Régen, ha valaki más volt, azonnal kilökte a társadalom magából. Most is ez történik, csak néha elfogadjuk, hogy ez a haladásunkat szolgálja. Mindenki, aki más, az egyedüli, magányos életet kell, hogy éljen: magányosat, mert nem értik őt; magányosat, mert valami olyat tud, amivel a többiek nem azonosulnak még; magányosat, mert amíg nem lesz egyértelmű, amit gondol, addig kirekesztik. Mindig vannak felfedezők és mindig lesznek, mert csak úgy tudjuk meghatározni az emberiség haladásának irányát, ha valakik már előre mentek kutatni. Aki kutatni akar, annak mindig tudnia kell  ezt. Ha tudod, hogy kirekesztenek és akkor is belevágsz, akkor hős leszel a végén, ha sikerült valami olyat találnod, ami érdekes nekünk embereknek. Legyél bátor felfedező, de tudd ezeket előre! Régen a különbözőség annyira bántó volt, hogy sokszor meg sem várták, amíg az út végén valami új, valami jó született. Nem is engedték az emberek számára a változást. Valójában most sem engedik, viszont ha valaki kitartóan és titokban megy egy úton - ami sikeres lesz -, akkor beintegrálják. Mitől lesz végül erény a különbözőség? Attól, hogy szolgálja-e az emberiség javát, fejlődését vagy sem. Amikor fejlődésünket szolgálja valami, akkor hősöket avatunk. Amikor viszont ugyanaz a felfedező nem találja meg a jó utat, akkor kinevetik, megalázzák vagy elmebetegként nevezik őt. A világunk ilyen, csak a hasznot nézi. A haszon kézzelfogható, de ahhoz, hogy valami hasznos legyen, sokat kell gondolkozni, edzeni vagy akár érzelmileg sérülni. Ha a test területén fedezünk fel és akarunk nagyot alkotni, akkor vagy a saját testünkön vagy valaki más testén fogunk kísérletezni. Mit is jelent ez? Például kipróbáljuk azokat az edzéseket, amelyeket még más nem próbált ki. Lehet, hogy jó lesz és segíti a teljesítményünket és lehet, hogy nem lesz jó. Lehet, hogy ártunk vele a testünknek, mert túlhajtjuk, túlpörgetjük, de megpróbáljuk az emberiség fejlődéséért. Ugyanezt teszik az édesanyák, a szülők lelkileg: akarnak szeretni, jobban mint eddig, de ha elfáradnak, nekik sem megy. Ilyenkor olyan erős a kötelességtudat, hogy muszáj szeretni, ezért saját fizikumukat áldozzák fel a sok éjszakázással,  a sok gondolkozással, hogy hogyan lehetnének jobb vagy akár még jobb szülők. Ilyenkor érzelmileg kimerülve sokszor a kapcsolatuk, a párkapcsolatuk is rámegy, hogy még jobban akarják szeretni gyermekeiket: és végül szellemileg tudunk a legjobban kimerülni. Van, aki már rájön, hogy ami van, az megállt, nem megy tovább. Nem tud jelezni, mert még nem tudja egyértelműen bizonyítani, csak érzi, hogy az utcának, amelyen haladunk, vége. Ilyenkor valami teljesen új utat kell nyitni, ahol még tudásunkkal nem jártunk. Ilyenkor hívjuk őket utópistáknak és nevetünk rajtuk, hogy azt sem tudják, miről is beszélnek. Ilyen „tudományág” most a spiritualitás. Tudományág, hiszen egyetemeken is részeit tanítják már. A spiritualitás a felfedező, az új: ő az, ami kitalál és a tudós az, aki bizonyít. Sajnos egyik sem működik a másik nélkül. Ha ezt megértjük, akkor már nem mosolygunk azon, aki kitalál, hanem mint a cégek esetében is történik, hasznosítjuk őket. A felfedezők a kreatívok: ők azok, akik az újat el tudják képzelni. Itt már erény lesz a másság. A másságot valahogy mindenki a szexuális különbözőséggel azonosítja. Igen ott is, mint az élet minden területén, ilyenkor megjelenik a változtatásra való hajlam. Megjelenik az új felé való fordulás és megjelenik a küzdés azért, hogy elfogadják őket. Így küzd egy tudós is, egy sportoló is, egy önkéntes, aki meg szeretné menteni a harmadik világ gyermekeit, stb. A küzdés arról szól, hogy hiszünk valamiben, sőt tudjuk, hogy jó lesz a vége, csak menjünk, mehessünk tovább az úton. Akit megállítanak az úton, nem engedik tovább, az mindig titokban fog járni rajta. Ha egy úton elindulunk, akkor muszáj végigmennünk rajta, ezért kell hagyni a felfedezőket, viszont veszélyes, ha a felfedezőkkel együtt elindul mindenki, mert az út lehet jó és lehet rossz is. Ha sokan megyünk a rossz úton, akkor már senki sem akar visszafordulni, hiszen az úton már annyi energiát teszünk bele, hogy mindenképpen tovább akarunk menni. A felfedezők tudnak irányt váltani. Ők azért jöttek, hogy kikanyarítsák az embereket a rossz útról. Hagyjunk nekik teret és várjuk meg őket - amíg visszatérnek, mint Columbus -, hogy van-e értelme az útnak. Akik túl korán indulnak el, azok nem járnak mindig jól. Természetesen, ha a felfedező egyből a jó utat járja, akkor igen, hiszen akkor elsők között fognak jobbá válni, okosabbak lenni vagy akár emocionálisan fejlődni, mint a többiek; viszont ha az út később kiderül, hogy nem jó, akkor vissza kell térni az eredőhöz. A felfedező visszajön, mert ő tudja, hogy kísérletezik, de a vándor marad és ragaszkodik a rossz úthoz. Ez okozza az emberiség hasadását, szétválását, hogy boldog, boldogtalan próbálkozik és ha ki is derül számukra, hogy az nem jó, akkor már benne marad. Például egy sportoló csak annyit tud, hogy ha bevesz valami bogyót, akkor megnő a teljesítménye. Azt még nem tudja, hogy később hogyan hat ez a testére. Megpróbálja és győz. Hiába lesz utána fizikálisan gyenge, enervált, bántó, nem baj, mert jobb lett a teljesítménye. Így működnek a fiatalok is a drogokkal. Kipróbálják és jó a hatása. Ha jó a hatása, akkor mi bajunk lehet? Amikor valamiről még nincs elég információnk, akkor csak az idő az, ami tanít minket. Ma már tudunk az alkohol idegsejt pusztító hatásáról. Tudunk a dohány érszűkítő hatásáról, ezért kevesebben isznak és kevesebben dohányoznak. Az utóbbi jobban látható. Viszont nem tudunk a drog hatásáról, hiszen nem áll módunkban annyi év vizsgálati anyagainak áttekintése. Az amerikai társadalom használja fogyasztóként a legrégebben a drogot. Ők azok, akikről mindenki a világban úgy beszél, hogy nem a legélesebb kések a fiókban. Vajon miért? Miért jutottunk el odáig, hogy ha látjuk valaminek a hatását, de ennek ellenére mi is végig akarunk menni azon az úton? Hogy történhet ez meg a XXI. században? Hogy nem tanulunk abból, aminek látjuk a következményeit? Úgy, hogy nincsenek hiteles vezetőink. Sem a szüleink, sem a tanáraink, sem a főnökeink nem túl hitelesek a számunkra. Azon kellene változtatni nekünk egyénként, hogy hogyan leszünk hitelesek és hogyan tudjuk visszavenni a vezetést saját gyermekeink vagy tanítványaink vagy beosztottjaink felé. Hogyan tudunk újra érzékelni, hogy ha már vezetünk, érezzük legalább, hogy jó vagy rossz irányba megyünk. Ahhoz, hogy érezzünk, a lelkünkre van szükség. Akinek nincs lelke, az nem érez. Hová tűnik a lelkünk, amikor érzéketlenné válunk? Hol van a saját vezetőnk, aki a lelkünk? Ezekről írok legközelebb.