Az elmúlt írásomban arról olvashattatok, hogy szét vagyunk szakadva, eltávolodtunk egymástól és ez rengeteg harchoz, akár háborúhoz is vezetett bennünket. Hogy lehet ezt megjavítani? Mindannyian belül vágyunk a békére, vágyunk az egységre, de az ego elválaszt bennünket. Az ego: az Én vagyok. Az ember sajátja, hogy muszáj megélnie azt, hogy ki vagyok én egyedül. Ki vagyok, mit tudok elérni, mivé tudok válni. Hajlamosak vagyunk ilyenkor nem figyelni másokra, csak alkotni, hinni, fejlődni szeretnénk. Van, aki korán jut el az „én vagyok”-ig és van, aki csak később: mindenkinek feladata ez. Megérteni magát, meglátni képességeit és fejleszteni azt. Ez is az egyéni evolúció része. Amikor viszont rájövünk, hogy önzők voltunk, mert magunkkal vagy csak magunkkal foglalkoztunk, akkor elkezdünk közelíteni a többiekhez. Így alakul ki minden baráti kapcsolat. Ha már tudunk barátkozni, akkor fogunk tudni párkapcsolatban és munkakapcsolatban és nagyobb egységekben is élni. Országosan is lehet egonk, sőt föld szintjén is. Az országos egot is valaki táplálja bennünk, mint a magyarságban azt, hogy mi vagyunk az agy, a tudás. Valamikor ez igaz volt, de nem fejlesztettük tovább. Nem élhetünk abból ma is, hogy 400 évvel ezelőtt kik voltunk: az egy másik generáció volt, aki fejlesztette magát tudás által és erre visszaigazolásképpen okosnak titulálták őket. Nem minket, hanem őket. Azért, mert a szüleim híres orvosok voltak, de én csak kazánkovács lettem, nem élhetek annak a tudásnak a gőgjében, amelyet szüleim képviseltek. Ha mi nem fejlesztettük magunkat tovább őseink jó tudásánál, akkor nem élhetünk abban az illúzióban, hogy mi vagyunk a tudás. Higgyétek el, ha valaki tud, az látszik, az kiderül: azt az embert, azokat az embereket vagy azt az országot észreveszik. Ha észreveszik, akkor valós tudás van mögötte: karizma. Az pedig világít, fénylik. Mi már régóta nem világítunk országként. Régóta nem ragyogunk régi fényünkben, de van megoldás. Lássunk tisztán, hogy hol helyezkedünk el a többi országhoz képest és kezdjünk onnan fejlődni. Mi a nehéz ebben? Hogy azt hisszük, egyetemisták vagyunk és ezért onnan szeretnénk tovább tanulni, de valójában általános iskola 6. osztályát ismerjük, tudjuk, azt is csak nagyjából. Aki tanulni akar, azt felmérik, hogy hol tart. Ha nem akarjuk elfogadni, hogy nem sikerült a „felvételi” és nem akarunk szembenézni az igazsággal, amit mindenki mutat számunkra, akkor az az ego. Az ego harcol a vélt igazságáért. Minél többen tartanak tükröt, annál inkább bele kell egyszer csak néznünk. Országként és egyénként is ezáltal kicsit többet gondolunk magunkról.

Ha én az iskolában azt gondolom, hogy okosabb vagyok a tanárnál, akkor biztos, hogy nem fogok tanulni tőle. Ha viszont látom a hiányosságaimat és szeretnék több lenni, akkor megalázom magam és tanulhatok. Aki viszont nem tudja megalázni magát és nem képes felfogni, hogy nem tud mindent, az gőgös lesz. Ezt látni egy testtartásból, egy kommunikációból és az értelemből, ami vagy sugárzik vagy nem. Ne hagyjuk elveszni gyermekeinket azért, mert tanáraik nem látják tisztán őket. Segítsünk nekik reálisan látni magukat és a realitás ne feledjük, csak egy pillanatkép. Ha most még nem tud olvasni, akkor gyakorlással menni fog. Ha most még nem tud számolni, akkor lejjebbről kell kezdeni az oktatását: onnan, ahol elakadt valamikor. Mindenkit egy szintre lehet hozni, bár ez a mai társadalom számára nem érték, hiszen akkor nem lesznek takarítók és mérnökök, nem lesznek zongoratanárok és fodrászok. Gondolhatjuk, hogy a színes világunk egyszínűvé válik. Nem. Az új világ, amit teremteni jöttünk, más lesz, mint a régi. Attól, hogy más valami, az nem rosszabb vagy jobb, csak más. Ezt a másságot kell beengednünk. Az új világ mindig a régihez kapcsolódik. Jó esetben rá épül, mint elsőre a második, rossz esetben pedig felülírja azt. Akkor történik a felülírás, amikor a régi nem engedi be az újat, mert fél. Fél, hogy átalakul minden. Fél, hogy megváltozik: ez a lényeg. Ha megváltozik az új térkép, akkor az úton máshová is el tudunk jutni. A tanulásra mindig új szintérre van szükségünk. Aki képes hosszan befogadni az újat, az sokáig játszhat a „játszótéren”, aki nem képes elfogadni, hogy új játékot játszunk, az harcol a régiért. A harc mindig szétválaszt minket. Az új generáció, aki már megérkezett, itt van, a békét hozta el számunkra. A békét, amit nekünk tanulnunk kell. Nem tudunk úgy békében élni, ha állandóan a másik hiányosságát, nem tökéletességét keressük. Nem tudunk úgy békében élni, ha mi magunk sem vagyunk tisztában saját hiányosságainkkal és erényeinkkel. Nem lehet az új világot önmagunk ismerete nélkül elindítani és értelmezni. Az új mindig a régire épül: az a tradíció és az új az innováció. Az innováció nem áll meg a régi, azaz a tradíció nélkül, de a réginek sincs folytatása az új, azaz az innováció nélkül. Tanuljuk meg egymást megérteni, egymást helyükön kezelni és engedni az újat bekapcsolódni, akár egyén szintjén, akár párkapcsolat szintjén, sőt akár ország szintjén is. Minél inkább ismerjük az újat, annál kevésbé félünk tőle, sőt annál izgalmasabb lesz. Egy idő után alig várjuk, hogy megjelenjen az új tudás, amivel tovább tudunk menni. A tradíció önmagában már megállít minket. Legközelebb a gyors haladás előnyeiről és a lassú haladás hátrányairól írok.