A családról legtöbben azt gondoljuk, hogy egyenlő azoknak az embereknek a közösségével, akik közé megszületünk. Azt hisszük, hogy csakis a vérrokonaink alkothatják a családunkat. De ez tévedés. A család az, ahol otthon érezzük magunkat.
Van jó családunk? Otthon érezzük magunkat valahol? Ha erre a kérdésre nem a válasz, akkor itt az ideje, hogy kialakítsunk magunk körül olyan családot, akik között végre otthon érezzük magunkat.
 De hogyan? Az a minta, amit hozunk, ezek szerint nem alkalmas arra, hogy otthont teremtsen számunkra, hiszen eddig sem sikerült jól érezni magunkat benne.  Teremtsünk tehát újat, új alapokon. Nagyon fontos, hogy az alapokat változtassuk, hiszen erre kell építkeznünk.
 Honnan vegyünk új mintákat? Bárhonnan, ahol látunk a magunk számára megfelelőt.
Hogy lehet felmérni, hogy hosszútávon is működő mintát találtunk-e? Úgy, hogy sokáig vizsgáljuk. Ami elsőre tökéletesnek tűnik, könnyen lehet, hogy idővel szintén nem bizonyul megfelelőnek. Akkor tehát sokáig kell vizsgálódnunk.
Mi van akkor, ha hosszú nézelődés után sem találunk jó mintát, nincs semmi, amit követnénk? Ez bizony siralmas a helyzet, mert azt fogjuk másolni, ami számunkra nem volt tökéletes, vagyis azt a családot, amelyben felnőttünk. Újra létre hozzuk azt, ami már eleve rossz volt nekünk.
Hallja valaki ezt? Döbbenetes a felelősségünk! Ha nem tudunk jó mintát mutatni, miért várjuk el, hogy gyermekünk jól érezze magát a családban? Hiszen az, amiben élünk nekünk sem jó, és nem teljesítettük azt a feladatunkat, hogy megalkossunk egy olyan új mintát, ami minden családtag számára élhető.
A fejlődés célja az, hogy meghaladjuk önmagunkat. De mi nem akarunk változni, gyermekeinktől viszont elvárjuk, hogy a miénknél jobb családi mintájuk legyen. Nem lehet őket ezzel terhelni!
Nem mutatunk nekik helyes mintát, de elvárjuk, hogy jobbak, többek legyenek nálunk. Elvárjuk, hogy jobban érezzék magukat bőrükben, sőt, még azt is elvárjuk, hogy társadalmilag megfeleljenek nekünk.
 Magunktól követeltünk-e ennyit? Nem, mert akkor már nem is élnénk.
Állítólag a gyermekeinket szeretjük a leg jobban. Miért akarjuk, hogy idő előtt meghaljanak? Miért akarjuk tönkretenni őket?
Dehogy akarunk ilyesmit! Csak nem gondoljuk, nem tudjuk, hogy ez lesz a vége.
Gyermekeink kiábrándultak. összetörtek , és cél nélküliek. Milyen lesz az a világ, amelyet ők fognak benépesíteni? Csőd. Betegség. Tönkretett életek tömege.
Miért nem szeretjük jobban őket? Miért nem hagyjuk élni őket? Mert mi magunk sem éltünk. Nem tudjuk, hogyan kell csinálni. Mi is megfeleltünk embertársainknak, munkatársainknak, párkapcsolatunknak, és elvész közben az az érezni, érteni, és szeretni képes lény, akinek leszülettünk ide.
Mi az élet? Létezni valami jóért? Csak próbálunk élni, hogy életben tudjunk
maradni. Cél nélkül, hitek nélkül, kiábrándulva.
 Mit tudunk így teremteni? Hitet azt nem, hisz számunkra nincs már semmi, ami fontos. Tehát hitet nem adunk.
 Mit tudunk így egymásnak és az utánunk jövőknek tanácsolni? Legfeljebb annyit, hogy éld végig az életet. És ha végig élted, akkor elmondhatod, hogy „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza!”. De ez nem igaz! Semmit sem adtunk a közösségnek! Nem értettük meg, hogy a leszületés lényege, valami újat alkotni. Valami új dolgot létrehozni. Valamiben változni, vagy változtatni. Semmit nem tettünk ebből.
 Miért? Mert őseink sem tettek hozzá semmit ahhoz, ami van. Ezért aztán mi sem fogunk semmit hozzátenni. Ez a minta öröklődik. Az a minta, ami nem teremt. Nem hoz létre újat. Nem teremtődik új világ, csak beszélünk, és álmodozunk róla.
 Így nem lehet. Ahogy már mondtam, a leszületés célja a változás, az, hogy  valami a világban másképpen, jobban legyen a mi kreativitásunk, vagyis teremtőerőnk révén.
De ha nem vagyunk képesek elfogadni, hogy a feladatunk az, hogy változzunk, akkor a gyermekeink csak azért születnek le, hogy folytonosságot biztosítsanak az emberiség számára.
Rossz hírem van. A folytonosság vagy változatlanság hiba. Márpedig az az ismétlődő hiba, amely nem javította ki magát, az bukás (az emberi szervezetben a z ismétlődő, osztódó genetikai hiba neve tumor) Az ember azért érkezik erre a világra, hogy újra gondolja magát.
Ha két ember összekapcsolódik,  javított genetikát hoz létre, ezért van szükség két DNS szálra, hogy azokat a géneket, amelyek az egyik szülői szálon károsodottak, a másik szülő  génjei kijavítsák, és hibátlan forma öröklődjön  Így tehát minden új ember jobb lesz, mint az anyja és az apja volt. Legalábbis ez volna a cél. Ha egy emberpár nem hoz létre jobbat magánál, csak ugyanolyat, nem haladtunk. Ahogyan a székelyek mondják: azért a gyerekért, aki nem vitte többre az apjánál, a gatyamadzagot sem volt érdemes megoldani.
Ilyenkor állunk, és ezzel bűnt követünk el a haladás ellen. Még egyszer: az ember azért jön, hogy fejlődjön.
Van erre mindig lehetőségünk? Nincs. Determinál, hogy a szüleink is egyhelyben állnak. Determinál a család elvárása, hogy ne akarj más lenni, mint ők, ne akarj jobbat, mint amit ők elértek. Nem szabad változni, mert kitaszítanak maguk közül.
Szerencsére mindig vannak emberek, akik zászlóvivők, vállalják, hogy tesznek valamit azért, hogy legalább egy kicsit jobb felé haladjunk. Nem könnyű nekik, mert olyasmit szeretnének létrehozni, amely más, mint ami eddig volt. Más formájú, más hitű, más gondolkozású, sőt még akár külsőre is más. Sokszor nem lehet, mert nincs, aki támogatná ebben őket. Saját hazájában, saját családjában a legritkább esetben fogadják el a prófétát, az újítót. Cserébe viszont többnyire a tágabb környezete felismeri benne az isteni szikrát, és megbecsüli, persze lehet, hogy csak halála után. Miért történik ez annyi nagy felfedezővel, változtatóval, művésszel, nagy egyéniséggel? Mert a saját idejükben a világ még nem nyitott, nem értett rájuk, még nem tart ott, ahol ők.  Később viszont már igen. De azt sokszor már nem élik meg.
Miért kell, hogy így legyen? Mit üzen ez a gyermekeinknek?
Azt, hogy nehogy valami nagy dolgot tervezz, mert úgysem tudod megvalósítani. Úgyis kivet magából a társadalom!
Ha elgondolkozunk ezen, és tágabb összefüggéseiben vizsgáljuk a dolgot, rájövünk – még életünkben, vagyis a halálunk előtt, - hogy mi sem éltünk semmit. Rádöbbenünk, hogy nem alkottunk, nem újítottunk, nem változtattunk meg semmit. Ha még van lehetőségünk, megpróbáljuk elmagyarázni a gyermekeinknek, hogy mekkorát hibáztunk. Erre a gyermekeink azt fogják mondani, hogy dehogy! Minden, ami voltál, jó volt! Mindent jól csináltál! Nem fogják érteni, hogy a megbánásunkat akarjuk elmondani nekik, és könyörgünk, hogy ne kövesd ezt az életet, ne így élj!
Annyira belénk lett nevelve, hogy fontos a szülők tisztelete, követése, hogy nem azt halljuk ki a szüleink szavából ilyenkor, hogy megbánták a passzivitást. Azt halljuk ki, hogy ugyanúgy kell mindent folytatnunk, ahogy ők tették.
Ezért állunk. Ha ugyanazt csináljuk, mint amit az őseink csinálták, nem haladás, hanem visszamozdulás. Mindannyian két emberből, két genetikából fogantunk. Az a célja ennek, hogy az egyén megnövessze, meggyógyítsa, megjobbítsa magát. De mintha ez nem menne. Túl nagy a tisztelet. Túl nagy az elfogadás, a belenyugvás, hogy az élet csak annyi, amennyi a szüleinknek jutott, és még véletlenül sem több.
Pontosan ugyanebben a problémában gyökerezik az a viselkedési mód is, ami pont az ellenkezője annak, amiről eddig beszéltem: Minden jó, ami más, mint amit apánk, anyánk tett. Ez a viselkedés sem jó, ez sem építő! Ha így állunk a világhoz, épp azt nem értjük meg, hogy kik vagyunk, és hol az az alap, ameddig vissza kéne bontanunk a régi értékrendet. Igaz viszont, hogy szabadabbak leszünk, mint a többiek azokban a családokban, ahol túl nagy a tisztelet.
Milyen fura arról beszélni, hogy a tisztelet lehet gát, ugye? Pedig az, ha egyszer nem halad tőle az ember. Azoknak az embereknek viszont a segítség a tisztelet, akik meg akarják érteni önmagukat, a gyökereiket. Csak az fogja megérteni, hogy honnan jött, aki tiszteletet tud érezni a családja iránt, hiszen az ősein keresztül érkezett el hozzá az élet! Ha megérezte az élet áramlásának csodáját, azt is meg fogja érteni, hogy neki mit kell másképp csinálni azért, hogy az élet továbbra is áramolását továbbra is táplálni tudja. Ha idáig eljutottunk, túl kell lépni a tiszteleten, és azt kell felismerni, hogy mire lenne szükség a friss energiák beengedéséhez. Akkor kell megtenni az első képést, amikor ezt már tudjuk.
Hogyan kell haladni? Úgy, hogy hitelesebbé, és a szó pozitív értelmében hatalmasabbá válunk. Azért, hogy a többiek elfogadják a szavunkat, amikkel változásokat indíthatunk be.
 Kinek a szavát fogadják el a mai korban? Vallási vezetőknek, politikusoknak, királyoknak, felelős tanároknak, stb. Ha volnának ilyen emberek, már más volna a világ! Félre ne értsenek! Nem azt mondom, hogy nincsenek jó politikai vezetők, vagy nincsenek hiteles egyházi személyek. Csak azt mondom, hogy nincsenek karizmatikus vezetők. Olyanok, akikre felnézhetnénk mindannyian.
Miért volna fontos ez? Mert pásztor nélkül, elvész a nyáj, ezerfelé szakadunk. Mindannyian másban hiszünk. Mindannyian valami egészen másmilyen újat akarunk.  
Együtt nem megy. Együtt nem tudunk gondolkodni, mert nincs olyan, hogy mindenki ugyanazt akarja. Ezért volna szükség olyan emberre, akire mindannyian felnézünk, és aki kimondja azt a közös gondolatot, ami mindenki számára elfogadható.
Nézzük meg, hogyan lesz valaki például jó gyári vezető? Először is, lentről kezdi. Végigjárja azt az utat, tudja, a bőrén tapasztalja, hogy mi is az a gyári munka. Segédmunkásként kezdi, aztán szakmunkás lesz, művezető, brigádvezető , aztán nagyobb, és még nagyobb főnök. Mindenképpen az elején kell kezdenie, hogy megértse, milyen ott lenn. Szükséges, hogy átélje, milyen az, ha valaki függ a főnökétől, illetve belülről, a munkafolyamat részeseként jöjjön rá arra, hogy mi az, amit ő másképp csinálna. Azok a cégek, amelyek így, szervesen fejlődnek, stabil alapokon állnak.
Azok a cégek, amelyeket átvesz egy új menedzsment, nagyon nehezen hangolódnak össze az új vezetőikkel, mert a munkások előtt még nem bizonyítottak. Nem is nagyon kapnak lehetőségét bizonyítani.
Vajon, ha valaki már ott tart, hogy tudja, hogyan legyen főnök, miért nem tudja elfogadtatni magát az új beosztottjaival? Mert előbb eggyé kell válnia a céggel, és összehangolódni a dolgozókkal. Különben nem lesz egység, és nem engedelmeskedik az új főnöknek senki. Még akkor sem, ha a munkahelyét kockáztatja vele. Ez rossz a dolgozónak, és rossz a főnöknek is, mert a dolgozók nem nyitottak felé. Senki nem tanítja meg neki a vállalati kultúrát, nem segítik beilleszkedni, felvenni a helyi tempót.
Nagy cégek milliókat költenek csapatépítésre, de semmi haszna, ha a főnök nincs ott. Úgy nem lesz eredménye az egésznek, ha csak elvárja, hogy a csapat alakuljon olyanná, hogy ellenállás nélkül beilleszthető legyen bármilyen munkafolyamatba, egyszerűen csak idomuljon azzá, amivé a vezetők szeretnék. Egy cégnél- vagy bármilyen közösségben - soha sem lesz fontos, hogy ki vagy, senkit sem fog érdekelni az új ötleted, amíg be nem illeszkedsz, és el nem fogadnak a többiek. Ha beilleszkedtél, és elfogadtak, akkor alakíthatsz, változtathatsz, mert már van hiteled. De addig hiába vagy zseni, nem fog érdekelni senkit.
 Zseniből sok van. Mindnek jobbnál jobb ötletekkel van tele a feje. Mégsem mennek vele sokra, mert nem tanították meg őket szocializálódni. Nem tudnak beilleszkedni, a többi ember számára hitelessé válni. Ezért nem fogadják el tőlük a változáshoz vezető utat. Egyszerűen nem értik őket.
Nem csak neki, hanem nekünk is tanulnunk kell, méghozzá nyitottnak lenni feléjük, hiszen ők hozzák az újat.
A legfontosabb feladat a szülőkre hárul:  meg kell tanítani beilleszkedni a társadalomba zseni gyermekeiteket! Tanítsátok meg őket arra, hogy elfogadják a játékszabályokat. Tanítsátok meg őket arra, hogy fölénnyel nem tudnak beilleszkedni, és nem tudják átadni a hatalmas tudásukat. Nem megalázni kell őket, hogy beálljanak a sorba, hanem segíteni nekik. Kezdjétek el együtt megérteni azokat, akik most vezetnek. Mit, miért csinálnak, mi motiválja őket? Hogyan lehet a nyelvükön beszélni? Mit csinálnak jól, hogyan érték el, hogy az emberek bizalmat szavazzanak nekik? A stafétát tudniillik csak ők adhatják át. Ha nem érzik azt, hogy segítenének az újak, akár nem adják át a vezető botot.
Mindig azok vezetnek, akik bizalmat élveznek. Ők azok az emberek, akik hajlandóak beilleszkedni, még hanem is tudnak semmi újat, akkor is vezethetnek, mert elfogadták a régi mintákat és a maguk sikere érdekében képesek használni őket.  
A bizalom kialakításával lehet hozzá kapcsolódni ahhoz, ami most van, és nem  pedig azzal az attitűddel, hogy majd én jobban tudom! Abból csak harc lesz, meg erőszakos hatalomátvétel. Az már annyiszor volt!  Annyiszor harcoltunk! A győzelem feletti mámor pedig elfeledtette velünk az igazi célunkat, azt, hogy változzunk. Ne essünk újra meg újra ugyanabba a hibába, hogy a harcolunk azért, hogy vezethessünk, hanem próbáljuk megérteni, hogy hol tart ma a világ, és kapcsolódjunk hozzá harmonikusan a mostani, aktuális energiákhoz.  
Akkor is, ha tudjuk, hogy nagyon máshol kellene tartanunk. Ez azért fontos,
mert megtanulunk ezáltal „emberül”. Meg fogjuk érteni egymást. Ha megértjük egymást, tudunk beszélni egymással. Ha pedig meg tudunk egymással beszélni mindent, mint a kulturált emberek, akkor nem lesz szükségünk egymás leigázására. Nincs szükségünk a harcra, és megszülethet a béke.

A békének nem az a lényege, hogy egyformán gondolkodunk. Sőt! Fontos, hogy ki-ki érezzen, gondolkodjon,  éljen másképp, hiszen egymás példáiból tanulunk. Mi külön-külön nem tudunk minden variációt kipróbálni az életre, de megbeszélhetjük egymás tapasztalatait. Eszmét cserélhetünk arról, hogy az. amit gondoltunk vagy tettünk, hogyan vált be. Ha másnak a miénknél jobb gondolata vagy tette van, vagy volt, akkor vegyük át és alkalmazzuk mi is! Tartsuk szem előtt, hogy egymásért vagyunk ezen a világon, azért, hogy mindenkinek jó legyen. Kicsi odafigyeléssel, sokat változik a világ. Nekünk. Ez a Föld a mi világunk, közösen alakíthatjuk ki, hogy milyen legyen itt az élet!
Éljünk boldogabb világban! Hassunk egymásra a gondolatainkkal. Ne zárjuk el egymást a többi jó gondolattól, mert saját kútfőből nem tudunk mindent kitalálni! Éljünk úgy mi is, hogy gyermekein immár valóban élhessenek, úgy, hogy a haladásunkkal mintát mutatunk nekik. De ne állítsuk azt számukra, hogy ez a miénk az egyetlen út! Hagyjuk, hogy újabb és újabb utakat nyissanak, és együtt generációjukkal haladjunk az új úton. Jó kirándulást!