Mindenki egy fényes csillag bolygónkon, de nem mindegy, hogy kinek és hol világítunk. Ha a mi fényes csillagunk más számára hordoz tudást, akkor találkoznunk kell azzal a mással, hogy mi is kapjunk valami tudást általa, és mi pedig átadhassuk tudását számára. Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk helyünkön a mátrixban. Mi határozná meg helyünket a mátrixban? Tudásunk, amellyel leszülettünk.

Rengeteg gyermek már gyermekkorában érzi, hogy nem jó helyre került. Nem jó helyre küldték őt, mert a tudása nem kompatibilis a családjával. A földön tényleg történnek ilyen problémák. Nem vagyunk a helyünkön. Azért kell a helyünkre kerülnünk, hogy folytonosság által tanuljunk, és annak folytonosságával jöjjön hozzánk gyermekünk, aki a mi tudásunkra épít majd.

A gyermekek jönnek a bolygónkra, de nem tudják, hol van az ő tudásukhoz az alap: ez lenne a család. Azok az emberek, akik élnek, „világítanak”. Ha világítanak, akkor a lelkek, akik majd gyermekeink lehetnek, látnak minket. Ha látnak minket gyermekeink, akkor fényként értelmeznek bennünket. Ha sokat mutatnak magukból, akkor a leszülető lélek hisz nekünk és leszületik hozzánk, mint az ő tudásának az alapja. Ha viszont mi többet mutattunk számára, mint amennyi fényt hordozunk, akkor kapcsolatunk gyermekünkkel csalásra épül. Ugyanezt tesszük a párkapcsolatainknál is. Ugyanígy többet, nagyobb fényt próbálunk mutatni magunkból. Minél nagyobb a fényünk, annál inkább világítunk, és annál könnyebben találnak ránk olyan emberek, akik párkapcsolatként méltók hozzánk. Ugyanígy születik le hozzánk gyermekünk fénye is. A fény, ami a gyermekünk lelkét képviseli, a mindenség egy fonala, szála, amely fényként egy spektrum. Ha ez a spektrum nagyon erős, akár radioaktív fény is lehet, akkor olyan családokat keres, ahol az ő fénye a család fényének a folytatása lehet. A gyermek fénye  ha nagy, akkor előbb a mi fényünket kell felemelni hozzá. Mi változzunk, mert különben gyermekünk megszületésével el fog kopni a fénye, hiszen be kell kapcsolódnia egy családba, ahol van fénytelenség, probléma is bőven. Mi változzunk, ha már lehívjuk „játszani” Őt. Viszont ha már lehívtuk játszani, akkor bizony felelősséggel tartozunk érte. Annak a felelősségét is meg kell élnünk, hogy ha mi nem változunk, akkor ő hiába született le, mert ha mi nem fejlődünk, akkor ő nem élheti azt meg, amiért leszületett.

Sokan beszélnek a szülői felelősségről. A szülői felelősség jóval több, mint amit még el tudunk képzelni. Nemcsak arról szól, hogy felelősséggel etetjük, szeretjük, ruházzuk  és néha taníttatjuk gyermekünket, hanem olyan dolgokról is, hogy ha mi nem fejlődünk, ő sem fog. Ha mi nem változunk, akkor determináljuk az ő életét. Ha mi nem akarunk változni, akkor két lehetősége van gyermekünknek. Vagy ő is feladja fejlődésének útját és megmarad szüleivel való „álló” kapcsolata, vagy hajlandó elindulni az útján, és el fog szakadni szüleitől. Akkor lenne könnyű nekik, gyermekeinknek, ha mi felnőttek felébrednénk, és rájönnénk, hogy változnunk, alakulnunk kell. Miért? Hogy gyermekeinknek segíteni tudjunk. Ha segítünk, akkor nekik sokkal gyorsabban fog menni az út. Ahhoz viszont hogy segíteni tudjunk, nekünk kell haladni, fejlődni. Mindenki fél a fejlődéstől. Miért? Azért, mert az addigi hitrendszerünket, az addigi világképünket fel fogja borítani az új: mint amikor a földet sokáig laposnak vélték, majd kiderült, hogy az gömbölyű. Mi történt? Megváltoztattuk hitrendszerünket, ami egyébként felélesztett minket, hiszen egy új tudás mindig izgalmat jelent. Az új tudás mindig valamit felül fog írni. Ha felülírunk egy tudást, akkor arról az újról tanítunk gyermekeinknek. Akik ehhez az új tudáshoz születtek már le, nekik nagyon nehéz lenne elfogadni a régit, hiszen ők már valami újba születtek. Az újhoz mindenkinek fel kell nőni. Ez a tudatváltás. A régit viszont ki kell gyomlálni. Erre szolgál a halál, vagy a változás készsége. Aki nem akar változni, az megállítja a fejlődést, akik viszont változnának, azoknak értelemmel, nem harccal kell átadni tudásukat. Minél többen és többet változunk, annál izgalmasabb lehetőség lesz bolygónk számára fejlődni. Sokan, akik állnak, el fognak menni, hiszen a mátrixban nem lehet hiány. Mindenhova kell, hogy szülessen valaki, de nem elég leszületni és betölteni az üres helyet, hanem együtt kell benne haladni. Ha egy gyermek elfoglal egy helyet a mátrixban, akkor azt a helyet azért foglalhatta el, mert oda egy gyermeknek kellett születni. Feltételezem, hogy nem mindig marad gyermek, ezért a mátrixban haladnia kell oda, ahol felnőttre lesz szüksége a társadalmának. Minél felnőttebb valaki, annál inkább kerül felelősségteljesebb pontra a mátrixban. Földi szemszögből így kerülhetünk akár a mátrixunk tetejére is, így annál nagyobb lesz a felelősségünk. Kíváncsian várom a választ, hogy ezek után is mindenki a mátrix tetején szeretne elhelyezkedni? Ha igen a válasz, akkor tanulj, fejlődj. Ha nem a válasz, akkor pedig élj aszerint, ahol jelenleg vagy. Ne akarj többet spirituálisan, ha természetes úton nem fejlődsz. Ne akarj többet társadalmilag, ha tenni azért nem vagy hajlandó, hogy magasabb pozícióba kerülj, és ne akarj többet párkapcsolatként sem, ha nem akarsz megváltozni olyanná, aki valóban változik, nem csak „vetít”. Nagy különbség ez, bár el lehet hitetni embereket azzal, hogy vetítünk magunkról, kik is vagyunk valójában, viszont akkor azt el is várják tőlünk, amit vetítettünk magunkról. Ha akartok egy olyan párkapcsolatot, ahol egész életetekben szerepet szeretnétek játszani, akkor hajrá. Ha nem, akkor változzatok az alapján, amilyenek szeretnétek lenni. Sok sikert hozzá.