A legtöbb ember megtanul adni: sőt imád adni. Adni jó, de a határokat is meg kell tudni húzni. Saját példámból tudom, hogy miután az ember leválik a családjáról, akiktől sokat kapott, természetessé válik, hogy én is sokat tudok adni. Egy párkapcsolatban akkor még nem tudatosan, de éreztem, hogy visszakapom mindazt, amit adok és azt gondoltam, hogy ezért bárkinek adok, akkor ő is adni fog nekem. Sajnos ezzel villámgyorsan szembesül az ember, hogy nem tud mindenki adni vagy messze nem annyit, mint amennyit kap. Itt tanuljuk meg az első egyensúlytalanságot, amit “gyermeki” tudattal még haraggal, sértettséggel kezelünk. Adni annyit tudunk, amennyi bennünk van. Ha túl sok van bennünk, mert szüleink túl is tölthettek minket szeretettel, hittel, öleléssel, tudással, akkor adáskényszerünk van. Amikor adáskényszerből adunk, akkor nem figyelünk arra, hogy kapunk-e érte cserébe.  Amikor viszont beáll a rend és pont annyink van, amennyi az életünkhöz, a leendő terveinkhez, gyermekeinkhez, családunkhoz kell, akkor már nincs adáskényszerünk: ilyenkor körülöttünk, akik eddig csak kaptak tőlünk, megsértődnek. Megsértődnek, mert nem kértünk semmit azért, amit adtunk és ezt elvárják továbbra is. Így tudunk egyensúlytalan kapcsolatokat létrehozni akaratunkon kívül. Mit is jelent önző módon adni? Egyszerűen azt, hogy amikor adok, elfogadok érte. Az elfogadással, ezáltal a befogadással sokkal több embernek lett problémája az utóbbi évtizedekben. Miért? Mert minden kapcsolatban, ami nem az lesz, amit szeretnénk, sérülünk. A sérülés a testünkön szintén sebek formájában jelenik meg, mint ahogy a szívünkön is. Az a szív, amely jobban szeret vagy amelyik bántást él meg, sebesüléseket szerez. Szokták is mondani, ha megbántják érzelmileg egymást az emberek, hogy nagyon fáj a szívük. Ez a szerv is ugyanúgy érez, mint minden más részünk, hiszen érző, érzékelő idegek szövik át. A szív ha szenved vagy bántás éri, összehúzódik és sajnos előtte már beengedte a bántást, ezért összehúzza magát, ahol a bántás beszorul és bent marad. Minél több bántás jut egy ember szívébe, annál inkább zárja el a szív ezeket az infókat. A szív lezárt része nem vesz részt a keringésben, ezért kisebb lesz. Minél kisebb a szív, annál kevésbé tudja ellátni a szervezetünket vérrel. Ilyenkor hideg kezünk, lábunk, de még az érzelmeink is kissé óvatosabbak lesznek. Akinek sok ilyen fájdalom van bezárva a szívébe, az egy idő után már nem érez. Aki nem érez, annak már nem fáj semmi, de nem is tud érzelmeket közvetíteni. Elveszítette a szeretet érzését és ha valaki nem tud szeretetet adni - ami egy energia -, akkor nem tud kapcsolatban lenni és főleg nem vállalhat gyermeket, akinek ez az érzés a manna sokáig. Így állunk, hogy nagyon kevesen tudunk szeretetet adni és még kevesebben tudunk egyáltalán érezni. Az érzés az érzékszervek által fogható fel. Az érzékszerveink is tompulnak. Nem jól látunk, nem jól hallunk. Alig érezzük az illatokat vagy az ízeket és nem tudunk érinteni, simogatni, ölelni, mert nem tanították meg nekünk, hogyan kell. Az érzés csodálatos. Minden érzés közben pillangók repdesnek a gyomrunkban: ezt nem csak a szerelem érzése váltja ki. Kiválthatja egy gyönyörű táj, egy csodálatos gasztronómiai élmény, egy gyönyőrű zene, egy isteni illat vagy akár egy olyan érintés, ahol áramütés ér minket a másik ölelésen keresztül. Amikor valaki befogadó, akkor nyitott kell, hogy legyen. Hogyan legyünk nyitottak, amikor annyi csalódáson mentünk keresztül: akár az érintésekkel, akár egy rossz étellel, egy kellemetlen zenével vagy folyamatosan kellemetlen szagokban éléssel. Így tompulnak el érzékszerveink és így tompulnak el érzelmeink is. Amikor gyermeket vállalunk, akkor fel kell készülnünk az adásra, ezért találta ki a Jóisten, hogy kicsit a kismamák begubózzanak, bezárkózzanak. Miért, mert újra kell értelmezni az érzéseiket, ami által érzelmileg meg tudnak nyílni: ezért is hívjuk megváltozott tudatállapotnak a gyermekvárás idejét. A lélek jelez számunkra akkor is, ha nem vagyunk kismamák. Igen ám, de amikor gyermeket várunk, akkor egy újabb lélek, egy újabb fény kapcsolódik hozzánk. Ennek a fénynek az értelmezése és az érzelmek által a kapcsolat felvétele történik az első trimeszterben. Az első trimeszterben ezért fáradtabbak a kismamák, hiszen ez egy erős koncentráció, hogy vajon mire is lesz szüksége a gyermeknek. Amikor ez kialakul és összehangolódik a két lélek, akkor felerősödnek a jelzések: mindent jobban érzünk. Ilyenkor van a kívánás, hiszen a gyermek lelke is ugyanabból a testből épül, ezért ő is jelzi, hogy mire van szüksége. Ilyenkor már érzelmileg is összehangolódtunk és élvezzük, ha adhatunk: akkor van miből. Az az ember, aki nagyon sovány és tápanyaghiánya van, nem fog tudni adni. Az az ember, aki érzelemhiányban van, nem fog tudni adni. A gyerek lelkének pedig egy testre van szüksége, amit ha fogyókúrázunk, nem fogunk tudni megadni a számára. Annyira eltorzultunk már, hogy a nők szinte folyamatosan fogyókúráznak, hogy az aktuális trendnek megfeleljenek. A nők régen az alapján lettek kiválasztva feleségnek, hogy eléggé kifejlődtek-e az anyasághoz akkor már mamma típusúak voltak, mi pedig nádszál vékonyak vagyunk. Amikor valamit adni akarunk, abból tudunk, amik vagyunk. A nádszálvékony nők gyengék. Kivéve, ha erősítenek és férfienergiából (súlyzókkal lehet létrehozni) jó erősek leszünk. Jó sok helyen sérült az önképünk és lassan elkezdünk visszatalálni önmagunkhoz nőként, akiknek már nem azért kell újra küzdeniük, hogy hasonló munkát végezhessünk, mint a férfi társaink, hanem azért, hogy önmagunk női aspektusát felvállalhassunk. A nő gömbölyű. Nem kövér és nem sovány, de gömbölyűbb, mint a mostani divat. Ahhoz, hogy gyermekeket tudjunk szülni, ki kell gömbölyödnünk. Akkor a méh és a medence elrejti és óvja, védi gyermekünket. Ha viszont soványak vagy túl kövérek vagyunk, nincs védelme gyermekünknek, vagy akkora védelme van, ami mögül ki sem akar jönni. Az egyensúly megtalálása az önképünk visszatérése által születik meg. Ha nem szorongunk azon, hogy elég szépek, soványak vagyunk-e, akkor fogunk tudni adni. Ha folyton elveszünk magunkból - ez a fogyókúra -, akkor nem lesz mit adnunk és nem tud megfoganni bennünk a gyermekünk. Aki gyermeket vár, az egyen és igyon és töltse fel magát örömmel, szeretettel, hittel, mert ha nem tudunk adni, akkor nem nőttünk fel: gyermeke pedig a felnőtt embereknek van. Kívánom mindenki számára, hogy befogadja mindazokat az energiákat, amik felnőtté teszik őt és kívánom, hogy minden nőnek - aki gyermeket szeretne - ez időben megtörténjen. Ahhoz viszont előbb ismerd meg magad, nézz rá, hogy mit kaptál otthonról és találd meg a kiegészítő társad, aki megadja azt, amit te nem kaptál meg, hogy kiteljesedhess, mint anya. A kiteljesedés természetesen a férfiakra is vonatkozik, mint apa, amihez pedig mi nők járulhatunk hozzá adásunkkal. Szeressétek és tiszteljétek egymást. Erről írok legközelebb.