Mindenkinek van egy kommunikációs rendszere, amiben felnőtt. Valahogy beszéltek hozzánk szüleink, tanáraink. Valahogy, ahogy ők tudtak. Mi pedig ezen örökséggel indulunk saját utunkon, saját fejlődési görbénken. Amikor elkezdünk beszélni, nemcsak a szavakat tanuljuk szüleinktől, hanem a szavak dinamikáját, a szavak tartalmát, indulatokat vagy finomságokat is, amit beleviszünk a szavaink, mondataink mögé. Ezekből az összetett dolgokból alakul ki, ahogyan megnyilvánulunk. Otthon ez teljes elfogadást élvez, hiszen olyanná válunk, mint szüleink, mint tanáraink, tehát a közeg fog meghatározni minket. Ahogy nyiladozunk és egyre több emberrel, egyre többféle kommunikációval találkozunk, úgy látjuk meg, hogyan lehet másképp is beszélni, érezni, hinni, mint amit eddig láttunk. Ilyenkor elkezdünk szelektálni. Megpróbáljuk alakítani magunkat. Van, aki hirtelen teljesen más akar lenni, mint szülei. Van, aki csak egy kicsit szeretne alakítani magán és van, aki így tanulja meg, hogy mégis lehet, hogy szülei jó példát mutattak neki. Mindenkinek más a célja, de meg kell tanulnunk kommunikálni. Furcsa, de ezt is egy életen keresztül tanuljuk. Lehet, hogy nevetségesnek gondolod, hogy miért kell egy életen keresztül tanulni a kommunikációt, mikor egy-két évesen már sikerült elsajátítani szüleinktől az anyanyelvet, de az még csak beszéd. A beszéd a szavak kiejtése. A kommunikációban érzelmek, dialektusok is találhatóak. Amit általában legkésőbb tanulunk meg a kommunikációban, az az: amikor megértjük, hogy saját kommunikációnk ránk is hat. Azért hat ránk, mert amit kilélegzünk, kipárologtatunk, az belőlünk jön ki. Ami belőlünk jön ki, azért felelősséget kell vállalnunk felnőttként. Ami gyermekeinkből jön ki, azért is nekünk kell felelősséget vállalni, amíg ők gyermekek. A gyermekek össze-vissza beszélnek: próbálkoznak kommunikálni. Nekünk kell irányítani őket, hogy mit jelent, amit mondanak, hogy éli meg egy ember az indulatokat a beszédében és hogy milyen hatása lesz a tartalomnak, amit közvetít általa. Beszélni a levegőben: gyermeki tulajdonság. Beszélni céllal: felnőtt attitűd. Beszélni értelmetlenül: sajnos Magyar emberi attitűd. Miért fontos ezt tudnunk? Azért, mert jó rég óta hisszük, hogy nagyon okosak és bölcsek vagyunk. Semmi okunk nincs ezt hinni, hiszen a Magyar ember élete jól látható mindenki számára. Ha nagyon okosak és bölcsek lennénk, akkor nem így élnénk. Mi egy alapvetően panaszkodó, kibeszélő nép lettünk. Miért? Mert sokáig nem volt szabad véleményt nyilvánítanunk. Sokáig el voltunk nyomva. Aki el van nyomva, csendben morog magában, majd egy idő után keres más elnyomottakat, akikkel megegyező véleményen vannak és elkezdenek kibeszélni magukból elnyomott dolgokat. Akik kibeszélnek, azok másokról mondanak véleményt. Az erős emberek szemtől szemben mernek megnyilvánulni. A gyávák vagy gyengék még inkább mások háta mögött merészkednek csak odáig, hogy beszéljenek másokról. A kibeszélésnek inkább haszna, mint kára volt eddig, mert legalább meg mertünk szólalni és az évszázados elnyomás alól egy nagy levegőt vettünk és hátul ugyan, de szóltunk. Szólni jó, de mindennek megvan a haszna és a kára is. Ha túl sokáig csak a hátuk mögött beszélünk másokról, akkor már nem segítség, hanem inkább gát. Addig kell csak hátul beszélni, amíg meg nem erősödünk, fel nem bátorodunk, hiszen mi egymással hiába beszélünk Gizikéről, aki csal, abból Gizike nem tanul. Ha viszont megfelelő erővel és tudással, bátorsággal és hittel rendelkezünk, akkor felvehetjük a kesztyűt Gizikével szemtől szemben. Ott dől el, hogy elég erősek voltunk-e. Ott dől el, hogy Gizike vajon komolyan vett-e minket vagy még nem. Ha nem, akkor tovább kell erősödnünk. Ha igen, akkor azt értük el, hogy egy súlycsoportba kerültünk Gizikével, aki elfogadta a véleményünket és elkezd változni általa. Csak így tudunk „nyerni”, ha önmagunkat megfejlesszük. Ha gyengék vagyunk, Gizike el fog söpörni minket és nem azért, mert Gizike egy rossz ember, hanem azért, mert Ő az erősebb. Az erősebbel nem állunk ki addig verekedni sem, amíg egyértelműen erősebb a másik. Okosan fejlesszük magunkat és időről időre megpróbáljuk az erőnket, a tudásunkat, a hitünket: megpróbáljuk, hogy vagyunk-e elég hitelesek, vagyunk-e eléggé elfogadottak mások által. Ha nem, akkor nem Gizikét kell tovább szidni, hanem magunkat kell tovább alakítani.

Van az a pont, amikor azt látjuk, hogy nem akarunk tovább erősödni, mert nem szolgál minket a túlerő és így inkább elbúcsúzunk Gizikétől és mások lesznek számunkra az új tanítók. Másokhoz szeretnénk felnőni, másokhoz szeretnénk hasonlítani vagy másoktól szeretnénk tanulni.

Tanulni mindig kétféle módon tudunk. Vagy okosabbak, bölcsebbek, szebbek, tehát pozitívabbak leszünk vagy butábbak, bántóbbak, panaszkodóbbak, görcsösebbek, stb. leszünk. Mindannyiunknak van szeme, hogy lássunk. Saját életünkön láthatjuk változásaink hozadékát. Ha boldogtalanabb vagy, lefelé haladtál, ha gyávább, félősebb, feszültebb és bántóbb, lefelé haladtál. Mindig lesznek körülötted emberek, akik jelzik számodra változásod irányát. Te döntöd el, hogy akarsz-e belenézni a tükörbe vagy sem. Az a legrosszabb, amikor egyáltalán nem változunk. Aki nem változik, az áll. Aki áll, annak előbb utóbb keringési rendellenessége lesz: leáll a keringése. Akinek leáll a keringése, az meghal. Aki meghal, már nem vesz részt a játékban. Nem tud beleszólni, pedig lehet, hogy nála volt a „bölcsek köve”. Lehet, hogy valamit ő tudott a legjobban a tudások teljességéből és elvitte magával a sírba. Hogy fogjuk megtudni azt, amit ő már nem tud átadni? Úgy, hogy annak a léleknek, aki a halott  testből elment, vissza kell születni. Azért kell visszaszületni, mert a teljes tudás, a teljes fény szétszórta magát bennünk. Neked is van egy tudásod és nekem is az egészből. Minél többet szeretnénk tudni az egészből, annál inkább kell egymással beszélnünk, érintkeznünk vagy akár tanulnunk egymástól. Aki többet tud, abban nagyobb a fény, amit karizmának hívunk. Aki kevesebbet, abban pislákol a fény és aki halott, abban már egyáltalán nincs fény. Idő előtt elmenni sajnos azt jelenti, hogy kivontad magad a játékból: abból a játékból, amit együtt találtunk ki odafenn. Mindenkinél volt egy tudás és te elmentél. Elmentél és elvitted magaddal a tudást. Mondhatod, hogy nincs gond, újra leszületsz, de mi történik addig, amíg újra fel nem nősz? Mi várunk. Nem tudunk haladni: ezért „bűn” az öngyilkosság, mert megállítod az együtt-et. Ezért „bűn” idő előtt kilépni, mert mindenki megáll. Hiába próbálunk hozzájutni a tudáshoz, ami nálad volt, elvitted magaddal. Jól játsszunk és meglátjátok élvezni fogjuk a játékot. Játsszunk jól, hogy akarjunk élni, akarjunk életben maradni és ha már akarunk életben maradni, akkor nézzünk rá a testünkre megint, ami rengeteg káros hatást élt át azzal, hogy bántottuk egymást azzal, hogy bántottunk. Aki a testét nem becsüli, nem fog hosszan élni. Aki csak használja a testét, az nem fogja élvezni a játékot. A paradigmaváltás ezét jött. Azért, hogy megtanuljunk újra élvezettel játszani és megtanuljuk hozzá megbecsülni a testet. A test a szentlélek temploma. Segítsétek lelketeket jó élethez és dolgozzatok azon, hogy a testetek újra akarjon élni. Adjatok élvezetet számára, amely az evéssel, a vízivással, a friss, tiszta levegő belélegzésével és a fény, a napocska befogadásával kezdődik: csak úgy, mint a csecsemőknél. Ébresszük fel újra a testünket, hogy újra akarjon szaladgálni, repülni, játszani és élvezni. Erről írok legközelebb.