Ez a világ a színházak világa: mindannyian szerepet, szerepeket játszunk. Az ego a jelmez, amit rendszeresen változtatunk, rendszeresen átalakítunk. Megújulunk, elöregszünk, megkövülünk, szépülünk, boldogabbak vagy okosabbak leszünk, stb. Az ego szolgál minket, amíg meg nem ismerhetjük önmagunkat. Önmagunkat megismerni egy folyamat. Minél többet mutatunk igazi önvalónkból, annál kevesebb hely marad az ego számára: ilyenkor az ego lázad. Nem akar meghalni, hiszen egy idő után elhiszi magáról, hogy Ő vagyunk Mi. Elhiszi, hogy ő a lelkünk és elhiszi, hogy Ő él bennünk. Szeretnénk végre megismerni magunkat: az ego egy általunk teremtett jelmez és addig óriási szükségünk van rá, amíg fel nem ébredünk. Ha az ego ellenáll, akkor nehéz az önmegismerés. Miért? mert azt fogja játszani, ami eddig is voltál. Állandóan vissza fog húzni abba a szerepbe, amit 20, 30 vagy akár 40, 50 éven keresztül játszottál. A játék közben pedig önazonosként éled már meg. Egy szerep mindig addig tart, amíg van rá igény. Sokan akkor kezdenek csak felébredni, amikor már nincsenek szüleik és alig vagy egyáltalán nincsenek rokonaik, barátaik az illetőnek. Akkor már nincs kiért játszani a szerepet: elfogy az ego értelme.  Halálunk előtt közvetlenül többnyire levesszük az egot, a jelmezeket. A halál illetve a haldoklás alatt érzékelhetjük a különböző jelmezek leválását a haldoklóról. Élete összes stációján végig menve, van aki boldog, önfeledt, pénzéhes, zsugori vagy akár kedves, törődő lesz ideig óráig, amíg az ego felbomlik, elillan. A jelmezek lekerülnek és majd egy újabb élet során újabb jelmezben folytatjuk életeinket. A jelmez tehát fontos egy ideig. Egy idő után viszont - amikor megértjük, hogy csak szerep - kíváncsivá válunk, hogy kik is vagyunk valójában? Kik vagyunk mi a jelmez nélkül és milyen céllal születtünk ide. Amikor egy kicsit megnyílik valaki, akkor az igazi önmagából mutat meg valamit. Az igazi önvaló szintén különbözik másoktól. Az igazi önvaló egy fénysugár a mindenből. Benned is egy sugárnyaláb születik le, bennem is és mindenkiben. Ez a sugárnyaláb: ez a bizonyos tudás alkot minket. A sugárnyaláb egy kis fény. Ha valaki előző életeiben már többet tanult, hozzátett a fényéhez, akkor nagyobb fénnyel érkezik közénk; ha valaki még „kezdő”, most van itt először, akkor kicsi a fénye, kevés a tudása. Az ego ezt hivatott elfedni: ezt hivatott eltakarni, hogy egyenlően indulhassunk mindannyian gyerekként. A felnőtt élet engedi meg a számunkra az ego levételét. Megengedi, hogy önmagunkká váljunk. Megengedi, hogy megismerjük azt, akik valójában vagyunk és azt is meg kell engednie, hogy fejlesszük magunkat. Hogyan? Úgy, hogy megértjük saját fényünket, saját tudásunkat és meg akarjuk érteni a többiek fényét, tehát a többiek tudását is. Akarunk tanulni, többek szeretnénk lenni: így nő a fényünk, a karizmánk. Mindenkinek annyi a karizmája, fénye vagy ha úgy tetszik tudása, amennyit hozzátesz az általa indulóként kapott sugárnyalábhoz. Minden élet tanít minket valamire, de mi döntjük el, hogy akarunk-e tanulni vagy nem. Végig mehetünk úgy az életen, hogy egot hordunk végig és akkor valójában semmit sem tanulunk, nem teszünk hozzá semmit az önvalónkhoz vagy akár végig mehetünk úgy is az életen, hogy felébresszük magunkat, mint önvalót és átvesszük az irányítást egonk, azaz jelmezünk felett és megértjük, hogy abban a pillanatban hol tartunk, kik vagyunk: az lesz a kiindulási pont. A kiindulási pont többnyire kevesebb, mint amit egoként mutatunk. Ilyenkor nagyon nehéz levenni, elengedni az egot, mert alatta kiderül, hogy kisebbek, kevesebbek vagyunk. Közben, amíg az egot elengedjük, megtanulhatunk mindent, amit egonk tárolt, mutatott és akkor levenni az egot már nem lesz nehéz, hiszen ugyanazok leszünk önmagunk is, mint egonk jelmezében voltunk. Van, amikor az ego kevesebbet mutat, mint amilyenek vagyunk. Ilyenkor még nehezebb levenni jelmezünket, mert: hogy fogják fogadni vajon a többiek, hogy mégis okos, tehetséges (zongoraművész, stb.) vagy. El fogják fogadni, csak meg fog változni az a társaság, aki eddig körülvett téged, aki eddig azt a valakit ismerte, aki szerény, kis tudással rendelkezik, aki beleillik abba a társaságba, ahol eddig velük jól érezted magad. Az ego sokáig az, akinek hisszük magunkat. Az ego viszont olyan, mint az állam az államban. Egyszer csak elhiszi, hogy nélküle nem működünk. Olyan, mint egy daganat, aki elhiszi a testben, hogy ő fontosabb, mint a test. Ha a daganat fontosabb lesz, mint a test maga, akkor a daganat túlnő a testen és amikor a test meghal, meghal a daganat is, meghal velünk együtt az ego is: Feloszlik, eltűnik, elillan. Az ego szerepe tehát addig fontos, amíg felébredünk, tehát felnövünk, megértjük és megismerjünk önmagunkat és ekkor kezdődik az igazi élvezet, elkezdhetjük megváltoztatni, átalakítani magunkat. Lehetünk soványak vagy kövérek. Lehetünk kedvesek vagy bántók, okosak vagy együgyűek. Lehetünk bármik, ha megértjük, hogy kik vagyunk akkor, amikor elindul a játék. Önmagunk megismerése azonban nem ennyire egyszerű. Minél tovább hortad a jelmezt, az egot, annál inkább hisszük el, hogy ő vagyunk: az ego. Ezért sokan elindulunk önmagunk megismerésének az útján és megállunk, mert a jelmez nem egy valami. Sokszor veszünk fel különböző szerepeket, ezért az ego olyan, mint a kaméleon: változtatja magát. Amikor megváltozunk, nem mindig tudjuk, hogy ez most az igazi önmagunk vagy egy másik jelmez, amelyet már többször viseltünk, tehát még ismerős is a számunkra. Az ego tehát nem enged: nem olyan nagylelkű, hogy azt mondja, élj tovább nélkülem és meghal. Nem akar meghalni, élvezi, hogy van, hogy létezik, ezért először érdemes vele „szövetkezni”. Mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy engedélyt adunk úgy a létezésére, hogy nem hozhat létre először új jelmezt. Nem hozhat létre és a meglévőkből - amelyeket már hordtunk, tehát ismerünk - „szortírozunk”. Lesznek olyan jelmezek, amelyeket biztosan nem akarunk felvenni. Pl. Nem akarok bántó lenni vagy nem akarok buta lenni vagy gyáva, stb.: így az egok egy része elkezd felbomlani. Amikor ezek elkezdenek leolvadni rólad, azt megéled: ha volt bántó egod és elengeded, akkor az rólad megy el, belőled lép ki, tehát érzed, hogy éppen a távozásakor bántó vagy. Amikor elment, kedvesebb leszel, illetve azzá válsz, amilyen egoid jelmezeid vannak még. Ha ügyes vagy és engeded el a jelmezeidet, megállapodsz egyben és alatta az igazi énedet fejleszted. Olyan ez, mint amikor a buta diák elmegy nyári szünetre és közben tanul. Nagy meglepetés lesz ősszel, amikor kibújik a buta jelmezéből és okossá válik. Te is fejleszd magad! Tanulj, okosodj vagy tanulj meg érzőbbnek lenni vagy kedvességet, figyelmet tanulj és amikor leveszed az egot, élvezd. Élvezd azt, akivé valójában váltál. Élvezd azt, aki lettél: ez a fejlődés. A fejlődés azonban az ego nélkül nem indulhat el, hiszen gondold végig, hogy ha leszületünk ide és nem takarjuk el magunkat egy egoval, akkor többet fogunk tudni sok dologban, mint szüleink. Ha sokat tud egy csecsemő és nem tud beszélni, tenni semmit még, akkor szenved. Tehát kell az ego egy ideig. Minél tovább hordod, annál később fogsz felébredni és az ego elhiszi, hogy „örökbérlete” van és nem akar távozni. Erről írok legközelebb.