Amikor az ember megszületik, rengeteg információ jön le vele. Ezeket az információkat elő kell tudni hívni. Az előhívás nem más, mint megélni, megcsinálni, megérteni. Ezeket akkor tudja egy ember megtenni, ha méltó alapja van hozzá. Mit jelent ez? Szüleink, nagyszüleink valamit elérnek, létrehoznak. Ha sokat érnek el, és sokat hoznak létre, akkor ehhez lehet kapcsolni a következő információt, amit lehoz a gyermek, vagy unoka. Ha nem érnek el semmit, vagy nem alkotnak meg semmit abból, amit lehoztak tervként, akkor nem tud hozzá kapcsolni semmit a gyermek, vagy az unoka.

Mit jelent ez? Azt, hogy szüleink nagyszüleink, őseink hibájáért, még mindig fizet a társadalom, hogy nem tudja élni az életét. Még mindig nem. Nagyon sokan éltek "hiábavaló" életet. Nem valósították meg terveiket, és nem hozták le azt amit kellett volna nekik. Miért nem hozzuk tehát le terveinket? Mert nincs alap hozzá. Hiába tudunk, tudhatnánk rengeteget, ha nincs mihez kapcsolni, akkor senki nem érti meg, és senki sem kéri. Ez így nem jó. Tegyünk olyat, amit megértenek az emberek. Én ebben indultam el, amikor megértettem azt, hogy ha mindenki felvállalja azt, hogy hol tart, akkor van honnan elindulni. Viszont az a helyzet, hogy mindenki többet akar mutatni magából, mint ahol tart, ezért nem tudunk honnan elindulni. Ha többet mutatok magamból, mint ahol tartok, az azt jelenti mások számára, hogy nem kérek abban már segítséget, amit értek, tudok. Viszont ha nem kérek abban segítséget, amit értek, és tudok, az azért lehet, mert már valóban megértettem, és ha ez így van, akkor rá építhetek valamit. Mint az iskola. Az elsős tudásra épül a másodikos tudás. A másodikosra épül a harmadikos, és így tovább. Ahhoz viszont hogy rá tudjuk építeni a harmadikosra a negyedikes tudást, kell egy biztos alap, tehát tökéletesen meg kell lenni a harmadikos, a másodikos, és az elsős tudásnak. Szándékosan írtam így végig, hogy értsétek meg végre, az elsős, másodikos, harmadikos tudások olyan alapok, amelyek nélkül nem tudunk tovább haladni. Ezek a tudati szintek.

A tudati szintek egymásra épülnek. Minden szintnek van egy alapja, amivel tovább léphetsz, és van egy teljessége, ami végleg tovább enged. Egy alapot tudni, nem jelent hatalmat, de mint mi általában mindig azt ami kevés tudás, azt nagy hatalomként éljük meg. Az alap, az csak alap. Az kettes osztályzat. Az ötös a tudásunk teljessége. És egy tudatszintről sem tudunk tovább lépni úgy hogy kettesek voltunk. Mindent meg kell tanulnunk, és meg kell értenünk.

Tudatunk nagy részben még mindig oda és visszafelé is halad. Azért mert még nem értettünk meg mindent. Ha megértünk mindent egy tudatszinten, akkor nem kell újra visszamennünk az első a második vagy akár a harmadik osztályba. Nem kell visszamennünk, tehát haladhatunk előre. Ha előre haladunk, akkor meg kell tanulnunk normálisan közlekedni az osztályok között. Nem kell kettessel vagy hármassal vagy akár négyessel tovább mennünk, mert úgy is lesz egy olyan pont ahol számon fogják kérni a teljes tudásunkat. Ott pedig a vizsgánál azt mondják majd, hogy ez még csak négyes, vagy hármas, vagy akár kettes. Akkor vissza kell mennünk, és meg kell tanulnunk azt, ami kimaradt. Minden tanulással úgy vagyunk, hogy nekünk már nincs szükségünk rá. Rossz hírem van. Ha nincs szükséged tanításra, akkor tanítasz és folyton haladsz előre. Jobbnál jobb dolgok történnek veled, ahogy egy gyermekkel is, aki egyre többet tud, ért. Ha nem ezt éled, akkor biztos, hogy van még szükséged tanulásra. A tanulás pedig nem szégyen, hanem erény. Tanulni jó, de hogy kitől, és mit tanulj, ahhoz értelem, és hit kell. Érteni kell, hogy a másik, akitől tanulni szeretnél, miben jobb nálad, és hit kell önmagad felé, hogy meg tudod érteni azt, hogy ki jobb és miben nálad. Ha ezt megérted, akkor csak olyan ember felé nyitod ki magad, aki valamiben többet tud nálad.

Most gondoljátok át, hogy mit élnek meg a gyerekeitek akik olyan tanároktól is kell hogy tanuljanak, akik jóval kevesebbet tudnak náluk. Egyszerűen nem nyitnak ki feléjük. Ez abban nyilvánul meg, hogy nem figyelnek rá, hogy nem veszik komolyan, és nem tisztelik őt. Persze vannak olyan tanárok is, akiket tisztelet övez. Nem azt várja egy diák a tanárától, hogy mindenben tökéletes legyen, de azt mindenképpen, hogy amit tanít, azt értse, élvezze, és adja át, lehetőség szerint örömmel. Ma az oktatás nem itt tart. Tanárainkat úgy fogták lasszóval annak idején, amikor oda kellett jelentkezniük. Könnyű volt többnyire bekerülni egy olyan egyetemre, főiskolára, amely tanári diplomát adott. Bekerültek. Sokan. És elkerültek a tanári pályától sokan. Viszont aki maradt az nem tud lelkiismeretesen tanítani (tisztelet a kivételnek) mert fáradt, gondterhelt, tudása megkopott, nem élvezi azt, hogy tanít, és így tovább. Ebből az attitűdből tanulnak diákjaink tőlük. Kisebb nagyobb sikerrel. A nagyobb siker többségében a magántanárnak köszönhető, a kisebb siker pedig amikor átrugdossák az érettségin, és elmegy a diák. Mire jó egy átrugdosás? Semmire. Tudása teljesen hiányos annak a diáknak, akinek nem tökéletesen sikerült leérettségizni. Régen egy általános iskola elvégzése után, értettek valamit az emberek. Használták a tudást, és tovább akartak menni, újra tanulni, új dolgokat megismerni. Most a középiskola elvégzése után néha kevesebbet tudnak, mint régen az általános iskolai tudásukkal. Túl gyorsan haladunk, és nincsenek meg az alapok, amelyre építenünk kellene. Szerintem nem baj ha több év alatt végzi el egy diák az ötödik, vagy hetedik, vagy bármelyik osztályt, de azt tökéletesen végezze el. Arra lehetne építeni. Így viszont a diákokat csalásra kényszeríti a rendszer, hogy ott kell már tartani, ahol képtelenek. Az oktatásnak nem az a lényege hogy leadjuk az anyagot, és dolgavégezetten távozzunk, hanem az, hogy megtanítsuk gyermekeinknek, hogy mit tudunk. Ha megtanítjuk őket arra, amit tudunk, és ők tovább akarnak haladni, akkor meg kell érteniük, hogy ahhoz, hogy tovább lépjenek, milyen hiányosságokat kell bepótolniuk. Ez csak a tanár tudásán keresztül tud kiderülni. Egy tanárnak sem lenne szabad azt állítania, hogy ennyi a tudás amennyi az övé, és nincs több. Mi viszont azt kérjük számon, amit leadtunk, függetlenül attól, hogy az jó e, aktuális e még, vagy teljesen idejét múlt már. Ilyeneket is tanítunk. Olyanokat, amelyek teljesen elévültek. Még az orvosi egyetemen is, amely tanításunk jelenlegi csúcsa.

Mit várunk a jövő nemzedékétől? Mit várhatunk egy olyan generációtól, akik úgy nőnek fel, hogy pusztán azért mert hierarhia van, tisztelni kell az idősebbet? Mit várhatunk egy olyan generációtól, akik nem azért tisztelik az idősebbeket, mert bölcsek, és tudnak segíteni, hanem azért mert idősek? Ennek önmagában semmi értelme. Olyanokra tanítjuk őket, ami mögött nincs tartalom. Olyanokra, amik számunkra is értelmezhetetlenek voltak, de megszokásból tovább tanítjuk gyermekeinknek. Kezdjünk érteni. Kezdjük megérteni, hogy minek mi az értelme, és ha megértettünk valamit, azt azonnal adjuk tovább gyermekeinknek. Ha pedig nem értünk valamit, akkor azt tanuljuk meg valakitől, aki érti azt, amit mi még nem értünk. Gondoljunk azokra a gyerekekre, akik úgy nőnek fel, hogy nem kapnak értést, csak szabályokat. Azért kell megtanulni, mert... Ilyeneket hallunk, tanításként. Azért mert csak... És még sorolhatnám. Nincs mögöttük tartalom. Gondoljunk vissza arra, hogy nekünk milyen volt ez. Mi is utáltuk, ha csak szabályozni akartak minket, értés nélkül. Szabályozni úgy, hogy semmit sem mondanak. Ezekből a hibákból tanuljunk, és értsük meg hogy így nem tudunk tovább haladni. Nem lehet. Hármasokkal, négyesekkel biztos, hogy vissza kell mennünk abba az osztályba, ahol kimaradt a tudás csúcsa. Azt pedig büntetésnek éljük meg. Haladjunk inkább úgy, ahogy mindenki képes. Legyenek olyan osztályok, amelyek akkor engedik tovább a gyermeket, amikor teljesen abszolválta a tudást. Mindenképpen visszatérünk abba az osztályba ahol kimaradt tudás, de könnyebb kilenc, vagy tizenegy évesként, mint hetvenegy, vagy kilencven évesként. Ezen gondolkozzatok, és gyüjtsetek be minden tudást amely kimaradt számotokra az élet iskolájából. Jó tanulást, és jó gondolkozást hozzá.