Minden ember másként gondolkodik, de attól ha együtt gondolkodunk többek leszünk. S hogy miről gondolkodjunk? Mindenről. Lehet kérdezni, hogy miért, de kézenfekvő a válasz: egyedül nem megy.

Egyedül bizony nagyon sokszor nem tudjuk megoldani azt, amit , ám társasággal, az együtt gondolkodókkal igen. Sok ember van aki különleges, s nagy tudással bír. Rakjuk össze és élvezzük ennek előnyeit, hogy az emberiség ne lekörözni akarja egymást, hanem azon dolgozzon, hogy megossza a gondolatokat azokkal, akik ahhoz hozzá is tehetnek.

Hiszen ebben az esetben már nem elszigetelt, egyedi eredményekről, sikerekről beszélünk, hanem olyanokról, amelyeket egyedül senki nem lett volna képes elérni.

Melyik a jobb? Egy embert ünnepelni, vagy a tudás csúcsát megélni? Valószínűleg a második. Ez esetben ugyanis már nem személyes teljesítményről kell gondolkodni. Nem egyéni sikerekről. Itt már csapat játék van. Annak kell lennie. Sajnálatos, hogy a mai társadalmakban, az egyéni teljesítmények a nyerők. Holott az egyéni teljesítmény soha nem lehet olyan eredméynes és sikeres, mint az együttes. Haladjunk ezen túl, s ha túlhaladunk, akkor érjünk el nagy eredményeket együtt.

Mert ez viszi előbbre a világot. Ezt tudomásul kell venni. Mindig valamiért hajtunk, s ilyenkor motiválni kell magunkat. Az egyéni érdekek egy idő után már nem motiválnak. Azért kell „együttben” gondolkodnunk. Együtt, egy emberként egy bizonyos célért.

Mi legyen a cél? Mindig más. Miért? Hogy megfelelő motiváció legyen bennünk. Ha megfelelő a motiváció akkor nem veszítjük el a lelkesedést. Ha nem veszítjük el a lelkesedést, akkor tudjuk folytatni bárhol, ahol valaha abbahagytuk. Azok is, akik elveszítették valaha hitüket, reményüket, céljukat, üzeneteiket. Ha elvész az ami húz bennünket, megállunk, s ha megállunk, akkor akik utánunk jönnek, azoknak mi csak akadályok leszünk. Ma ilyen a világ.

A jelen kor gyermeke áll a múlt korának felnőttei mögött, akikben nincs már lelkesedés, akikben nincs már hit, sőt energia sem. Amikor egy fiatal beáll az idős mögé, aki áll, leáll tőle a fiatal is. Ám a kényszerű megtorpanás egyben motivációt is jelent a váaltozásra. Minél régebb óta áll előtte valaki, annál inkább akarja a változást. S ilyenkor nem biztos, hogy simogató szavak ahgyják el az ajkakat.Valószínű, hogy ezért kapunk gyermekeinktől bántást, ezért éljük meg fájdalmasan az ő változtatási kényszerüket. Sajnos ők sincsenek tisztában azzal, hogy a szülő hibáztatása még nem elég ahhoz, hogy tovább léphessenek. Ha viszont tovább engedjük őket, s átadjuk számukra a vezetést, megtapasztalják a saját kínjaikat. Hiszen lehet, híján vannak a tapasztalatnak, a tudásnak.

Persze az is lehet, hogy jobban fogják csinálni mint mi, mert van céljuk, akaratuk, de az viszont akadályozza őket, ha nincsenek mintáik, amit másolhatnának, amit tovább fejleszthetnének. S mi történik. ha nincs út amin járjunk kellene?Elindul a keresés, de ott a tévedés lehetősége.

Pedig kézenfekvő a megoldás. Gyermekeinket mi is vezethetnénk. Úgy, hogy elindulunk az úton és kitapossuk mi nekik. Sha eltévedünk, elmondhatjuk, hogy legalább megpróbáltuk. Elmondhatjuk, hogy mi is beleestünk abba a hibába, hogy magunkra hallgattunk, de legalább elindultunk. Ha állunk, akkor mindannyian meghalunk. Állni, élettelen. Állni, életellenes. Az élet, halad, folyik, áramlik, megy. Ha pedig állunk, akkor minden forrás kiapadt. Nincs táplálás, amely éltessen, nincs lelkesedés és nem élünk.

Ha élni akarunk, sőt azt akarjuk, hogy gyermekeink is élhessenek, akkor tápláljuk a forrást. Tápláljuk a hitet. Adjunk nekik reményt… De miből, ha magunk sem remélünk, hiszünk, vagy élünk? El kell kezdenünk élni.

Ha egy élet megszakadt, újra lehet indítani. Az orvos is megteszi. Ha újra indítjuk az életet, legyen hit benne. Aztán legyen lelkesedés hozzá, amely elvisz valahová. Ha elindultál, már legalább haladsz. Ha haladsz, akkor biztos élsz.

A haladás azonban két irányú lehet. Előre, vagy hátra. Mindegyik jobb mint állni. De ha előre haladsz, akkor az életedben jobb dolgok születnek. Ha pedig hátra, akkor nem biztos hogy még jobb lesz, de legalább elindult a keringés. Meghalni akkor is lehet, ha már egyáltalán nem jó. De ha nem is próbáltad ki hogy milyen is lehet élni, akkor milyen mintát mutatsz? Milyet a világnak? És gyermekeidnek? És másoknak?

Ezek a minták vannak megkövesedve nálunk. Hogy jó ha vigyázol, ne nagyon siess, várj, hogy mit hoz a holnap, ne ugorj bele semmibe korán. Úgy élünk, mint Pató Pál. Ő, aki nem is élt. Hiszen a vers is ezt mutatta meg nekünk. Szidta Őt. Miért? Mert semmit sem tett azért, hogy valami történjen. Mi magyarok ilyenek lettünk. És ha valaki egy kicsit előre akar haladni, az már lázadó.

Miért nem jó neked ami van? Miért nem jó neked több ezer éves hagyomány? Ne rohanj előre, várj a sorodra, és így tovább… De az emberek, azaz a fiatalok, már nem tudnak várni. Lejönnek, leszületnek, és nem történik semmi. Mert a fiatalok, még nem kerültek sorra. Azért, mert még az idősebbek sem, sőt még azok sem, akik matuzsálemek. És akkor állunk. Továbbra is. Mit csinál ilyenkor egy ember? Próbálja elterelni gondolatait. Próbál nem arra koncentrálni, hogy mi van. Drogozik, iszik, különböző szexuális aberrációkban tölti ki fölösleges energiáit. Miért? Mert különben meghal. És ha meghal, akkor nincs tovább. Nem lehet állandóan azért leszületni, hogy tartanak e már ott elődeink, hogy élhessünk mi is. Nem lehet folyton arra várni, hogy hátha valaki elindul. Mindenkinek el kell indulnia. Igen, ez nagy nyomás. Nyomás azokra, akik elől álltak. De nyomás volt az is, hogy nem haladhatott senki. Most mi nyomjuk az elakadtakat, hogy induljon el mindent. És ha nem tudod befogadni, akkor félre kell állni. Miért? Mert megjöttek az újabb vezetők. Azok akik hisznek. Azok, akikben van lendület. És azok, akik még élnek. Ha az ember elindul, újra nagy lesz nem sokára. De ha még egy kicsit áll, akkor még arra sem tudunk később büszkék lenni, hogy emberként léteztünk. Annyit ártottunk már. Kezdjünk azon gondolkodni, hogy mivel tudjuk jóvátenni. Mivel tudjuk megváltoztatni? És mivel tudjuk átalakítani világunkat. Mivel? Valami több kell mint eddig. Nem a lázadás a cél, hanem a cél eredménye a lázadás. Nem azért lázadunk, hogy bántsunk, hanem azért hogy minket ne bántsanak. Minden fordítva van. Fordítva, és ezért meg kell gyógyítanunk. Hogyan? Egymás tudásával, egymás, szívével, egymás erejével, és egymás hit ével. És az élet tovább haladhat. Ha az élet folyik, akkor az ember boldog. Ha az ember boldog, akkor nem bánt. Azt sugározza ki, hogy boldog. És ebből tudunk teremteni. Addig viszont ne teremtsünk. Ne teremtsünk abból az energiából, hogy bántás, fájdalom, örömtelenség, keserűség. De csak ez van. Akkor ezt alakítsuk át. Változtassuk meg. Legyen újra rend. Tanuljunk családunk idősebb tagjaitól. Tanuljuk meg amit tudnak, és tegyük hozzá azt amit hozunk. De az időseknek át kell engedni a „játszóteret” számunkra. Azért hogy mi is játszhassunk, hogy hozzátegyük azt amik vagyunk. Ha nem engednek minket játszani, energiánkat magunk, vagy mások ellen fordítjuk. Ezek a harcok. Ebből van a harc a világban. És mi magunk tudnánk megakadályozni azzal, ha együtt gondolkodnánk.

Ne féljünk attól, hogy elveszik tőlünk a hatalmat. Ne féljünk attól, hogy rosszabb jöhet. Rosszabb csak akkor jön, ha valami megáll, vagy esetleg vissza fordul. De ha előre haladunk, hozzáadjuk tudásunkat ahhoz, ahol tartottunk, mindig előre fogunk menni. Nem kell mindig ugyanazt tennünk, csinálnunk. Ha megtanultunk valamit, és ahhoz hozzátettek valamit, akkor ezt már tudjuk. Tanuljunk valami mást. Éljünk valami mást. Élvezzük máshogy az életet. És játsszunk együtt. Olyan sok mindent lehetne együtt játszani. Akár olyat, ami mindenkinek tetszik. Olyan még nem volt, de lehet.

Ha egy családban lehet mindenkinek jó, akkor egy iskolában , egy városban, egy országban, és akár egy földön is lehet. Hogyan? Erről írok legközelebb. Addig is játszatok együtt, mindenkiért.