Mi vagyunk, akik teremtünk. Mi vagyunk, akik jót vagy rosszat teremtünk: abból, ami bennünk van, abból, akik vagyunk és abból, ahogy élünk. Ez a mi felelősségünk. Természetesen senki nem vállalhat felelősséget az egész világért, de még a világ vezető politikusaiért sem, de önmagáért igen. Lehet, hogy most úgy gondoljátok, hogy mit ér egy virág a sivatagban, de képzeljétek, az az egy virág elszórja magjait és egy év múlva több lesz belőle. Nagyon nehéz elsőként megjelenni valahol. Nehéz egy új ötlettel, egy új hittel, egy másik szemléletmóddal belépni valahová, viszont pont ettől szép a világunk, hogy változtathatjuk. Mi magunk, olyanná, amilyenné szeretnénk. Olyanná, amilyenek vagyunk: a mi változásaink tükre az életünk. Ahogy élünk, az belőlünk fakad. Amilyen életet élünk, az példa, minta vagy pont az ellenkezője a többiek számára. Minden minta, lehetőség számunkra, hogy kövessük. Azokat a mintákat egy idő után nem követjük, ahol rálátunk a negatív eredményekre. Fontos, hogy lássunk rá a követettünkre, hiszen a hit nem mindig reális számunkra. Aki követésünk tárgya, annak olyannak kell lennie, amilyenné mi szeretnénk válni. Ha nincs saját célod, hogy milyenné akarod magadat nevelni, formálni, akkor szerencsejáték az élet. Valaki jön, aki hat rád. Valaki, aki vagy nagyon egyszerűen jó vagy rossz. Amilyenné válsz, olyan volt az általad követett. Ezért nagyon fontos, hogy te határozd meg a célt, hogy milyenné szeretnél válni. Egy háborúban vezetnek bennünket. Aki vezet, annak van célja, aki vezethető, az sodródik. Ha mindannyiunknak van célja, akkor viszont ahhoz közelíteni kell. A vezető sohasem vezethet olyan embereket elnyomással, akiknek van célja. Azok az emberek nem sodródnak: okosak, intelligensek. Akik vezethetők, azoknak nincs saját célja, ezért nem elég okosak és könnyen vezethetők: ők a gyerekek. Nem azok a gyerekek, akik még nem érték el a 20 éves kort, hanem azok a gyerekek, akik felnőtt bőrben szaladgálnak, vezetést várnak valakitől és nem vállalják saját tetteikért a felelősséget. Sajnos sokan vannak ilyenek, akik még koruk ellenére nem nőttek fel. Sokan vannak, akik nem is szeretnének felnőni, mert akkor felelősséget kell vállalni a cselekedeteikért. Ha felvállalod a felelősséget azért, amit tettél, akkor „feljebb” nőttél, felnőttebb lettél. Akik felnőttek, azok nem vállalnak másért felelősséget, csak magukért és a gyermekeikért, akiket azért vállaltak, hogy felnőttebbé váljanak ők is. Másokért való felelősségvállalással kikönnyítjük a felnőttek önmagukért való felelősségvállalását. Ezt csináljuk a nyugdíjjal. Ne dolgozzatok már, hiszen már pihennetek kellene. Viszont nem mindenki fárad el 65 éves korára. Nem mindenki szeretné eltolni a felelősséget még magáról, viszont ha államilag erre kényszerül, akkor visszaesik gyerekbe. Úgy viselkedik, mint egy gyerek és ezzel terhet rak a környezetére. Nem ez a normális, hiába élünk így régóta. A háború hasonlóan gyerekbe sodorja az embereket. El kellett menekülnöm, segítsetek rajtam, mint ahogy egy gyereken segítenétek. Nagyon sok embernek megnyílik a szíve ilyenkor és segít. Ne rontsuk el! A kormány most először jól gondolkozik. Nem akarja tovább támogatni a menekülteket, mint három hónap és utána munkát javasol nekik: ez jó. Nem veszítik el az önérzetüket és nem veszítik el a felnőttségüket, öngondoskodásukat: a kormány ebben jó. Muszáj meglátnunk azt, ami érték, még akkor is, ha sok értéktelen között bújik meg. A konkoly közül ki kell válogatnunk az értéket. Az emberek is sokrétűek. Van, aki jól gondolkozik valamiről és ugyanez az ember gondolkozhat rosszul is valami másról. Mi magunk felelünk azért, ahogy gondolkozunk, ha már felnőttünk. Gyermekeink csodálkoznak, hogy hogy történhetett meg a XXI. században egy olyan történelmi múlttal a hátunk mögött az, hogy kirobbant a háború. Nem értik, hogy miért nem tanultunk belőle. Nem értik, hogy a XXI. században lehetnek még olyan vezetők a világunkban, akik háborút, harcot hoznak létre ahelyett, hogy „beszélgetnének”, ahelyett, hogy egyértelműen közelítenék az álláspontjaikat.

Jó hírem van. A világunk régen sokkal egyértelműbben volt diktatórikus, mint most. Ha valaki mondott vagy hitt valamiben és komoly vezető szerepe volt a világban, akkor az lett, amit gondolt, vagy hitt. Most hosszú évezredek távlatából javult ez a helyzet. Hogyan? Úgy, hogy okosabbak, bölcsebbek lettünk, tanultunk a hibáinkból. Lehet, hogy nem egységesen, de egyénenként igen. Azok az egyének, akik fejlődtek és a harcokat elutasítják, azok már tudnak más eszközökkel élni a családjaikban. Akinek nem kell hangos szó a vezetéshez, az már okosabb lett. Akinek nem kell vessző a fenyítéshez, az is okosabb lett. A háború a tudatlan emberek „problémamegoldó” eszköze. Minél okosabb vagy, annál kevésbé harcolsz. Kezdj el érteni és kezdj el ne harcolni. Nem a harc megtagadására buzdítok, hanem az értésre, ami ráhat az életünkre. Ha egy szülő megérti, hogy gyermeke verésével csak agresszívebbé teszi őt, akkor kitalál valami más fegyelmezési módot: okosabb lesz ettől. Ha az sem használ, akkor egy újabb fegyelmezési mód következik. Minél okosabb a gyermek, annál kevésbe vagy egyáltalán nem lesz szükség a fenyítésre. Világunk okosodik. Kevésbé akarunk harcolni és kevésbé értünk egyet a harc, a háború egyetlen eszközével. A tárgyalások is békésebbek, mint a nagy háborúkban, de azért Putyin azon nőtt fel: a nagy háborún, amelyet próbált több kisebb háborúban már finomítani. Mindenkinek megvannak a magához képesti fejlődései, de természetesen nem mind ugyanott tartunk, ahol Ő. Jelezzük ezt a magunk mérsékelt módján. Adjunk hangot annak, hogy béketárgyalásokban hiszünk és tegyünk meg mindent egyénként otthon, hogy ne bántsunk, hanem békítsünk. Ne hamarkodjunk el döntéseket, hanem gondoljunk át mindent! Ne akarjunk harcot otthon a családban sem és ez fog hatni a világunkra. A békés, nyugodt és okos embereket nem lehet harcba hívni. Aki harcolni akar, az még háborog odabent: azoknak jó levezetés egy harc. A harc segít kiábrándulni a háborgásból. Nekik ajánlom ”levezetésként”. Feszültség levezetésként. Igen ám, de ezt elég lenne csak szimuláción levezetni. A harc kirobbant. Addig tart, amíg a békétlenség tart bennünk. Próbáljunk önmagunk életében békét teremteni és próbáljunk meg nem harcolni. Legközelebb a harcok következményeiről és hatásairól írok.