Kísérletezünk: megpróbáljuk azt, amit Isten tudott. Teremteni akarunk. Hogyan? Tudatlanságunkból. Abból a tudatlanságból, amely résztudás. Abból a tudatlanságból, amelyre azt gondoljuk, hogy mindent is tudunk és abból a tudatlanságból, amely tele van hiányosságokkal. Vegyünk egy példát! Mi emberek szeretjük az állatokat. Szeretjük azt, ha körülöttünk vannak. Szeretjük, ha megérinthetjük, megsimogathatjuk őket. Nekik vajon erre van szükségük? Arra, hogy simogassuk őket vagy arra, hogy egészségesen élhessenek, fajtájuknak megfelelően? Nyilván ez számukra már nem kívánságműsor. Mi döntünk, mert mi találjuk ki, hogy számukra mi a jó. Mi van akkor, ha mi nem tudjuk, hogy nekik mi a jó? Mi van akkor, ha csak találgatunk, kísérletezgetünk velük? Akkor az történik, mint ami a haláltáborokban történt: rengetegen meghalnak. Ez egyelőre az ész, azaz a tudás hiányosságából fakad, de nemcsak a tudás hiányozhat vagy lehet túlzó, hanem az érzelem is. Ha az érzelmeink vezetnek bennünket, akkor pláne minden állatot magunkhoz veszünk és etetjük és szeretjük őket. Mi lesz velünk, ha mi már nem leszünk? Mi lesz az állatokkal az emberek nélkül? Megszelídítettük őket és ezért felelősséggel tartozunk irántuk, mert a megszelidítéssel önállótlanná, függővé tettük magunktól állatainkat: azokat az állatokat, akiket szeretünk, azokat az állatokat, akik minket annyira megszerettek, hogy egyedül már nélkülünk  érzelmileg sem tudnak működni. Az ember függővé teszi magától a körülötte lévőket. Ha rendszeresen locsoljuk, trágyázzuk, éltetjük a növényeinket is, akkor a természettel már nem is tudnak összehangolódni, nem tudják, hogy mi legyen, ha nem esik minden nap az eső. Nem tudnak nélküle már meglenni és az ember csinál nekik minden nap esőt. Az ember eteti minden nap az állatait, növényeit és mindenkit függővé tesz magától. Érdekes, hogy a réten, a mezőn nem esik minden nap eső és mégis élnek a növények. Sőt: ott előfordul, hogy rosszra fordul az idő és néha jégeső esik, néha pedig 50 fokos hőség perzseli őket, mégis kibírják, sőt megedződnek ebben. A növények és az állatok mind mind a kirívó különbségek által edződnek meg. Azok a növények vagy állatok, amelyek állandó klímán és állandó gondozáson esnek át, alul fejlett immunrendszert hoznak létre mindannyian. Azok a növények vagy állatok, akiket megedzett az időjárás és megedzett a szélsőséges táplálkozás, egészségesebbek lesznek. Amikor egy faj eléri a csúcsát, kifejlődik a tökéletes egyed, akkor elhal: elhal, mert tökéletesedett. Minél kevesebb növény vagy állatfaj található egy bolygón, úgy annál közelebb áll a tökéletesedéshez vagy annál távolabb áll tőle. Hogy lehet ez? Úgy, hogy ha kifejlődik egy faj és eléri a csúcsát, akkor egyre kevesebb születik belőle, majd kihal. Akkor viszont ha nem fejlődnek, nem tökéletesednek, mert genetikailag romlik az állapotuk, akkor is kihalnak. Ez a két véglet jellemzi a föld élőflóráját. Kihalunk, mert már tökéletesedtünk vagy kihalunk, mert tökéletlenek lettünk.

Állatainkat sajnos a túlgondoskodással, a túltörődéssel és a túlféltéssel életképtelenné tettük, de növényeinkkel ugyanez a helyzet. Azok a növények, amelyek minden esőt, szelet, vihart tűrtek, a génállomány „javítása” nevében rosszabbá fejlődtek, degeneratívak lettek. Hogy tudunk ezen változtatni? Vissza az eredőhöz, vissza a maghoz, önmagunkhoz. Nekünk is ugyanezen kell, kellett keresztülmennünk. Kik vagyunk mi? Miért vagyunk itt? Ezek a kérdések sorra merülnek fel a felébredő emberiségben. Miért pusztítunk, mikor építeni is tudnánk? Azért, mert nem tudunk mást tenni, mint önmagunkat közvetíteni. Magunkból teremtünk. Ha egy állat gyenge, akkor vagy annyira szeretgetjük, hogy teljesen életképtelen és függő lesz tőlünk vagy elaltatjuk és eltemetjük. Melyikkel segítünk jobban? Kegyetlen szavak, de gondolkozzatok: ha egy állat megmentése azzal jár, hogy utána önmaga reprodukciójaképpen életképtelen satnya kölyköket hoz világra, akkor a populáció gyengül. Minél inkább gyengül a populáció, annál inkább visszafelé halad az evolúció. Ha a populáció erősödik, akkor az evolúció normál ütemben halad. Az emberi evolúció csúcsa az Istenember, majd az Isten. Minden állatnak, növénynek, kőnek, sőt a tárgyaknak is megvan a maga fejlődési üteme. Azért kell megérteni, mert amit nem értünk, abban tanulni, azaz kísérletezni fogunk. A kísérletben pedig növényeink, állataink is sérülnek, melyek által mi magunk is sérülünk, hiszen ezek alkotják a táplálékunkat is. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy ha egy egészségtelen, génmanipulált növényt vagy állatot megeszünk, akkor erősek és egészségesek leszünk. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy ami nekik árt, az nekünk nem fog ártani. Tönkre tesszük földünket, növényeinket és az állatállomány csúcsán keresztül önmagunkat is. Ha az evolúció visszafelé halad, akkor a föld, az emberi tudat nem nő, hanem csökken. Minél butábbak leszünk, annál könnyebben vezetnek minket.

Ha a vezetést mi magunk elrontottuk, akkor hogyan várjuk el, hogy a mi vezetőink legyenek jók. Mi van, ha a mi vezetőink, Istenembereink, Isteneink szintén elrontottak valamit? Mi van, ha nekik sem sikerült a kísérlet, hogy megszelidítsenek minket? Mi van, ha már rajtunk múlik a javulás? Ha rajtunk múlik, akkor fel kell nőni hozzá. Fel kell nőni a feladathoz, amelyben meggyógyítjuk a földet, visszaengedjük állatainkat az életbe, megengedjük növényeinknek, hogy a viharok és szélsőséges időjárások következtében immunitásuk, azaz immunrendszerük alakuljon ki? Ha ez a kísérlet működik, akkor talán mi magunk is megengedhetjük saját magunk számára az aktuális viharokat, pánikokat, félelmeket és megengedhetjük számunkra a fejlődést mindenben. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, el kell engednünk minden félelmet és afelé kell haladnunk, hogy mit jelent az élet. Az élet: folytonos haladás. Az élet fejlődések sokasága és az élet örömök sokszorosa. Örülünk, ha egészséget látunk, de mi magunk tesszük egészségtelenné állatainkat, növényeinket és önmagunkat. Az egészségtelen ember nem boldog, nincs benne öröm. Akiben nincs öröm, az nem tudja tovább adni azt. Aki nem örömöt ad tovább, az nem tud mást, mint örömtelenséget vagy bánatot továbbítani. Aki nem hajlandó tenni magáért, az mindig hiányt, félelmet fog továbbadni. A félelem pedig nem épít, hanem rombol. Nemcsak az immunrendszerünket, hanem emberi kapcsolatainkat, önértékelésünket, hitünket, szeretetünket, mind mind rombolja. Nem az a cél, hogy mindenáron fennmaradjon egy faj, hanem az, hogy a populáció fejlődjön, a populáció pedig egészséges étellel, itallal, jó levegővel és napfénnyel fejlődik, akár ember vagy állat vagy növény legyen. Ebből a négy elemből állunk: a földből, ami az élelem, a vízből, a levegőből és a tűz elemből, ami a napfény. Ezekről írok legközelebb bővebben.