egy idő után elhiszi, hogy kevesebb a többieknél. Amikor kevesebbnek érezzük magunkat a többieknél, akkor sokszor lenyomjuk a többieket, hogy mi magunk ne érezzük rosszul, kellemetlenül magunkat  társaságukban. A többiek ezúttal gyerekek, akiket az alulértékelt tanár nem tud felemelni, csak lehúzni ezáltal. Sokszor hiába dícsérjük gyermekeinket, hiába biztatjuk és hiszünk bennük, ha egy tanár, ki tekintély számára, visszahúzza őket. Amikor a tanárokról írok, azt természetesen nem általánosságban teszem és nem gondolom, hogy tudatosan teszik ezt, de nekünk tudnunk kell, hogy ha egy tanár pusztán féltékenységből lehúzza gyermekünket, akkor nekünk újra és újra biztatni kell őt és felemelni, hogy higgyen magában, hiszen ő és ők, az ő generációjuk teremti tovább  a világunkat. Az a fiatal, aki már nem tud hinni magában és nem bízik magában, vajon milyen új ötleteket mer bedobni a közösbe? Milyen gondolataiért mer felelősséget vállalni? Semmilyenért sajnos. Ha nem vállal felelősséget a gondolataiért és nem mer ötletelni, akkor megáll a világunk a fejlődésben. Ha állunk, akkor egy idő után vagy elhal egy nemzedék, mert az álló keringésben meghalunk vagy harcok, feszültségek alakulnak ki bennünk, hiszen nem mutathatjuk meg magunkat, nem nyilváníthatjuk ki az ötleteinket és elfojtásaink lesznek. Minél nagyobb az elfojtás, annál nagyobb lesz a háborgás és a harcra készség bennünk. Ebből előbb utóbb háború születik: háború a testünkben és szerveink, immunrendszerünk egymás ellen fordulnak vagy háború, amely kihat a kapcsolatainkra és összevesznek családtagok, rokonok, barátok vagy ha még nagyobb feszültség és még nagyobb elfojtás lesz bennünk, akkor a frusztrációnk által konkrét háborúkat robbantunk ki. Hová nyúlik vissza ez? Szüleinkhez, tanárainkhoz, nevelőinkhez. Ezeket a személyeket gyerekkorunkban nem válogathatjuk meg, de felnőttként eldönthetjük, hogy milyen emberektől fogadunk el energiát, információt és akár érzelmeket is. A felnőttség csodája ez. Dönthetünk bármiről. Dönthetünk úgy, hogy ha egy kapcsolat nem épít minket, nem emel minket, akkor kiszállunk belőle, megszakítjuk. Természetesen nem bántani kell, csak magunkra is gondolni. Senkinek nem kell eltűrnie, ha bántják őt. Amikor viszont megszakítasz kapcsolatokat, akkor a másik oldal nem biztos, hogy érteni fogja. Mesélj neki arról, hogy miért nem jó neked, amit ő ad, amit képes adni és engedd meg neki a lehetőségét annak, hogy változzon. Változzon, de ne általad. Felnőttként, ha adtál neki egy tükröt és vélhetően ezt a tükröt már mások is megmutatták neki, akkor eldöntheti, hogy belenéz-e vagy sem. Ha nem néz bele, akkor nem fogtok kapcsolatot fenntartani. Ha bele akar nézni, akkor ő maga fog változni, változtatni, ami segíthet a kapcsolatotok visszaépítésében. A kapcsolatok rendkívül fontosak önmagunk ismeretében. Fontosak, hiszen magunkat csak más tükrében láthatjuk reálisan. Ha felnőttél és van önismereted, akkor egy féltékeny tanár, egy rossz nevelő, vezető már nem fog tudni befolyásolni téged. Nem fog tudni, mert hiszel magadban és tudod, hogy ha kevesebb voltál valamiben másoknál, azt megtanulhattad, és onnantól te is több lettél. Aki hisz magában, az mert ötletelni. Akinek vannak ötletei, az fog tudni teremteni és akinek ötletei vannak és meg tudja osztani másokkal, az tud csapatban gondolkozni és csapatban játszani. Az élet csapatjáték. Az élet társasjáték. Egyedül nem megy és egyedül kevésbé akarunk újat kitalálni, mert nincs kinek. Múzsa kell az újhoz. Múzsa kell az új ötletekhez és múzsa kell ahhoz is, hogy mi akarjunk fejlődni. Minden tiszteletem azoké, akik egyedül is képesek voltak megvilágosodni, de a társadalmunk nagy többségének ehhez még társ kell. A párkapcsolat képes a múzsa szerepét betölteni és a társkapcsolatok tanítanak meg minket együttműködni. Az együttműködésről és annak lehetőségeiről írok legközelebb.