Minden ember haladásra van „kárhoztatva”. Haladni fogsz, mert ha valaki nem halad, akkor leáll a keringése és elmegy innen. Aki pedig halad, az haladhat tudatosan vagy tudattalanul. A tudatos haladás a célok kitűzésével kezdődik. Célokat tűzünk ki azért, hogy tudjuk, merre szeretnénk haladni, fejlődni. Ha nem tanulsz meg célokat kitűzni, akkor mások által fogsz haladni vagy megállsz. Aki megáll, az már nem él sokáig. A mások által kitűzött célokon valóban lehet haladni, de egy idő után azt fogod érezni, hogy nem éled a saját életedet. Nem azt teszed, amit szeretnél és nem fejlődsz az alapján, amire szükséged lenne. Ilyenkor az ember irányíthatóvá válik. Aki irányítható, az mindig egy irányítóval kerül kapcsolatba azért, hogy megértse azt, amiben van. Aki elfogadja, hogy irányítják, az is megélhet csodálatos dolgokat, de sosem nő fel. Soha sem lesz önálló akarata és döntése sem lesz önállóan: nem lesz felnőtt. Felnőttként viszont máshogy élünk, mint gyermekként. A gyermeknek sokszor félelmetes a felnőtt élet: hiszen amellett, hogy önállóan dönthetünk, ott van a félelme annak, hogy vajon mi van, ha nem jól döntünk. A gyermeknek soha sem kell felelősséget vállalni a döntéseiért, míg a felnőttnek igen: ez a legnagyobb félelme a „felnőtt gyermekeknek”, hogy a felelősség is az övék. Amikor viszont dolgozol és a felelősségvállalás miatt megdicsérnek vagy a felelősségvállalás miatt jól sikerülnek a gyermekeitek és látod az eredményét ennek, akkor igazán jó felnőttnek lenni. A felnőttségnek is, mint a gyermekségnek, szintén vannak árnyoldalai. Nehéz a döntés sokszor. Nehéz, ha nem vagy elég körültekintő és nem nézel minden oldalról rá a dönteni való dolgokra. Amkor viszont meghozzuk a döntést, akkor elindulunk egy úton. Azon az úton, ha elindulunk, az nem muszáj, hogy végleges legyen. Az úton lesznek elágazások, lesznek körforgalmak, ahol másfelé is haladhatunk és meg is fordulhatunk rajta, de valahol el kell indulnunk. Ha elindultunk, akkor van egy célunk. A cél fog egy irányt kijelölni számunkra, amelyen haladni fogunk. Van, hogy a célunktól nagyon távol vagyunk. Ilyenkor elindulunk egy úton, majd sokszor át leszünk terelve egy másik, egy harmadik vagy akár tizenharmadik útra, mert a célodhoz nem vezet egyenesen tőled út. A célhoz eljutni bizalommal lehet. Bízol abban, hogy jól határoztad meg az irányt és bízol abban, hogy jól segítenek neked. Amikor egy irányt jól határozunk meg a célunk kitűzésével, akkor biztosan elindulunk és biztosan célba is érünk. Mikor? Ez már attól függ, hogy milyen messze voltunk az aktuális céltól és mennyire haladunk kitartóan felé. Mi változtathatja meg az utunkat? Ha közben újabb és újabb célokat tűzünk ki. Olyan célokat, melynek megvalósulásához másik utcákba kell, kellett belépnetek. Azok az utcák elvittek a régiből, ami által megint távolodni kezdenek az előző célok. Sokszor, amikor egy úton sem megyünk végig, mert mindegyiket feladjuk új célok miatt, akkor szerencsétlennek és lehetetlennek tartjuk magunkat. Ilyenkor kezdünk egy olyan emberrel összehangolódni, akinek vannak céljai és láthatóan meg is valósítja azt. Sokan vagyunk, akik nem merünk felnőni, mert akkor talán elvárják tőlünk, hogy a célunkat végig vigyük. Senki sem várja el tőled felnőttként, hogy amit kitűztél magadnak, azt megtedd, kivéve saját magadat. Ha viszont te magad sem várod el magadtól azt, amit szerettél volna megtenni, akkor függő ember leszel. Függeni fogsz valakitől, aki nagyobb célokat tűz ki és függeni fogsz valakitől, akit ezért csodálni fogsz. A csodálat nem szerelem. Sokszor összetévesztitek ezt a két fogalmat. A szerelem a feltétel nélküli hit a másikban, a csodálat pedig a bizonyított „tökéletesség” iránti rajongás. Az egyik erőssé és egyenrangúvá, míg a másik függővé fog tenni.

Ha az ember már nem tűz ki célokat, mert a másik úgyis kitalál mindig valamit, akkor sokkal kevesebb vér fog áramlani az agyában. Ha kevesebb vér áramlik az agyban, akkor elbutul, nem gondolkozik. Ha elbutul, a másik még inkább van rákényszerítve, hogy döntéseket hozzon. Aki nem tud dönteni, az nem önálló, nem felnőtt. A felnőttek együtt hoznak döntéseket és élvezik a döntést megelőző eszmecserét. A felnőttek élvezik az életet és nem attól függ a jólétük, hogy ma vajon jó kedve lesz-e a páromnak vagy ideges, bántó lesz esetleg. Ez a függés: amikor én nem lehetek jól, mert a páromnak rossz napja volt „szegénynek”. Aki nem lehet önálló, az nem hoz döntéseket és már ezáltal nem is tűz ki célokat. Tehát ha nincs cél, kevesebb vér megy az agyba. Ha nincs cél, akkor nincs mit megvalósítani, tehát kevesebb vér megy a szívbe. Akkor már kevésbé érzünk és érzéketlenné válunk, de előtte kevesebb vér áramlik az izmokban, hiszen nem használjuk. Minek használnánk, hiszen a másik majd megvalósítja azt, amit ő kitűzött „nekünk” célként. Lehet, hogy örülsz annak egy ideig, ha olyan párod van, aki teremt, aki kitalál és aki megvalósít, de azért tudd, hogy ez az ő életét hosszabbítja, ez neki ad keringést, számára lesz egészségesebb az élet. Öröm az olyan emberek között lenni, akik terveznek és megvalósítanak. Leegyszerűsítve: ez az ÉLET. Ha viszont olyan emberekkel veszed körül magad, akik nem tesznek semmit: elbutulsz, ellustulsz, megöregedsz és előbb utóbb meghalsz. A halál egy döntés következménye, hogy nem élvezed az életet. Mondhatjátok, hogy a gyermek is élvezi az életet és él. Igen ám, de a gyerekség egy rövid állapot fejlődésünk során. Aki felnő, az megtanulta elvileg mindazt, ami a felnőtt életéhez kell, hogy önálló életet élhessen. Gyerekként, ha segítenek neked: az jó. Felnőttként, ha mások oldják meg az életedet, az elkényelmesít és már nem élvezed tőle ugyanazt, mint gyermekként tetted.

Célok nélkül nem tudunk élni, viszont céljaink meghatározásában is el kell érni a felnőttséget, hiszen ha a gyermek célokat tűz ki, az kb. ilyen: sok gumicukrot szeretnék, három kiskutyát és négy kiscicát, szeretnék még minden reggelire csokikát és cukorkát és azt, hogy sose kelljen rendet rakni a szobámban. Ez felnőttként már tudjuk (jó esetben), hogy hová vezetne minket. Ha tényleg tudjuk és változtatunk „kívánságainkon”, akkor alkalmassá válunk gyermekvállalásra. Sokan azért szeretnének gyermeket, hogy legyen kit öltöztetni, fésülgetni: azért a gyerekvállalás ettől több. Nehéz egy gyermeket felnevelni, de ha ez a célod, akkor a segítőid ott lesznek végig és segítenek abban, hogy azokba az utcákba menj be, ahol megtanulod a hiányosságaidat betölteni és a te szüleidnél - akik téged neveltek fel - jobb szülő lehetsz. Jobb annál, mint amiből te nevelkedtél. Ez az evolúció. Legyél több, legyél okosabb, bölcsebb, szebb. Bármi, ami hozzátesz ahhoz, ami lettél, már önmagad feljebb való nevelése. Ez is célokat tesz elénk. Akarunk többek lenni, de figyeljetek arra, hogy ne a párotoktól szakadjatok el ezáltal, mert ha sokkal jobbak lesztek valamiben, hajlamosak leszünk azt hinni, hogy mi már mindenben jobbak vagyunk. Aki mindenben jobb, attól mindenki tanulni akar. Ezek lesznek azok a jelek számotokra, ahol megértitek önmagatokat. Segítek ebben legközelebb is. A cél felnőni úgy, hogy közben rálássunk saját magunkra és kijavítsuk hiányosságainkat, szeretettel, tisztelettel önmagunk és szüleink iránt. A szülők tisztelete lesz következő témánk.