Mindannyian szeretünk élni, de nem mindannyian tudunk létezni. Létezni, vagy élni, óriási különbség. Aki drogos, alkoholista, függő, azt játssza, hogy él. Létezni viszont azt jelenti, hogy hozzá teszek ahhoz ami van. Benne élek abban ami van, ergo létezem. Az alkohol a drog, arra kell nekünk, hogy ne érezzük azt, hogy ki vagyunk zárva az életből. Hogy nem éljük azt. És ha ezt megérezzük, hogy nem éljük életünket, akkor elvágyódunk, akár önkezünkkel vetünk véget életünknek.
Ehelyett a drog az alkohol, a különböző függőségek abban segítenek nekünk, hogy nem látjuk tisztán azt, amiben vagyunk. Ha pedig nem látjuk tisztán azt amiben vagyunk, akkor nem éljük meg annyira nehezen, hogy nem történik semmi. A drog, olyan mint a televízió. Az is valamiről elvonja a figyelmünket. A TV az alkohol, kikapcsol minket. Kivesz minket a napi rutinból. A napi rutin pedig komfortot tud biztosítani nekünk, ezért amikor iszunk, és ellazulunk tőle, akkor ezt rendszeresen tesszük utána azért, mert nem kell gondolkoznunk.
Nem kell megélnünk azt, ami a valóság. Például azt, hogy amit várnak tőlünk, az túl sok. A gyerekek, fiatalok ugyanezen oknál fogva kezdenek el „szerekhez” nyúlni. Túl nagy az elvárás és nem tudják meglépni. Amikor sok a stressz, akkor előbb utóbb oldanunk kell valamivel magunkat. Ha iszunk, egy darabig tolerál a környezetünk. Rájövünk, hogy lazán, jó. Lazának lenni, tehermentesnek lenni, zseniálisan jó. Ez a drog is. Kiszakít a mindennapokból. A problémát nem onnan kell kezdeni orvosolni, hogy szokjál le, mert nem kérdezzük, hogy miért drogozol. Drogozni azért szoktak a fiatalok, mert old. Lazít, stersszt tüntet el. Olyan mint egy film, ami azt ébreszti fel benned, hogy milyen is lehetne az élet, ha nem kéne stresszelni, koncentrálni mindenre. De kell. Ha neked segít egy film esténként, még bele tartozol abba a körbe, amit elfogad a társadalom. Ha iszol egy egy pohár bort esténként, még mindig beletartozol abba amit elfogad a társadalom. De ha már többet iszol, ne adj Isten az utcán teszed, akkor társadalmi elvárásainknak nem tudsz megfelelni. Nem vagy konvencionális. Ha pedig drogozol, főleg ha már egyedül is akkor elfogadhatatlan vagy felénk. Miért nem tudjuk tolerálni azt, aki már sokkal többet iszik, és függő, és miért jobban tolerálható az aki csak keveset iszik,, bár ő is függő? Azért nem tudjuk tolerálni azt aki már sokat iszik, mert megváltozik a személyisége.
Ez a függőség első jele. Hazudozni kezd. Rejti a problémáját, fedezi függőségét. A hazugságot nem tudjuk tolerálni, pedig onnan még vissza lehet fordítani azt, aki beteg. Úgy, hogy megértjük. Hogy tudjuk megérteni? Úgy, hogy kérdezzük, többször is, hogy mi olyan nehéz neki, mit nem akar egyedül megoldani? Segítséget nyújtunk neki, hogy nyugodtan mondja meg hogy mi terheli ennyire le. És ha megnyílik, akkor megijedünk, mert pl. azt mondja, hogy sok számára a suli. Akkor mi van? Hogy tudsz neki segíteni? A sulit nem lehet dobni? Nem. Kötelező. Olyan furcsa ez számomra. Látjuk, tudjuk, hogy gyermekeink kikészülnek az iszonyú nagy elvárásoktól. Azt mondjuk, hogy segítünk. El kezd bízni bennünk gyermekünk, megnyílik, és azt mondja, hogy minden problémájának az oka, az iskola. Az iskolában lévő intolerancia, hatalmi harc, arrogancia, dilettantizmus, és így tovább. Hogy értelme sincs annak, hogy bejár, hiszen egyik tanár sem figyel rá, egyiket sem érdekli semmi más, csak hogy „feladatának eleget tegyen”, azaz leadja az anyagot. Senki nem kérdezi meg hogy megértetted az előző óra anyagát? Nem kérdezi meg senki, hogy hogy vagy mi történt veled, mi okoz nehézséget, stb: Mivel nem kérdez senki semmit ezért nem is nyílik ki a diák, hanem zártan, elviselhetetlenül zártan bemegy, végi csinálja, és elmegy valahová, „szívni”. Drogozni. Inni. Minden tevékenységük arról szól, hogy elengedni valami fölösleget, és összekapcsolódni valakivel, aki szintén szenved. Ez hozza össze őket. A „drogosokat”. Mi pedig kirekesztjük őket, azzal, hogy nem közénk valók.
Mi van akkor ha ez a te gyermekeddel, vagy családtagoddal történik? Akkor is kirekeszted őt? Talán nem. Minél előbb veszed észre, hogy hazudik, kifordul önmagából, annál előbb kell elkezdeni beszélni. Persze nehéz az indulás. Aki már bezárkózott, annak az is sok, hogy mi volt ma az iskolában? Erre egyértelműen van válasz: - semmi. Ez tipikus. Amikor valaki bezárt. Ilyenkor nekünk kell megnyitni őt. Azzal, hogy mi beszélünk valamit magunkról. Képzeld velem ez és ez történt. Ha nincs reakció, ne mondj többet. Ha csapdát feltételez, hagyd, hogy ne válaszoljon. Hagyd szabadon mozogni benne. A csapdában.
Természetesen csapdánk célja, az, hogy visszahozzuk a világba. Hogy ha elkezd kicsit beszélni, folytatnunk kell. Nem lehet azt mondani, hogy mindent megtettem, ma már beszéltem vele, és még mindig nem változott. Adáig el kell jutni, hogy kialakuljon egy bizalom, amelyet naponta többször ápolni kell. Hosszú kitartó munka, és energia. Ha kicsit is feladod, lazulsz, mindig kezdheted elölről. Ha viszont eljutottál odáig, hogy megosztja veled problémáját, megoldást kell találni rá. Felelősség lesz a számodra. Ha a problémája az iskola, akkor mit teszel? Ott meg van kötve a kezed. Ott azt mondják, hogy az iskola kötelező. Nem mondhatod, hogy most négy hónapig nem megy gyermekem, mert ki van merülve, pedig ez lenne az igazság. Nem mondhatod, hogy földrajz órákról kérem felmenteni gyermekem, mert nem bírja a tanár állandó őrjöngését, üvöltözését. Nem mondhatod, hogy felmentem német óra alól, mert négy éven keresztül tanult, azaz bejárt, és semmit sem tud németül. Még sem mondhatod, mert minden a diák hibája. Miért? Kérdezem én, ki fogja megvédeni gyermekeinket igazságtalanság alól? Ki fogja megvédeni őket uralkodás, hatalom negatív értelmezése alól? Kicsoda? Kérdezem én.
Most kezdett mozgolódni a világ. Most kezd felébredni az ember, hogy lehet, hogy azzal van baj, amit annyira védünk. Annyira védjük az oktatás.? Miért? Már annyi elfuserált embert teremtett számunkra. Mi értelme van annak, hogy diákok sokasága, társadalmi elvárásnak megfelelve elvégzia főiskolát, egyetemet úgy, hogy végig puskázza, vagy egyre nagyobb csalásokra kényszerül. Mi értelme van annak, hogy olyan emberek kerülnek hatalomra ez által, akik nem voltak képesek önállóan elvégezni iskolájukat, mert idegeik, már rég felmondták a harcot. Már rég ideggyengék mind. Nem bírják a stresszt. Nem bírják a hangos szót. Nem lehet őket motiválni, mert ki vannak készítve.
Mikor hozzuk őket rendbe? Ki fog értük felelni? És hány gyermek, fiatal felnőtt élete kell még ahhoz, hogy meglássuk, hogy sokat kérünk, sokat várunk tőlük. Ráadásul ilyenkor a szülő is gyenge, tehát ő is ki fogja vonni magát a forgalomból. Ha ő is este megissza azt a mennyiséget, amelytől nem kell gondolkoznia, akkor hasonlóan működik mint gyermeke. Vagy fordítva. A szülő kezdte, és a gyereknek ez volt a minta. Így menekül ki a felelősség vállalás alól. Akkor viszont megszületik egy olyan társadalom, ahol nincsenek felelősök. A szülő nem felel gyermekéért, mert magáért sem tud felelősséget vállalni. Ez a probléma, itt tartunk. Visszafordítani, hosszú idő lesz, de legalább valakinek el kell kezdeni. Ott tartunk, hogy már az a diák a „fura”, aki nem drogozik. Aki pedig nem is iszik, az egyenesen antiszociális. Nagyobb a baj mint hittük, ezért gyorsabban kell cselekednünk. Ahhoz, hogy elinduljon valami, ahhoz viszont láttatni kell a problémát. Ne rejtsük el. Nem kell elkendőzni mindent. Ha segítségre van szükségem, szükségünk, akkor fel kell tárni a bajt. A diákok nagy része szenved az iskolában, és nem azért mert nem akarnak tanulni, hanem azért, mert nem lehet abban a környezetben, abban a tudatlanságban, és abban a gőgben megmaradni. Ha valaki tényleg tanítja őket, akkor csüggnek ajkán annak akire figyelhetnek. De ha a tanár azt is unja amit kérdez, akkor nem tudnak figyelni, mert nincs mire, és mindig ők lesznek a rosszak. Nem tudnak kitörni ebből.
Miután élni akarnak, el kell terelni gondolataikat, folytonos feladataikról. Ezért drogoznak, isznak, tévéznek, moziznak, és különös világokat teremtenek maguk köré. Csoda az, hogy élnek. Ez a csoda. Ki szeretne úgy élni, hogy nem élheti igazán azt amiért jött? Ki szeretné azt? Senki. Kezdjük megérteni őket, és ne azért szidjuk őket mert olyan módon fordulnak el a társadalomtól, amely nem konvencionális. Nekünk kell őket támogatni, hiszen ők gyermekek. Nekünk kell őértük felelősséget vállalni, hiszen mi vagyunk a szülők. És akinek szülő létére nincs felelősség érzete, akkor ugyanazt teszi, mint gyermeke, homokba dugja fejét. Azt üzenem neki, hogy ő sem nőtt fel. Ez nem baj, csak akkor ne irányítson, ne vezessen, ne csináljon olyat, ami felelősségteljes, mert nem fogja tudni megcsinálni. Hagyjuk felnőni gyermekeinket, akik valószínűleg már papíron felnőttek. Hogy mit jelent felnőttnek lenni? Legközelebb erről írok….