Az unalom egy olyan állapot, amikor nem cselekszünk, nem gondolkozunk és nem érzünk. Ennek a pontnak mindenki életében el kellett már jönnie és el fog még jönni párszor. Miért? Mert ez az állapot mozdít ki minket: ennél az állapotnál megnyugszunk, kipihenjük magunkat és azonnal cselekszünk utána. Minden pontot, mint mindent, túl lehet húzni vagy túl rövid ideig lehet működtetni. A nyugalom rendkívül fontos, de ha túl sokáig vagyunk a nyugalmi állapotunkban, akkor lustává, motíválatlanná fogunk válni. Unatkozni már nem jó, de azt megelőzi egy „jól érzem magam a bőrömben” állapot. Ez az állapot kell ahhoz, hogy újra akarjunk megint cselekedni vagy érezni vagy gondolkozni. Az unalmat többféle módon írnám le, hogy értsük és megértsük. Unalom az is, ha nincs mit tennem. Unalom az is, ha érzelmileg elfáradtam és fásult lettem és unalom az is, amikor már nem veszem a fáradtságot arra, hogy ötleteljek, gondolkozzak. Amikor unatkozik az ember, akkor azok a minták fognak előjönni belőlünk, amelyeket otthon, a szülői házban láttunk. Ha az unalmat tv nézéssel töltötték ki, akkor a minta nekünk is kézenfekvő, sőt vonzó lesz. Ha az unalmat mások piszkálásával vagy mások kibeszélésével töltötték ki, akkor ez is a mintánk része. A minta olyan, mint a talajvíz, egyszer csak feltör. Ha feltör és a felszínre jön, akkor megláthatjuk magunkat benne. Megérthetjük, hogy olyanok vagyunk, mint szüleink. Ha tetszik, mert pozitív mintáink is vannak, akkor örüljünk neki. Amennyiben viszont nem tetszik, változtassunk rajta. A minták olyanok, mint egy út, egy utca, egy útvesztő. Egy dologgal állíthatjuk meg: a szembesítéssel. Szembesítjük magunkat azzal, hogy milyenek lettünk, hogy mi is kibeszélünk-e másokat vagy üresen nézzük a tv-t vagy unatkozunk, mert nem jut eszünkbe semmi. Ha mégis eszünkbe jut valami végre, akkor meg erőnk nincs hozzá, hogy megvalósítsuk. A testünknek együtt kell működni az érzelmeinkkel és a gondolatainkkal. Fiatalon könnyebben tudjuk kondícióban tartani őket, mert akkor az ösztönünk jelez. Jelez, hogy játszani szeretnénk, hogy meg szeretnénk valamit érteni, hogy éhesek vagy szomjasak vagyunk, vagy hogy muszáj ugrálnunk, szaladgálnunk. Ez az ösztön, ami szintén minták alapján érkezik meg számunkra. Az ösztönösséget azonban felváltja a tudatosság, az önmagunk általi irányítás. Ehhez értenünk kell gyerekként, hogy miért esett jól a futkározás és miért ment utána jobban a tanulás és miért érdekelt jobban az információ, ha mozogtunk előtte vagy miért lett jobb étvágyunk, ha szaladgáltunk kint a levegőn, és így tovább. Megérteni ezeket a gyermek a szüleitől illetve a felnőttektől fogja. Ha megérti a minden mindennel összefügg gondolatait, akkor felnőttként nem fog unatkozni, mert minden lépést ért, hogy miért történik. Miért jelez a test éhséggel? Mert elfogyott az energia belőle, ami mozgatja. Ha nem eszünk, akkor elfáradunk. Ha elfáradunk, akkor nincs erőnk mozogni. Ha nem mozgunk, nem fog áramolni a vérünk sem a gyomrunkba, hogy emésszünk, sem a szívünkbe, hogy érezzünk és még az agyunkba sem, hogy gondolkozzunk. Ilyenkor össze vissza cselekszünk. Akkor is eddzünk, ha fáradtak vagyunk, és akkor sem eszünk, ha jelez a gyomrunk. Össze vissza teszünk mindent, amiben vagy a testünk fárad el először vagy a szívünk az érzelmek túladása által vagy az agyunk a folytonos gondolkozás, agyalás kapcsán. Amikor meghalunk, valamelyik szervünk felmondja a „szolgálatot”. Aki túlerőltette a testét és nem figyelt rá eléggé, az a szervei lassú leállását fogja észrevenni. Akinek az érzelmei voltak a legfontosabbak és mindent annak rendelt alá, az már jelzésképpen szív és érrendszeri problémákkal küzd, majd valószínűleg a szíve fog elfáradni végül és aki állandóan az agyban van és egyáltalán nem foglalkozik a test többi részével, nem mozog, nem figyel a táplálkozásra és nem is tanult emóciókat, azt az agy különböző halálai fogják elvinni. Az unalom segítség számunkra, hogy tudjunk figyelni magunkra. Mire vágyik testünk? Milyen érzelmeket szeretnénk megélni? Hogyan szeretnénk gondolkozni vagy mit szeretnénk megérteni? Ezeket szemlélve látjuk, érezzük, hogy melyik szervünk, részünk van a legnagyobb hiányban: mindig azt kell „kielégíteni”, mindig azt, ahol a legnagyobb a hiány. Miért? Mert ha a test jelez, hogy elfáradt és te csak a családdal akarsz törődni és adsz, és adsz, és adsz, akkor a test erősebb jelzései után lehet, hogy már nem is tudsz segíteni rajta, és hiába szeretnél még adni a családnak, nem fog sikerülni. Az unalom tulajdonképpen egy „álljunk meg egy pillanatra” érzés. Álljunk meg és érezzük a hiányt. Mi hiányzik? Figyelni magunkra nem bűn, sőt kötelező lenne, ha megértenénk, hogy ezen múlik minden. Minden, amit szeretnénk megélni, azt testünkben tudjuk. Testünkben, amit szívünk a vérkeringésen keresztül irányít és mindent, amit agyunk az agy hullámain keresztül informál. Egyik sem működik a másik nélkül, viszont mindegyik önálló tudattal rendelkezik. Van testtudatunk, szívtudatunk és agytudatosságunk. Mindegyik vezet, de ha nem tudnak megegyezni és nem tanulják meg az összehangolódást, akkor hasadt személyiségek leszünk, akik nem egyensúlyból hozzák meg a döntéseiket, hanem vagy csak a testük irányítása által, vagy csak a szívük vezetése által, vagy csak az agyuk gondolatai által. Azért, hogy együtt tudjanak működni Ők hárman, nekik is kell egy vezető, egy „karmester”, aki összefogja őket és átveszi az irányítást, mint a szüleink akkor, amikor testvéreinkkel veszekszünk. Ez az irányítás az isteni tudat, ami szintén testünkben helyezkedik el és „vállalja” azt, hogy igazságot tesz. Igazságot, amit mi nem mindig értünk, mint hogy nem értettük azt sokszor szüleink által sem. Az igazság messze nem egyensúly. Az igazság kiigazítást is jelent. Ha sokáig nem foglalkoztál a testeddel, akkor lehet, hogy a „karmester” azt írja fel receptre, hogy hónapokon vagy akár éveken keresztül csak a testeddel kell foglalkoznod. Ha a karmester azt mondja, hogy tanulj, tanulj, tanulj, akkor valószínűleg túl sokáig nem foglalkoztál az aggyal, ami a rettenetes nagy hiányt fogja bepótolni. Egy anyuka is néha az egyik gyerekének, néha a másik gyerekének ad igazat, de ha régóta torzult a rendszer és sokáig nem kapott meg az egyik valamit, akkor bizony sokáig vele kellene foglalkoznia, úgy lesz később (néha sokkal később) egyensúly. Az egyensúly a nyugalom, a nyugalom pedig eljuttat egy újabb kilengéshez az unalom által. Mindenre szükségünk van világunkban, csak semmit nem kell túlzásba vinni. Sem a sportot, sem a pihenést, sem az evést, sem a nevetést, sem a hitet és semmit, mert az mind kimozdít bennünket az egyensúlyunkból: az egyensúly pedig biztonságot ad. Az egyensúly ideig óráig zseniálisan jó érzés, de egy idő után unalmas lesz.

Mindig haladni kell, hogy egyre többek legyünk, de ahhoz, hogy haladhassunk, néha meg kell állnunk, rá kell látnunk hiányainkra, be kell pótolnunk és máris folytatódhat a játék. Élvezzétek és tanuljátok meg, hogy ez a világ nem csak fény és öröm és béke, hanem borzalmai is vannak, hiszen abból is tanulunk. A világ borzalmainak tanításáról írok legközelebb.