Az a tézis , amelyen keresztül elindulok, egy létező fogalom. „Lenni, vagy nem lenni…”. Mit jelent ez?

 Élheted úgy is az életedet mint aki él, és úgy is mint aki nem. Minek vagy akkor? Miért nem ébredsz fel? Ki nem engedi neked hogy felébredj és élj? Te magad. A te szabad akaratod szab határt számodra.

Élhetsz, ha akarsz, és „halhatsz” ha akarsz életed alatt is egyben. A szabad akarat nem más mint döntés. Döntés hogy élek és döntés, hogy nem akarok élni. Azt viszont tudnod kell, hogy hatsz vele, azaz döntéseddel az egészre. A mindenre, az emberiségre is. Ha egy ember nem akar élni, akkor körülötte mindenki azon dolgozik, hogy ne így legyen. Hogy akarjon élni. A környezetedet terheled azzal, ha nem akarsz élni. Mindenki azért izgul, félt, segíteni akar, hogy téged valami motiválni kezdjen, hogy élj. Elszívod más energiáját, akarva akaratlanul ezzel. A helyes döntés az, hogy élni. Ezért születtél le. Élni. Akkor hoztál egy döntést, és ahhoz ragaszkodni kell. Azért mert az élet jó. Ha döntesz mellette, akkor jó.

Ha döntesz a halál mellett, akkor élni nem jó. Nehéz. Mert te nem gyűjtesz energiát sehonnan, csak környezeted, barátaid, rokonaid tartanak életben. Azok számára ez pedig teher. Képzeld el azt, ha magadra nincs elég energiád, és ehhez még valaki támogatása bejön pluszként. Nehéz. De az ember ha szeret, akkor ad. Egy idő után viszont nem fog adni az ember, hanem önzővé válik. Miért? Mert rájön, hogy ha ad, abból ad amire neki is szüksége van. Adni abból kell, ami a fölöslegünk, azaz többlet. Ha nem érzed, hogy többlet van benned, akkor ne adj. Mindenáron nem kell adni. Ráadásul már írtam arról, hogy mit jelent az adás. Azt jelenti, hogy abból adsz, ami vagy. Nem adhatok mást, mint ami vagyok. És ha én sok fény, azaz jó ember és okos, bölcs ember vagyok, akkor abból adok. Ha viszont sok árnyék van bennem, akkor sok félelmet, hitetlenséget, hiányokat tudok tovább adni. Az nem jó.

Előbb győződjünk meg arról, hogy kik vagyunk. Mennyire sok a fényünk, és mit kell belőle adnunk, és mi van bennünk, amit nem szívesen adunk tovább. A spirituális ember, mindig fél. Miért? Mert lát, hall, érzékel. Valamelyik csatornán keresztül, észlel. Addig amíg azt észleljük, hogy engem leszívnak, addig félelmetes lehet számunkra az. Ha viszont megértjük, hogy csak azt szívják le belőlünk amire nekünk nincs szükségünk, akkor nem lesz félelmetes, és akkor képesek leszünk találkozni különböző lényekkel, segítőkkel, mesterekkel,, tanítókkal, gyógyítókkal, mellettünk. Addig viszont, nem. Nincs értelme. Belelátni valamibe értés nélkül, félelmetes. Ha látod az univerzumot, és nem érted, félelmetes, és azt mondod, többet ilyet nem akarok látni. Mégha gyönyörű is. Nem tudod befogadni. Nem tudod azt sem befogadni, hogy emberek és lények között, annyi a különbség, hogy más testet hoztak létre önmaguk számára. Itt a földön is rengeteg létforma él. Emberek, állatok, ásványok, növények, kövek, vizek, szigetek, stb. Mindig az aktuális tudat határozza meg, hogy milyen formát hozzál létre. Minél nagyobb a tudatod, annál többet alkothatsz belőle. Annál nagyobbat.

Az ember, egy közepes tudat itt a földön. Nem óriási, de nem is kicsi. Mi pedig azt hisszük, hogy mi vagyunk benne a csúcs. Nem, ez nem igaz. Jó lenne. De ha mi csúcsok lennénk, akkor mi állnánk a tetején ennek a föld nevű bolygónak. Ha a tetején állunk, akkor minden ami alattunk van, elfogad minket vezetőjének. A hegyek, a vizek, az állatok, és így tovább. Ne legyenek illúzióitok addig, amíg az állatok sem fogadnak vezetőként minket, addig biztos nem vagyunk a tetején annak aminek lehetnénk. Ha pedig a tetején vagy akkor már összehangolódtál annyira a természettel, a környezeteddel, hogy nem teremtesz olyat, ami önző.

Az ember egy hegyen halad fölfelé. Minél magasabban áll a hegyen, annál nagyobb rálátása van a dolgokra. Annál inkább vezet. Viszont ahogy felér a hegyre, rájön arra, hogy egy oldalról szemlélte a valóságot. A hegy, egyetlen oldalát mászta meg, ezért nem látott rá a teljességre. Fent a csúcson viszont, rálát. Rálát, és azt mondja. Nem működik addig a világ, amíg meg nem tanítom azoknak az embereknek, állatoknak, növényeknek azt, amit megértettem a hegy egyik oldalának megmászásakor. Ezért lefelé kell mennie az embernek a hegy másik oldalán. Meg kell tanítani azt ott amit már tudott az ember, és meg kell tanulnia az újabb mászás során azt amit még nem tudott eddig az ember. A hegy, az életutad. Ha felérsz a hegy csúcsára, rálátsz, hogy mi mindent kell még átadnod tudásként, és mi mindent kell még megtanulnod. Ehhez erő kell. Erő, amikor már végre felérvén azt hiszed, hogy kész vagy. De nem vagy kész. Sőt, lefelé kell haladnod, és el fogyott az erőd. Akkor barátokat kell találnod, a hegy másik oldalán. Keresni kell olyan tanítókat, mestereket, akik majd fölfelé megint fognak segíteni.

De lefelé haladni, nem jó. Fájdalmas. Nincs mögötte cél, nincs motiváció. De ha leérsz oda, ahol elindul tanulásod útja, megint fölfelé haladsz. És amikor felfelé mész, akkor könnyebb. De egy hegyet, négy oldalt tárol. Az egyik oldal az, amit magától mászik meg az ember. A többi pedig segítséggel történik. Ahol lemész, azt mondják neked. Itt jöttél el mellettem, szólok amikor itt jössz visszafelé, hogy merre menj, hogy ne tévedj el. Ezek az emberek tanítók, nagymesterek. Tartják számodra a fényt. Világítanak. hogy ne tévedj el. És azt mondják, hogy akárhány embert hozol, ők nekik is segítenek. Azért mert látták, hogy fentről jöttél. Lejöttél közéjük segíteni. És ha segítesz sokan fognak követni. Guruvá válsz. Gurunak lenni pedig annyi, hogy fent voltam a csúcson, akit érdekel, megmutatom. Ez a guru. Segít felmenni, oda, ahol ő már járt. Ha visszajön értünk valaki fentről, azt azért teszi, mert neki is tanulnia kell még. Nem azért mert teljes, hanem azért, mert még nem járt minden oldalán a hegynek, nem ismerte meg mindazt, amit itt lehet, tehát ő is tanulásra szorul. Ez fontos hogy értsd. Nem azért, hogy ne higgy a gurunak, hanem azért, hogy értsd meg, valamiben te is jobb vagy nála. Nem azért mondom, hogy csalódj, hanem azért, hogy ne Istenként tekints rá. Az Isten, több. Jóval. Ő „uralkodik” az elemek felett, hat az álatokra, és vezeti őket. Mint egykor a Fáraók. Ők Istenek is voltak, és félistenek is és emberek is voltak egyben. A Fáraók a mi emberi tudatunk csúcsát képviselték. Oda kell eljutnunk.

De a Fáraók túl nagyok voltak számunkra, ezért elkezdtek lejönni a hegyről, és elkezdtek vegyülni velünk, és olyanná is váltak mint mi. Föntről aki lejön, annak újra vissza kell mennie. De mindig vannak olyanok, akik elindulnak velük. Egyedül jövünk le a hegyről, és sokan megyünk együtt vissza. Minél többet tudsz, annál kevésbé jössz már le tudásért, de annál több emberről gondoskodsz, fényként. Bevilágítod az útjukat, segítesz nekik ha kell, mutatod, hogy hol ne tévedjenek el.

„Lenni vagy nem lenni…” Amikor lenn vagy, olyan mintha nem is lennél. Alig tudsz valamit, alig értesz meg bármit, és szenvedsz. Amikor elindulsz fölfelé, egyre jobban érzed magad. De ha te éppencsak elindultál fölfelé, és téged is segítenek, akkor még ne akarj mindenkit magaddal vinni, mert megállítod azokat akik elindultak felfelé. Lassítod az ő útjukat. Akkor segíts, ha már felértél a hegyre. Akkor dönts úgy, hogy visszajössz értük. Ne menetközben húzd magaddal őket. A spirituális ember, ezt teszi. Ahogy valaki fényt mutat számukra, azonnal megmutatják másnak. Ha akarja, ha nem, elkezdik őket terelni a fény felé. Én hosszú idő után értettem meg, hogy nem kell. Nem mindenki akar fény felé haladni. Van akinek lefelé halad az útja. Ha lefelé halad, akkor megy valakikért, ha viszont beszáll a velünk való fölfelé menő liftbe, akkor vissza kell jönnie fentről azokért, akikért elindult lefelé. Fölrángattuk és újra látja fentről, hogy le kell mennie azokért akiket megint lent hagyott. És akkor miránk haragszik, akik eltérítettük az útjáról.

Az emberek föl és le masíroznak a hegyen. Állandóan valamilyen irányt követnek. Ezek az irányok egyszer véget érnek, ha már mindenkit „kimenekítettek”, és mindent megtanultak közben. Akkor el lehet innen menni. A hegy tetején van a „kilövő állomás”. Igen, mindannyian voltunk már ott. De mindenki látja onnan, hogy kiért kell még visszamennie, és mit kell még ezzel megtanulnia. A cél, hogy minél többször legyél fönn a hegycsúcson, ahonnan rálátsz az egészre. Minden hiányodat látod. Látod, hogy meg tudod e még valósítani ebben az életedben, vagy már biztos hogy nem. Hiszen ezek a föl és le haladások számunkra az idő. Ez az idő. Ebbe zártuk be magunkat. És ha az idő látható, akkor felgyorsíthatod. Összekötöd azokat az utakat egy idő után, amely több föl-le lenne, mert már bírod. Egyszer fordulsz, és több embert hozol föl egyszerre a hegyre. Hogy rálásson ő is saját hiányosságaira, és saját tudására. Ekkor ő maga dönt, hogy mivel kezd. Mit akar először megoldani. A mester, „csak” felvisz a csúcsra. Hogy lásd, hol van hiányosságod, és mit kell kiegyenlíteni. Aztán egyedül indulsz neki, le és újra föl. Le és újra és újra föl. Ez az út, amit hullám alapú univerzumnak hívunk. Erről beszélek legközelebb nektek. Szép életet addig is, és jó kirándulást számotokra. Szeretettel búcsúzom.