A mai egyházak valamilyen alapra épülnek. Ez az alap már lassan elvész és csak az újat élik, ami számukra ismeretlen. Például az Újszövetség értelmezhetetlen az Ószövetség nélkül. Bizonyos egyházak újítása az, hogy nem kell az Ószövetség, de kell az Új. Ez pont olyan, mint ha azt mondanám, hogy az első és második osztály nem érdekel, de a harmadik igen. Mennyit fogok tudni befogadni akkor harmadikban, ha kimaradt az alap?  És mi van akkor, ha a mindenség alapja nem is az Ószövetség? Mi van, ha vannak iratok, amelyek még régebbiek, ezért még inkább értelmezhetetlenek?

Ezeket csak azért írom, hogy távolodjatok el kicsit attól, amelyben hisztek, hogy magasabbról szemléljétek azt. Minden vallásnak van egy közös alapja. Ugyanúgy, ahogy a keresztény egyházakban lekopik az Ószövetség, mint alap, ugyanígy kopott el MINDEN vallások közös alapja valamikor. Mit jelent ez? Azt, hogy volt egy pont, egy olyan pont, amelyre építhetünk. Ezt a pontot kell megkeresnünk, és megértenünk, hogy egy tőről fakadunk. Ha egy tőről fakadunk, akkor testvérek vagyunk. Ugyanazokkal az érzésekkel, félelmekkel, hiányosságokkal mind. Együtt csak úgy tudunk haladni, ha megtaláljuk azt a közös pontot vallásainkban, amit együtt el tudunk fogadni. Az lehet az alap.

Ugyanígy működnek a házasságok is és minden kapcsolat, amelynek alapra, közös hitre kell épülnie. A hit tűnt el bennünk. Az a közös hit, amely nem szétválaszt minket, hanem összeköt. Odáig eljutott az ember, hogy elhiszi azt, hogy azért, mert egy eszmét élsz, több vagy kevesebb lehetsz a másik embernél. A vallások is eszmék. Valamiben hinni, az eszme. Eszme addig, ameddig meg nem mutatod azt cselekedeteiden keresztül. Vallásaink viszont távol tartanak minket a cselekvéstől. Azt mondják, hogy hinni elég. Ha valakinek fáj a hasa és „csak” hiszi, hogy meggyógyul, de mégsem gyógyul meg, az elég? NEM ELÉG a HIT. Cselekvővé kell válnunk. A cselekvés az, hogy amiről beszélünk az élő és ható, tehát megvalósul. De nem történik meg a megvalósulás - csak részben. Igen, néha csodák történnek. A csoda az, hogy meggyógyul valaki. Ha cselekvővé teszed magad, akkor ebből meríts hitet, és éld át te is a gyógyulást. Gyógyulj meg. De nem megy. Miért van az, hogy valakinek sikerül, és valakinek akármennyire is hisz, nem sikerül? Mert nem csak hinni, hanem cselekedni is kell.

Testünkben milliónyi sejt születik egy- egy napon. Ezek a sejtek bekapcsolódnak az egészbe, és keringésükkel gyógyítják az egészet. Minél lejjebb volt az egész, annál több új sejtre van szükségünk ahhoz, hogy látványosan gyógyuljunk. Ha egy test már sokáig hitt, egy idő után már megvalósulás következik be. Gyógyul láthatóan az ember. Ha az ember meggyógyul és megkérdezik, hogy hogy történt, azt mondja, hogy imádkoztak értem. Ennyit tanult meg abból, hogy miért gyógyult meg. Ha egy ember segíteni akar egy másik embernek, akkor imádkozik érte. Ne felejtsük el, hogy ilyenkor kinyílunk, és abból adunk, amik vagyunk. Ha van bennünk sok árnyék, azaz betegség, félelem, hiány, akkor abból adunk. Ha van bennünk sok fény, azaz szeretet, békesség, szépség, akkor pedig abból adunk. És hogyha nem tudjuk, hogy van bennünk negatív is, attól még abból is adunk. Kérjük azt a beteg számára, amiben hiszünk. Ha hitünk nagy, mert már valami sikerült nekünk, akkor abból tudunk ismét adni. Ha viszont semmi sem sikerült nekünk, akkor abból adunk, ami a kudarcunk, azaz a hiányunk. Átengedünk a másikba félelmet, hiányt és békétlenséget.

Annak hogy adunk, van felelőssége. Erről az egyházak nem tanítanak, viszont az alap igen. Az alap, amely kijelenti, hogy nem adhatok mást, mint önmagam. Azaz ha imádkozol, légy tisztában azzal, hogy olyan energiákat adsz tovább annak, akiért imádkozol, ami benned van. NE IMÁDKOZZ, HA FÉLSZ. Ne bántsd őt ezzel. Ez olyan, mint amikor azt mondják, hogy vak vezet világtalant. Ha te nem tudtad elérni azt, hogy jó életed legyen, akkor ne imádkozz azért, akit szeretsz, hogy jó élete legyen, mert azt adod, amid van. Azt, hogy nem érted el a tudást benne, ezért lefelé húzod őt. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Minél több a jó szándék benned, annál inkább szeretnél adni. Ha szegény vagy, akkor abból adsz. Ha gazdag, akkor pedig abból. Amid van. Nem többet és nem kevesebbet.

A Biblia és minden „Szent” irat azt mutatja be képek nyelvével, hogy hol tartunk. Akkor, amikor Jézus élt, akkor ott tartott a társadalom. Amikor Buddha élt, akkor pedig ott tartott a társadalom. Még mindig nem értjük azt, amikor ők éltek, de ment előre az idő. Hiába lettünk közben nagyok, még mindig hiányzik az alap. Az alapot érteni kell, hogy ne bánts. Minél jobban érted, annál inkább érzed, hogy dehogyis imádkozom addig, amíg önmagamat nem töltöm fel arra a szintre, amikor olyat tudok adni másoknak, ami ajándék. És tudok, de ehhez, magaddal kell dolgozni. Egy közösségben, akár egy egyházi közösségben, akár egy osztályban, akár egy államban mindig az határozza meg az életüket, hogy aki vezet, mennyire van feltöltve fénnyel. Mennyire tud tanítani, adni, és mennyire töltődik folyamatosan. Egy közösségnek mindig kell egy vezető, aki valamiben jobb náluk. Akkor abból adhat. Ha pedig nem jobb valamiben náluk, akkor miért van ott, ahol segíteni kell? Miért van azon a helyen, ahol adni kell. Aki ad, az egészebb, azaz egészségesebb, mint a többi. Ha nem látszik egészségesebbnek, akkor éljünk a gyanúperrel, hogy talán nem kéne minket vezetnie. Miért? Mert nem adhat mást, mint önmaga.

Ha egy egyház megrekedt, nem halad, nem töltődik, akkor dogmatizált lesz. Ha egy vallás nem tölt már, akkor abban nincs élet. Ha nincs élet, akkor lefelé húz, az pedig a halál. Amikor az egyház kijelenti, hogy az élet része a halál, akkor megállt. Minden irat, amely alapként szolgál, ír arról, hogy hogyan élhetsz bármeddig. Hogyan lehetsz 100, 200, 550, 950, sőt akárhány éves. Erről mi a véleményetek? Mi miért tanuljuk azt az iskolában még mindig, hogy az emberi test maximálisan 120 évet képes abszolválni? Miért? Mert vezetőink, egyházi vezetőink sem értik az alapot.

 Ha egy test bármikor képes újabb sejteket szülni az őt körülvevő energiából, fényből, akkor minden sejted tud jobb, és jobb állapotú lenni. Ha minden sejtünk tud jobb és jobb állapotú lenni, akkor miért halunk meg maximum 120 évesen? És miért nem élünk sokan még addig sem? Mert megtanultuk, hogy nem lehet. Elhittük, és hitünk determinál minket. Élhetünk akármeddig, ha megtanuljuk befogadni azokat az energiákat, amelyek számunkra pozitívak. Honnan tudjuk, hogy mi a számunkra pozitív energia? Onnan, hogy attól jobban vagyunk, és élünk. Ha olyan emberek vesznek körül minket, akik állandóan csak panaszkodnak, akkor ebből az energiából építjük ujjá önmagunkat. Ezek a fények vagy inkább árnyékok alkotják sejtjeink tudatait. Ezek, amelyek fénytelenek, ezek, amelyek információhiányosak, és ezek, amelyek elavultak és alapnélküliek. Miért ebben hiszünk? Mennyivel könnyebb olyan emberekkel lenni, akik kedvesek, aranyosak, egymásról pozitívan nyilatkoznak, elismerően. Csakhogy ez nincs. Annyira hatunk egymásra, és annyira kevés a tiszta vezető, hogy félünk csatlakozni egy rendszerhez, mert hátha árt nekünk. Annyira elzártuk már magunkat, hogy még a vallások másságától is félünk, és felállítunk olyan teóriákat, miszerint csak egy egyház szülöttei csatlakozhatnak istenhez a menyben vagy akár a nirvánában. Mennyire megosztó ez. Mennyire kirekesztő ez, pedig minden vallásnak az az alapja, hogy együtt, egy akaraton. Hogyan akarjuk ezt megvalósítani, ha mi önmagunkban sem tudunk egy akaraton lenni. A testünkben a sejtjeink külön hullámhosszon vannak. Harcolnak egymással. Fáj a testünk, mert valamelyik sejtünk gyorsabban akar haladni, és valamelyik meg egyáltalán nem akar haladni. Értsük meg előbb magunkat, javítsuk ki hiányosságainkat, és akkor beszéljünk valamiről, ha mi már éltük, és élveztük azt.

Az emberek haladni akarnak, de egy osztályból vizsga nélkül nem lehet tovább menni. Azért hogy utána ne szenvedj azzal, hogy nem tudod mire építeni a tudást. Tanuld meg az alapot, és építs rá nagy házat, akár felhőkarcolót, de amikor eldől, vagy csak görbül, akkor mindig menj vissza az alaphoz, és javítsd ki azt, hogy még nagyobb ház vagy felhőkarcoló épülhessen rá. Ez vagy te, a házad. Amit felépítesz magadban, az lesz a következő generációk alapja. Ez a te, és ez a mi felelősségünk. Jól gazdálkodjunk vele, mert aki nem jól sáfárkodik, attól az is elvétetik, amije van. Hogy megnézze azt, hogy miért nem tudott tovább menni, hogy hol volt az alapban hiány. Erről írok legközelebb ismét.