Szülőként sokszor élvezettel vágunk bele a gyerekvállalásba és miután magunk is gyermekként élünk, ezért azt gondoljuk, hogy milyen jó lesz, mert a gyermeknél jobban nem tud senki szeretni. A gyermeket nem azért vállaljuk, hogy bennünket szeressen vagy akár később segítsen, hanem azért, hogy a mi bennünk felhalmozott szeretetet, tudást, hitet, erőt, bármit megtanítsunk, átadjunk Neki. Ne felejtsétek, hogy gyermekeinkben mi magunk élünk tovább: nem a lelkünk, hanem a tudásunk. Ha mi nagyon okosak vagyunk, akkor gyermekünk is azzal a tudással jön világra. Természetesen ahhoz, hogy az a tudás megnyíljon benne, nekünk kell megnyitni őket: ők a frigyládák számunka, ők azok, akik hordozzák azt, amit te és a párod megtanultatok, lehetőségként. Azért csak lehetőségként hordozzák, mert ha én gyerekként ügyesen táncolok, de ezt nem vették észre, akkor a lehetőség nem nyílik ki, elhal, mint egy virág, akit nem gondoznak: az is csak lehetőségében hordozza a szépséget. A gyermek kinyílása attól függ, hogy mi magunk mennyire nyíltunk vagy nyílunk ki. Ilyenkor saját kvalitásainkat, saját tudásainkat is megéljük. Élvezzük, élvezhetjük, hogy miket is tudunk, miben vagyunk ügyesek vagy csak szépülünk, fényesedünk. Minden, ami az „ajtó mögött található”, amit kinyitottunk, szüleink hozadéka. Ha anyukám ügyes volt a varrásban, bennem is megjelenik ez a tudás, és ha szüleim nyitottan megmutatták számomra a tanulás örömét, akkor azonnal elkezdem fejleszteni a varrástudásomat. A varrást addig fejleszthetem, amíg szeretném és akkor az én gyermekem készségként még jobb lehetőségeket örököl. A készség még nem tudás. A tudás akkor válik sajátunkká, ha gyakoroljuk. Egy verset ha elolvasnak, még csak megérint, ha megtanulom, az enyém is lesz. A tanulás segít hozzá a „birtokláshoz”. A tanulás segít ahhoz, hogy megértsük, mit jelent tenni azért, amit szeretnénk. Amit készen kapunk, az még nem a mi sikerünk. Amit hozzá teszünk az „örökséghez”, azt már sikerként, önálló sikerként könyvelhetjük el: a siker pedig csak teljesítményért jár. Hiába mondom, hogy szüleim miniszterek, ez senkit nem fog érdekelni, ha felnőtt vagyok. Amikor viszont gyermek vagyok, akkor ez a többi gyerek számára egy lehetőség, amely a gyermekek hierarchiáját felállítja. Ha szüleink felnőtt életet élnek és tesznek a felemelkedésükért, minta lesz gyermekeink számára. Ha csak élnek azzal, amit örököltek, nem fog tovább fejlődni az egyén. Amikor viszont visszaélnek azzal, amit örököltek, visszafejlődés jön létre a családokban. A fejlődés egyenes kell, hogy legyen. A családok sokszor nem látják magukat reálisan. A szüleim teljesítménye őket minősíti és nekem ad lehetőséget a továbbhaladásra. Ahhoz, hogy haladjak, ismernem kell az alapjaimat. Ismernem kell szüleimet, hogy ők miben voltak jók vagy miben voltak gyengék, hiszen ezen örökséggel indulok az életemben, hogy TOVÁBBjussak mint ők. Nem azért, hogy versenyezzek, hanem azért, mert az evolúció most is tart, nem ért véget.

A szülő sokszor gyermekeiért nagyobb teljesítményre képes. Motiváció a gyermek, akiért fejlődünk, élünk, hogy nekik még nagyobb lehetőségük legyen az életben továbbhaladni. Ha én okosodtam, nekik könnyebb lesz tanulni. Ha én felelőtlenül lebontottam az agyam, az izomrendszerem, ha bántottam másokat vagy magamat, azt is tovább örökítem: azt, amivé lettem. Ha elittam az agyam, akkor gyermekem egy rossz vagy rosszabb aggyal indulhat neki az ő fejlődésének. Tartsuk becsben, amit kaptunk, amit örököltünk és tanuljunk meg jól sáfárkodni vele. Gondoljunk gyermekeinkre, akik nemcsak a milliókat fogják örökölni tőlünk, hanem a hitünket, a lelkesedésünket, a depressziónkat, amikor nincs célunk vagy örömünk, a boldogságunkat, a lehetőségeinket is öröklik. Amikor párt választunk, önmagunk kiegészítő társát is keressük. Nem vagyunk tökéletesek, de leendő gyermekeinknek szeretnénk megadni a legjobb lehetőséget a fejlődésre. Ha kicsi vagyok, biztos, hogy valaki olyat keresek, aki nagyobb. Ha boldog vagyok, akkor valakit, aki a túlzásaimat kordában tudja tartani. Ha erős vagyok, akkor keresek valakit, aki gyenge, gyengéd. A gyermek a MINDENből - ami a szülők mindene - válogat. Ebből indul és innen halad vagy nem halad tovább. Az evolúció önmagunk fejlesztése, tökéletesítése. Mindenkinek szülei által megnyílik az út, a lehetőség a fejlődésre és felnőttként mi magunk keressük azt a valakit vagy azokat a valakiket, akik hozzánk tesznek és akikhez mi is hozzátehetünk. Így kezdődik felnőttként az adok-kapok. Gyerekként azonban mi a felnőttektől csak kapunk. Mit? Azt, amijük van. Ha hitet, akkor az volt nekik, ha pénzt, akkor az volt, ha örömöt, ha bánatot, akkor az volt. Ebből leszünk valamilyenek fiatal felnőttként. Amikor elmegyünk dolgozni, ott ismerkedhetünk meg újabb lehetőségekkel, hogy milyenné lehet még válni. Más fiatalok más szülőktől másokká válnak. Mi pedig okosan tanulhatunk tőlük, de már a felnőtt világra jellemző adok- kapokkal. Ha valaki kedves velem, biztos, hogy úgy érzem, szeretnék adni érte. Ha valaki bántó velem, ott is érezzük, hogy valamit adnunk kell érte. Hogy mit is adunk, az a mi rendszerünktől függ. Attól, hogy mit gyűjtögettünk eddig össze, kik lettünk és ezt kezdjük tesztelni, használni fiatal felnőttként. Erre lesznek reakciók, amelyből leszűrhetjük, hogy szüleinktől hozott tudásaink mennyire kompatibilisek a jelenlegi valóságunkkal. Ha nem elég, akkor tovább tanulunk: másoktól, iskoláktól, tanítóktól és időről időre újra „megpróbáljuk” önmagunkat. Megmutatjuk azt a szűkebb társadalmunknak, hogy milyenné váltunk, mit változtattunk magunkon, amelyre lesz egy visszajelzés. Ez ha tetszik, megyünk tovább az eddigi utunkon, ha nem tetszik a visszajelzés magunkról, akkor irányt válthatunk. Legközelebb arról írok, hogy milyen jelzéseknek higgyünk és hogyan folytassuk tovább saját fejlődésünket akkor is, ha a visszajelzések már nem feltétlenül pozitívak.