Minden ember vágyik az örömre. Az öröm valaminek a beteljesülése. Örömmel gondolunk vissza egy jól sikerült nyelvvizsgára, egy nyaralásra, egy valamikori szép szerelemre, stb. Az öröm meghatározó élményekből fakad. Az az ember, aki nem élt át örömöt, nem akar élni. Miért nem akarunk élni? Mert nem hagyjuk, hogy történjenek velünk a dolgok. Nem hagyjuk magunkat élni, így elzárjuk magunkat az örömtől, sőt annak a lehetőségétől is. Az öröm olyannyira meghatározza az életünket, hogy számunkra az a benzin a továbbhaladáshoz. Amelyik autó nem kap benzint, az megáll: ez az üzemanyagunk. Lehet egy kicsit olcsóbb üzemanyaggal is járni, pl. hála vagy elfogadás vagy akár béke. Ezek a tulajdonságok vagy fogalmak még hajthatnak minket egy darabig, de ez biztosan nem visz bennünket olyan messzire, mint a folyamatosan megújuló öröm. A szeretet pedig ezek összessége. Aki tud örülni vagy hálás tud lenni, aki békét tud megélni vagy elfogadó, az tud szeretni. A szeretet olyan, mint az iskolák vége. Minden tökéletesen lett teljesítve. Minden, amit viszont nem teljesítettünk tökéletesen, az bármikor megtanulható vagy pótolható.

Sokan félnek attól, hogy mi lesz, ha szüleik már nem élnek. Ez az érzés örömtelenséget és félelmet vált ki belőlük. Ha egy ember elmegy, akkor ő már nem tud adni és elfogadni: ezért dönt a lélek úgy, hogy kilép a testből és feladja az életet. Ha valaki meghal, akkor ha ezt végiggondoljátok, akkor furcsa, de „örülnünk kellene”. Miért nem tudunk mégis örülni ennek? Mert mi úgy éljük meg, hogy valakit illetve valamit elveszítettünk. Ha elveszítünk valakit, akkor muszáj arra is gondolnunk, hogy így már neki jobb. Azért nem akart élni az illető, mert aki nem tud mást adni, csak fájdalmat, szenvedést és örömtelenséget, az elkezd bezáródni, hogy nehogy ezt adja tovább a családnak. És ha már elfogadni sem tud szeretetet, törődést vagy élményeket, akkor teljesen bezáródik az illető. Aki be van zárva, az nem tud adni és elfogadni sem. Akkor a benne lévő energia vagy lélek addig mozog benne, amíg egyszer csak leáll a test: ez a halál. Aki viszont itt marad, ünnepel. Rég elfelejtettük, hogy miről is szól a halotti tor. Rég elfelejtettük, hogy az illető ünnepléséről szól. Arról, hogy átbeszéljük, hogyan élt és milyen élményeink voltak vele és nem arról, hogy sajnáljuk magunkat, hogy elveszítettük azt, aki Nekünk fontos volt. Ez az Ő ünnepe, az elhunyté, nem pedig a saját sajnáltatásunké. Ha az elhunytról szépeket mondunk, akkor segítünk neki továbbhaladni a fény felé. Ha magunkról szól a búcsúztató - hogy nekünk mennyire nehéz most -, akkor az elhunyt lelke nem tud továbbhaladni, mert sajnálatot váltottunk ki belőle, ezért elkezd nekünk segíteni. A lélek a kilépés állapotában nem tud többet, mint mielőtt meghalt az illető. Abból tud csak segíteni, amit addig is tudott. Ha életében nem tudott segíteni, akkor valószínűleg halálában sem fog tudni segíteni. A sok ember energiája, amely a róla szóló pozitív beszélgetésekből fakad, tovább engedi őt. Tovább mehet a lélek és egybe olvadhat a szellemmel. Tovább mehet a szellemmel és egybeolvadhat az Istennel. Minél tovább megy a lélek, annál magasabbról, annál több tudásból fog tudni segíteni nekünk, ha mi szeretnénk, de ha nem engedjük tovább - mert hiányzik nekünk -, akkor Ő is megreked és az Ő tudásából mi sem tudunk továbbhaladni. Ünnepeljük a halált annál, aki végigélte az életét. Ünnepeljük, hogy jól vagy jobban tudjon segíteni nekünk és ünnepeljük, hogy amikor a mi elköltözésünknek az ideje is eljön, ne kelljen attól tartanunk, hogy továbbhaladásunkban megállítanak minket. Az öröm nemcsak a születésnek szól, amikor egy lélek le születik hozzánk és tanul, hanem az eltávozásnak is, ha tanult az illető. Ha viszont nem tanult eleget, akkor segítsünk neki az ünnepléssel. Az öröm fény: olyan fény, amely megvilágítja az utat számára, hogy jó sokat tanulhasson és egyre magasabb fényből érkezhessen vissza, amikor újra kezdi a tanulást a földi életben. Az öröm fény: segíti a leszületendő lelkeket is és minél nagyobb örömmel várunk valakit, annál magasabb „fényből”, tudásból születik. Aki kevés várakozás után születik, kevésbé nagy örömmel várták, az a lélek legalacsonyabb fényeiből születik. Aki nagy örömmel találkozik leszületésében, az akár az Isten szintből, azaz számunkra a legmagasabb fényből is születhet. Minél magasabb fényből vagy tudásból születik le valaki, annál szebb, kedvesebb, okosabb, bölcsebb stb. Minél alacsonyabb fényekből születünk, annál többet kell itt tanulnunk: de bárki, aki nagy tudásból, magas fényből születik vagy bárki, aki alacsony tudásból, kisebb fényből születik, ő maga fogja magát továbbfejleszteni vagy elengedni a tudásait. A születésünk nem determinál bennünket tökéletes vagy boldogtalan életre: az csak a kiindulási pontunk. Rajtunk múlik, hogy abból az elsősből - aki leszületett – csinálunk-e egyetemistát vagy abból a nagy tudásból - aki leszületett – csinálunk-e elsőst. Rajtunk múlik. A szüleink segíthetnek abban, hogy láttassák velünk általuk, hogy kik is vagyunk valójában. Ha látjuk szüleinkben önmagunk igazságát, akkor látjuk, hogy sokat kell tanulnunk vagy keveset. Ha sokat, akkor fokozatosan tegyük. Minden tudás, ami hirtelen jött, az nem áldatik meg. Ilyen a hirtelen jött gazdagság, szépség és a hirtelen jött tudás is. Itt tart a spiritualitásunk. Hirtelen jött tudás egy egynapos, ötnapos vagy akár egy egyhetes tanítás. Nem leszünk guruk attól, hogy egy ötnapos tanfolyamon elértünk egy „diplomát”. Tanuljuk meg helyén kezelni a dolgokat. Tanulhatunk természetesen egynapos tanfolyamokon, de ne érezzük azonnal magunkat olyan segítőnek, aki többet tud bárkinél. Jussunk el oda, hogy tanuljunk meg örülni. Jussunk el oda, hogy tanuljunk meg szeretni és ennek a sok tudásnak következményeit családunkon, gyermekeinken keresztül világítsuk meg.

Legközelebb:  a hitről, amely segít kilépni az aktuális komfortból és ha rossz értelemben használjuk, akkor megállít minket és determinálhat. Jó és rossz hit. Ez lesz a témánk.