Minden ember szenved és örül, jól érzi magát és boldogtalan, de minden embernek könnyebb, ha azt látja, hogy van boldogabb és boldogtalanabb nála. Miért? Mert az érzések ugyanúgy, mint a tudások, relatívak: valamihez képest határozzuk meg magunkat. Egy csoportban lehetsz te a legboldogabb és egyben a legszánalmasabb is. Mitől függ ez? Attól, hogy te magad hol tartasz a „tanulásodban”. Hol tartasz abban, hogy miket éltél már meg örömként és mik vannak még előtted. Mindenki előtt és mögött is vannak emberek, akik mutatják az irányt. Mutatják azt, hogy miket élhetsz át nemsokára te is és láthatod őket beleragadni abba, ahol te már régen le voltál ragadva: ez megkönnyíti a haladást és egyben értelmezi a relativitást is. Amikor elkezünk haladni a tanulásunk útján, még mindent nagyon komolyan veszünk. Minden hibát megélünk fájdalomként és nagyon próbálunk koncentrálni, hogy legközelebb ne hibázzunk. Aztán rájövünk, hogy egyedül nem megy. Egyedül nem látjuk magunkat tisztán. Kívülről mindent könnyebben látunk. Rájövünk, hogy ez egy játék. A fejlődésünknek, a tanulásunknak a játéka és ezt követően már nem vesszük olyan véresen komolyan a játékot. Nem akarunk mindenáron mindent érteni, csak élvezni. Akkor már a szív is beszáll a játékba: így születik meg az öröm. Az öröm a tanulásunk csúcsa, de csak akkor értjük meg ezt, amikor már túl vagyunk az észlelés sokféleségén, pl. az értésen, a megértésen és rájövünk arra, hogy minden illúzió. Az illúzió nem más, mint valami, amiben hittünk és aztán kiderül, hogy mégsem az, aminek gondoltuk.

Amikor tudatra ébredünk, rálátunk önmagunkra. Kívülről látjuk magunkat, mint a pszichológus, akinek ez a feladata. Ha kívülről látod magad, akkor egy reálisabb képed alakul ki magadról, amelyben látod a hibáidat és látod a tökéletességedet is. A tökéletességedtől jól fogod érezni magad és kialakul egy öröm benned: ez alkotja az önbizalom alapját is. Ha kialakult egy öröm, akkor az csak egy ideig tart, hiszen egy poénon nem tudsz életed végéig nevetni, hiszen már ismered, tudod. A hibáidat pedig azért kell érzékelni, hogy ha szeretnél javulni, tudd, hogy miben kell. A hibák mindenki számára egy irányt jelentenek: abba az irányba kell haladni. Azért, mert én az egyik irányba haladok az én hibáim alapján és te a másik irányba mész, még nem vagyunk jobbak vagy rosszabbak egymásnál. A hiba megmutatja azt, hogy minden relatív. Neked a matek lesz a fontos, nekem a történelem. Akkor épp különbözni fogunk, de később megint járhatunk egy úton. Barátságok, emberi kapcsolatok mennek így tönkre, mert véresen komolyan vesszük, hogy változunk. Miért vesszük ennyire komolyan, hogy csak az a jó irány, jó út, ahol mi haladunk? Azért, mert az úton tanulunk. Minden tapasztalással bölcsebbek leszünk, de akkor, amikor benne vagyunk valamiben, el sem tudjuk képzelni, hogy más hasonlóképpen benne lehet valamiben és úgy ahogy mi fejlődünk, fejlődhet ő is. Akkor, amikor tanulunk, azt hisszük, hogy az az egyetlen csoda a legfontosabb dolog, amit ember tanulhat vagy átélhet. Mindenki ezt hiszi a saját tanulásakor. Mindenki azt hiszi, hogy amit éppen tapasztal, annál nincs is izgalmasabb, jobb. Miért? Mert ha nem érdekel valami, akkor nem tudod befogadni, felfogni. Ha nem érdekel valami, akkor csak félig vagy benne. Ha nem érdekel valami, akkor nem fog hozzád tenni annyit, amennyit szerettél volna, akkor viszont mindaz, ami boldoggá tehetett volna (a tudás), kevés lesz számodra vagy egyszerűen feloszlik, eltűnik. A figyelem segít a boldogsághoz. Aki nem tud figyelni, az boldogtalan. Az nem tud semmiben benne lenni igazán és ha csak félig vagyunk benne valamiben, az fél örömöt jelent csak. Ilyenkor alakul ki a féltékenység a fél energiából. Hogyan? Úgy, hogy Gizikével együtt elkezdünk tanulni. Gizike odateszi magát és fejlődik, szárnyal, kapja a pozitív visszajelzéseket és őt felveszik oda, ahová szerette volna. Én szintén elkezdek tanulni, de én csak félgőzzel. Kevesebb lesz a teljesítményem, a tudásom, de én is ott szeretnék dolgozni, ahol Gizike, de én nem kapok állásajánlatot. Ha nem tudom magamat kívülről látni, akkor egyszerűen féltékeny leszek Gizikére. Ha viszont látom magam, akkor mosolygok egyet azon, hogy miért is vártam magamtól azt a munkahelyet, amit Gizike megkapott, hiszen reálisan fogom látni magamban a lustaságot, a hibát. Amikor ez megtörténik, változtathatok és tanulhatok Gizike példájából, hogy a kitartó munka elvisz minket oda, ahova szeretnénk eljutni. Ha beleragadok a féltékenységbe, akkor bántó leszek. Gizikéről fogok folyamatosan pletykálni. Arról a Gizikéről mondok rosszakat, aki „helyettem” dolgozik ott, ahol „nekem kellene”. Gizike eközben boldog és megelégedett, míg én boldogtalan vagyok és nem akarok szembenézni önmagammal, hogy miért alakult így az életem.

Mindannyian éltünk már át ehhez hasonló dolgokat, de megkülönböztetni az fog bennünket régi önmagunktól, ha fölé emelkedünk a sztorinknak és változtatunk. Változtatunk és alakítunk magunkon, hogy mi legyünk mások Gizikéje, aki sikeres és boldog, mert tett azért, hogy elérje azt, amit szeretne. A tett energiát termel. A cselekedet által alakul ki bennünk az újabb cél, ami viszont mindig mozgásra késztet. A mozgás pedig lehet kétirányú, előre vagy hátra. Ha előre mész az életedben, akkor haladsz és boldog vagy: ez az öröm, ami meghatározza a haladó embert. Aki visszafelé halad, az az energiáját szétszórja. Szétszórhatod úgy is, hogy mindenki fontosabb, mint te és ezért a szándékod, hogy nekik adj, elindítja az energiádat és amit te megtermeltél, máshoz vándorol. És szétszórhatod úgy is az energiádat, hogy másról beszélsz folyton, arról, akire féltékeny vagy, vagy arról, aki túl jó hozzád: ilyenkor oda áramlik energiád. Őt töltöd, neki adsz és magadtól vonsz el. A panasz, a bántás a legnagyobb energiaelvonó. Mindenki, aki szeretné, hogy előre haladjon az élete, az magával foglalkozzon. Magának adjon imputokat azzal, hogy valakihez képest hol tart és ha szeretne ő is ott tartani, tanuljon, kérdezzen az illetőtől. Tanulni nem szégyen. Erről írok legközelebb.