A bölcsesség megtapasztalás által születik. Tapasztalni pedig az tud, aki él, aki éli az életét, ellentétben azzal, aki csak van. A különbség a következő: aki él, az érdeklődik, tanul, fejlődik és megpróbál minden új tudást beépíteni. Aki pedig csak van, az mások kritizálásával próbál élni, azzal viszont nem tud fejlődni, tapasztalni, élni. Ezért bár ugyanannyi életév mellett az egyik bölcs lesz, a másik pedig megkeseredett kritikus. A szeretet pedig a bölcsességet preferálja. Egy idő után mindannyian képesek leszünk valamilyen bölcsesség befogadására és megélésére, de ehhez valóban idő kell. Az az idő, amely enged tapasztalni, enged élni és remélni, enged ismeretségeket kötni felületesen, illetve mélyen: ebből születik a bölcsesség. A bölcsesség, ahogy említettem már, egyfajta tapasztalati tudás. Az, amit megéltünk és az, amelyből mi magunk tanulással jöttünk ki. Minden ember tovább szeretné adni tudását: ez belénk van kódolva. A kisgyermek is, ha már valami pici tudása van, azonnal meg szeretné osztani másokkal. A felnőtt ember is így van ezzel, így működik. A gyermekvállalás is célja ennek. Szeretnénk átadni azt, amink van: a tudásunkat, a hitünket, a békénket és egy idő után a bölcsességeinket is. Ha van gyermekünk, akkor nincs kényszer bennünk a valaki tanítására, mert többségében kielégít minket a gyermekünk tanítása. Ha nincs gyermekünk, akkor „publikálunk”, beszélünk, információkat szeretnénk megosztani magunkból:  ”kényszerünk” lesz tudásunk átadására. A kényszer nem rossz ebben az esetben, csak kívülről tűnhet furcsának. A kényszer abban segít, hogy mindenképp megírjam, kimondjam vagy átadjam tudásomat. A kényszert azért is éljük meg, hogy nehogy úgy menjen valaki el ebből a világból, hogy a számára megtanult tudásokat nem tudta megosztani. Ilyenkor írunk nekrológot is. A nekrológ életünk tapasztalati története: egy visszaemlékezés, ahogy tanultunk, ahogy összeállt bennünk az élet felismerése, ahogy szerettük az életet és ahogy javasoljuk másoknak az élet feltárását az életük közben. Egy útikönyv, hogy mit ne hagyj ki. Egy útikönyv, amit meg kell élned: javaslat az élethez. Amikor a mai ember tapasztal, sokszor nincs semmilyen alapja hozzá. Az alap az, amit családod mesélt neked az ö életéről, amihez képest tudsz elindulni a te tapasztalásaid felé. A család semmiről nem beszélt. A család zárt volt és ilyenkor nincs alap, de ilyenkor nincs is kijelölt út, amin érdemes haladni, mert szüleink elindultak valami felé, aminek valószínűleg már csak a csúcsát kell meghódítani. A csúcsra menés a legizgalmasabb, de a legnehezebb is. Amikor valaki nem kap alapot, bármit választhat iránynak. Lehet katona, fizikus vagy vadakat terelő juhász. Minden új tapasztalás lesz neki. Semmi kényszere nem lesz, hogy a szülőket túl kell szárnyalnia, mert a szülői alap hiányzik, viszont itt az elindulás is nehéz. Annyi útból lehet választani, hogy sokszor itt az emberek nem tudnak dönteni és megállnak. Ez a pont a fejlődésünk neuralgikus pontja (állami gondozott gyerekek bekapcsolódása az életbe), és a csúcs meghódítása a másik neuralgikus pont (amikor a fantasztikus szülő már mindenben tökéletes volt, kivéve egy apróságot, amelyet pedig a gyermeknek kellene meglépni). Ezek olyan erős kényszerek, amihez nagyon erősnek, kitartónak és bölcsnek kell lenni. Ha a szülő átadta az ő lelkesedését, hitét, örömét gyermekének a saját életútjával kapcsolatosan, akkor a gyermek folytatja a kijelölt utat és végigmegy rajta. Miért fontos ez? Mert az út végén ismerünk meg mindent: az út végén áll össze minden. Amikor elindulunk egy úton, akkor még csak apró ismeretek tárulnak fel előttünk, mint a kisiskolásban. Amikor elmélyedünk egy út megismerésében, akkor egyre nő a tudásunk benne és amikor már meg akarjuk ismerni teljesen, akkor érünk el a végére. A végén vár minket az „orgazmus”. A végén áll össze minden, addig csak érdekel, izgalmas és mindvégig ismeretlen: a tudás ilyen. Először csak kicsit ismerhetjük meg, mint egy kapcsolatban a nőt, ami misztikus, idegen. Ahogy időt szánunk rá, úgy lesz egyre vonzóbb, úgy akarjuk egyre jobban megismerni, kibontani és birtokolni. A tudás pont olyan, mint a szerelem. A szerelem képessé tesz minket a harcra. Küzdeni tanít valamiért, ami fontos lett nekünk. Küzdeni tanít és kielégülni. Azok az emberek, akik nem tanulták meg a küzdést, harcosok maradnak egy életen keresztül. Harcolni viszont nem tudsz cél nélkül. A bölcs ember célt tűz ki maga számára, míg a kevésbé bölcs a harcnak él: valakit legyőzni, lenyomkodni, valaki fölé emelkedni, ami nem baj, ha cél és nem eszköz. Amikor cél, akkor tanulok, hogy több legyek. Amikor viszont eszköz, akkor elgáncsolom, kinyírom, lenyomom a másikat. Ha így haladunk előre, akkor nem lettünk többek. Nem tettünk hozzá ahhoz, akik vagyunk, csak elhitettük magunkat azzal, hogy többek vagyunk, mert pozícióban esetleg előrébb vagyunk szüleinknél, tanárainknál, nevelőinknél. Ha pozícióban előrébb vagy, akkor nagyobb a felelősséged. Ha élvezed és nem visszaélsz a felelősségeddel, akkor szebb jövőt teremtettél gyermekeidnek: ezt az örökséget add át. Ezt, hogy valós alapot teremts, amin ők is tovább követhetnek és ők is biztonsággal haladhatnak saját kikövezett tanulási útjukon, ahol valaki a családból egyszer csak eléri abban a témában a csúcsot. A csúcs meghódításáról írok legközelebb.