A nézőpontok fontosak. Fontosak és hasznosak. Egy nézőpontból csak egyféle élet élhető. Mi pedig nagyon sokan vagyunk, és különböző életekre vágyunk. Az a jó hírem, hogy mind megvalósítható itt a Földön. Ne hagyd magad determinálni azokkal a véleményekkel, amelyek azt állítják, hogy itt olyan élet nem élhető, amit te megálmodtál! Ha pedig ez így van, akkor semmisem szabhat határt annak, hogy hogyan élj; kivéve, ha mások azt mondják, hogy az lehetetlen. Vannak, akik nem fogadnak el véleményeket másoktól, hogy ne húzzák vissza őket; és vannak, akik pusztán tiszteletből elfogadnak olyan véleményeket, hogy lehetetlen. Mit segít az? Kinek segít az, ha azt kapjuk gyerekként, hogy itt semmisem lehetséges? Hány évnek kell még eltelnie, hogy megértsétek, hogy az embert senki más nem állíthatja meg, csak saját maga? Hány évnek kell még eltelnie, hogy felébredjetek?

Kezdjük el, és nézzük végig azoknak a „nagyoknak” az életét, akik megálmodtak valami nagyot, és véghez is vitték! A „nagyok” itt azok, akik nem hittek el abból semmit, hogy nem lehetséges. Miből gondoljuk, hogy valami nem lehetséges? Abból, hogy az életünk során nem láttunk hasonlót sem. Igen ám, de mi csak egy nézőpontból nézünk. Egy nézőpontot kell megértenünk, és abban nem szerepel az a csoda, amiről beszélünk. Ha nem szerepel, akkor nincs. Szerintük. Szerintem pedig minden nézőpont kérdése. Egy gyereknek hiába mondod, hogy nincsenek ott csúnyák, ahol ő azt látja. Az ő nézőpontja más. A szegény embernek hiába mondod, hogy jó élete van, ha ő nem azt látja. Minden nézőpont más, és minden nézőpontot közelíteni kell. Ez az ökonometria. Valami, amiben megegyezünk. Ez a vallások vége. Megértettük egymás vallását, elfogadtuk, és közös nevezőre hoztuk. Miért félünk ettől? Mert valóban nem lesz szükség ennyi vallási vezetőre. Na és? Már évezredek óta zajló folyamat az, hogy szakmák feltűnnek, léteznek; majd eltűnnek, kihunynak. Miért fogadjuk el jobban, hogy ma már nincsenek szíjártók? Miért könnyebb ez? Semmiért, csak valójában kevesebb embert érint. El sem tudjátok képzelni, hogy hány ember megélhetése függ attól, hogy egyházak. Hány embernek ad munkát az egyházak sokasága. Na és? Hány embernek adtak munkát a gyárak, amikor még kézzel készültek a termékek? Ma már automatizált gépsorok gyártanak. Ez a haladás. Ma már az emberek saját lelkükkel kommunikálnak. Ez is haladás. A látóra, a gyógyítóra, a lelkészre stb. addig van szükség, amíg ugyanazt máshogy nem oldjuk meg. Utána már nem kellenek. Ez nem bántás, csak meg kell érteni, hogy ha halad a világ, akkor változik minden. Változik annak hiánya, hogy valaki közvetítsen a lelkünk és mi közöttünk. Ez a lelkész feladata. Az Atyaisten akaratát közvetíti felénk. Mi pedig elfogadjuk, és megpróbáljuk élni. Rengeteg embernek azonban nem sikerül. Miért? Mert ez csak egy nézőpont. Az Atyaisten csak egy pólusunk. Van egy Anyai, és egyben az Anyaisten pólusa, ami a Föld. Azok az emberek, akik Földiek, nem hisznek az Atyaistenben. Azok az emberek, akik Égiek, nem hisznek az Anyaistenben. Akik pedig elkezdtek mindkettőben hinni, azok elkezdik kibékíteni a két tábort.

Egy családban, ha csak anyukádban hiszel, akkor szakadás lesz benne. Ha pedig csak apukádban, ugyanúgy hasadás történik. Onnan tudod, hogy egyikkel jobban kijössz, hogy az Ő családjához húzol. Velük jobban elvagy. Könnyebb velük, míg a család másik felével, nem jól érzed magad, vagy akár harcolsz. A családban a széthúzás megjelenik benned. Azok az emberek, akik nem élnek harmóniában – és ez a családi egyensúly – azok kibeszélnek másokat, bántanak és gonoszak. Ha megfigyeled magadban, rájössz. Rájössz arra, hogy abból leszel, ahogy családod különböző tagjai bánnak egymással. Ahogy egymással bánnak, pont az határoz meg téged. Ha szeretnéd, hogy jól bánjanak egymással, akkor megpróbálod kibékíteni őket. Ez a gyermek feladata. Hogy békét hozzon. Hogy békét teremtsen köztünk. De mi még ezt sem értjük. Harcolunk. Harcolunk azért, hogy minket válasszon gyermekünk. Minket mondjon jobb szülőnek, és nem értjük, hogy ez róla is szól. Ha a gyermek választ, akkor mindegy, hogy ki mellé áll, Ő maga válik egyensúlytalanná. Ő maga válik szét magától, hiszen gyermekünk belőlünk létezik. A férjem és énbelőlem. Ha én vagyok számára a jobb, akkor önmagában nem tudja elfogadni az apait. Ha pedig az apját fogadja el jobban, akkor engem, azaz az anyai oldalt nem tudja elfogadni magában. Egy gyermekben akkor lesz harmónia, ha ugyanolyan erősen hat rá anyukája, mint apukája. Egyensúlyban. Ezt tudták a „nagyok”. Ettől lettek teljesek önmagukban. És ha valaki teljes önmagában, akkor többet tud, mint az átlag. Többet tud, mint bárki. Mindent tudhat. Jézus egyensúlya abból állt, hogy hitt önmagában. Azért hitt önmagában, mert szülei békében éltek. Összehangolódtak és nem versenyeztek egymással. A szeretet nem verseng. A szeretet van. Van annyi, hogy adjunk belőle, vagy nincs annyi, hogy adjunk belőle. Ez egy mérhető mennyiség mindenkiben. Akinek több van, mint kellene, az adni szeretne. Vagy karitatívkodik, vagy szeretne gyermeket szülni, hogy adhasson. Ez a rend. De mi akkor is karitatívkodunk, ha még nincs fölöslegünk. Akkor is szeretnénk szülni, ha nem tudunk neki adni, mert még nincs elég szeretetünk.

Manapság annyira nincs szeretet bennünk, hogy azért szeretnénk szülni, hogy kapjunk szeretetet. Ha azért szülünk, hogy kapjunk, akkor csalódni fogunk. Gyermekünk a mi tükrünk. Annyi van benne, amennyi bennünk. Ha bennünk kevés volt, akkor Ő is hiányban születik, és ez a hiány állandó szeretethiányban fog megjelenni. Törődést kér, szeretetet, figyelmet, amit mi – akik nem töltődtünk még fel – szintén igényelnénk. Kitől kell feltöltődnünk? Önmagunktól. Mikor vagyunk feltöltődve? Amikor megéljük a teljes nőt, illetve a teljes férfit. Van ilyen köztünk? Nincs. Nincsenek teljes nők és nincsenek teljes férfiak. Elcsúsztunk, mert azt gondoltuk nőként, hogy akkor leszünk teljesek, ha megéljük azt, hogy milyen lehet férfinak lenni; és azt gondoltuk férfiként, hogy megéljük azt, hogy milyen lehet nőnek lenni. Ez nem a mi teljességünk, hanem egymásba ötvöztük a nemeket, és rosszabb lett. A nő ugyanannyira nem lett nő, mint amennyire a férfi nem lett férfi. Vissza kell fordulnunk a mintához, amely majd felszabadít minket! Nem attól lesz nő a nő, hogy otthon elvégzi a házimunkát; és nem attól lesz férfi a férfi, mert bejár dolgozni, és későn jön haza – hanem egymástól vállnak Nővé és Férfivá. Ezek a nemek harcai. Most ez zajlik. Harcolunk azért, hogy a férfi vagy a nő a fontosabb. Lehet egyáltalán valamelyik fontosabb? Nem. Ha valamelyik fontosabb lenne, akkor egyensúlytalan lenne az utód, azaz a gyermek. Ja, hogy egyensúlytalan lett? Igen. Pont ezért, mert azt gondoltuk, hogy súlyozni kell. El kell dönteni, hogy anyánk vagy apánk fontosabb.

Ugyanez van a világban. Azt hisszük, hogy a Föld fontosabb, mint az Ég, és ilyenkor materialisták leszünk. Vagy azt hisszük, hogy az Ég fontosabb, mint a Föld, és ilyenkor vallásosak vagy spirituálisak leszünk. A Föld nem fontosabb, mint az Ég, és természetesen fordítva sem igaz. Meg kell értened, hogy melyik táborhoz tartozol, és ez alapján kezdjél kompenzálni! Ha csak az Ég volt fontos eddig, akkor kezdjél nyitni a Föld felé. Kezd el megélni azt, hogy több van, mint az Ég! Van egy Föld is, amely támogat, segít, etet, éltet és megmutat számodra az újabb és újabb csodákat. Ha eddig a Föld volt fontos, akkor most kicsit fordulj az Ég felé. Hallgasd meg, hogy mit élnek meg azok az emberek, akik csak égiek, és tanulj belőle! Bármelyik elcsúszás konfliktushoz vezet. Bármelyik tehet egyensúlytalanná. Nemcsak apánk van, hanem anyánk is. Mindkettő létezik. Tanuld meg, hogy hol akadtál el, és éld meg a másikat is! Tanuld meg szeretni azt, aki vagy; úgy, hogy megismered önmagad – bennük! A szüleidben, a rokonaidban, a fényedben, amely őáltaluk világít vagy sem.

Vannak olyanok, akiknek nincsenek szüleik. Azt sem tudják, hogy kik ők. Nekünk kell számukra mutatni egy mintát, hogy ilyenné kell válnotok – de nincsenek minták. Mi vagyunk a felelősek azokért a gyerekekért, akik azért születtek, hogy szeressenek, de nincsenek feltöltve, és így nem tudnak mást adni, mint azt, amit örököltek, kaptak: szeretethiányt, békétlenséget, és ezáltal az önértékelés zavarát. Ebből épül fel társadalmunk. Ez az a nézőpont, amin keresztül is kell már látnunk. Nem kitaszítanunk kell ezeket a gyermekeket, hanem magunkhoz vennünk és szeretnünk – de nem lehet! Rengetegen várnak arra, hogy örökbe fogadhassanak gyermeket és ezáltal szerethessék őket. Ezért is nem születnek annyian ide, mert rengeteg gyermeknek nincs családja. A bürokrácia állítja meg az örökbefogadásokat, mert addig is lehet rengeteg támogatást kérni intézményekre. Pénzmosás! Erre a rendszerre sem lenne semmi szükség, ha azon gyermekek, akikről lemondanak, azonnal továbbkerülnének oda, ahol nagyon várják Őket. Erről írok legközelebb.