Minden gyermek szeretne haladni, fejlődni, tanulni. Nincs olyan ember, aki úgy születne, hogy ne ezt akarná. Azért mi el tudjuk rontani őket. Hogyan? Úgy, hogy ha mi nem szeretünk vagy szerettünk tanulni, akkor azt tudjuk tovább adni neki. Ha pedig szerettünk tanulni vagy szeretünk új dolgokat megismerni, akkor ezt fogjuk tovább adni számukra. A tanulás arról szól, hogy felnővünk. Felnőni pedig lehet kis tudás által és nagy vagy nagyobb tudás, tudások által. Ez fog minket elhelyezni a társadalomban: a tudásunk. Tudásunk által lehet alacsony pozíciónk és magas vagy nagyon magas pozíciónk. Az határoz majd meg minket társadalmilag. A nagyon magas pozíciók mindenképp vezetői poziciót jelentenek. Az alacsony pedig vezetett marad. Addig kell vezetni valakit, amíg fel nem nő ő is a vezetői pozícióig. Ha felnő, akkor már ő is tud vezetni: ez képezi az életutunkat. A gyermek még vezetett, a felnőtt már felnőtt vezetése által, azaz főnőki vezetés által van vezetve és aki tovább fejlődik és feljebb nő, az pedig vezetni fog. Azok az emberek képesek családjuk vezetésére, akik felnőttek: azok szüljenek illetve vállaljanak gyermeket. Azok a szülők, akik gyermekként vállalnak gyermeket, nem sokat tudnak nevelni rajtuk, hiszen még ők is nevelésre, fejlődésre szorulnak. Ebbe kell beszállnia az oktatásnak, hogy gyermeki szülők nevelnek gyermekeket és ehhez kellene hozzá tennie a tanároknak. Nem sikerül. Miért? Azért, mert tanáraink sem nőttek fel. Ők sem lettek felnevelve. Ők sem tudják átadni gyermekeink számára, hogy milyen jó tanulni és milyen jó felnőni: tudással. A tanárok a legrosszabbul fizetett értelmiség. Hova jut majd gyermekeink generációja, ha őket a legrosszabbul fizetett értelmiség fogja tanítani. Ha engem nagyon rosszul fizetnek, akkor nem motivál a fizetésem arra, hogy sokat adjak a munkámban. Őket sem, viszont nekünk kell őket motiválnunk, hogy gyermekeinknek valaki kiegészítse tudását azzal, amit mi már nem tudunk vagy nem is tudtunk soha. Ha tanárainkat szidjuk főleg gyermekeink előtt, akkor soha sem fog gyermekünk tőle, tőlük elfogadni semmit. Ha felemeljük őket, akkor viszont figyelni fog rájuk gyermekünk. A tiszteletet viszont neki kell kiharcolnia magának a gyermekektől.

Vajon tudja-e ma egy tanár a tiszteltet kivívni? Néha sikerül egyeseknek. A tiszteletet csak és kizárólag a tudása fogja kiváltani. A tudásnak tisztelet a bére. Azok a gyermekek, akik találkoznak olyan tanárral, akit lehet tisztelni - mert tud is valamit - azok a gyerekek meg fogják adni a tiszteletet a tanár számára. Olyan ritka ez, mint a fehér holló. Tisztelet a kivételnek, de valóban régen a tanító és tanárképző iskolákba lehetett a legkönnyebben bejutni.

Hogy lehet változtatni ezen? Úgy, hogy valós képzést kell adni azoknak a diákoknak, akik tanárként szeretnének dolgozni. Ehhez folyamatosan újra és újra képezni kell a már meglévő és aktív tanárokat és ehhez képest más képzésben kell részesíteni a jövő tanárait. Siralmas a helyzet az oktatás területén. Hatalmat gyakorolnak tanáraink és nem tekintélyt váltanak ki. Aki hatalmat gyakorol, az nem tud. Csak annak kell kiabálnia vagy elnyomással, büntetéssel fegyelmeznie, aki nem tud vagy nem tudja a tiszteletet kiváltani, mert gyenge: akkor ő még nem elég ahhoz, hogy tanár legyen. A tanárképzést meg kell reformálni és a legmagasabban fizetett pozícióvá kell tenni, hiszen amit tőlük, tanáraiktól kapnak gyermekeink, az egészíti ki számukra a szülőtől kapott tudást. Ha a szülő sem tanított semmit és a tanárok sem, akkor azzal kell szembesülnünk, hogy okos, értelmes gyermekeink csellengenek, próbálják eltölteni az időt drogokkal és a szórakozásnak egy új formáját fogják választani, amely arról szól, hogy aki a leggyengébb, azt bántják. Siralmas világ elé nézünk vagy már éljük is részben.

Nem vonhatjuk felelősségre az összes tanárt, aki nem tanította őket semmire, de megreformálhatjuk az oktatást és ezzel átalakíthatjuk a jövőt. A jövőnek az a kulcsa, hogy tanítsunk saját tudásunk szerint, amelyet folyamatos képzéssel fejlesszünk. A fejlesztésekre azért van szükség, mert most nulláról indulnak gyermekeink, ha csak az iskolai képzés alapján kellene továbbtanulniuk. Majdnem mindenkinek ahhoz, hogy leérettségizzen, magántanárra illetve magántanárokra volt, van szüksége. Az iskolát olyanná kellene tenni, ahol szülők is felléphetnek, hogy ha az iskola azt ígérte, hogy felkészíti gyermekünket a továbbtanulásra, akkor legyenek olyan napok, amikor felszólalhatnak a szülők a tanárok felkészültsége ellen vagy mellett. Legyenek olyan napok, ahol a szülők tájékozódhatnak afelől, hogy a kiválasztott iskola mit ígér, hova tud onnan tovább menni a gyermek, és ha bekerül, akkor ezért lehessen az iskolát számon kérni vagy akár felelősségre is vonni. Nem jók a központi felvételik, mert a szülők azonnal protekciót fognak keresni, ha elutasítást kap a gyermekük. Valami olyan felvételi kellene, amely azt az iskolát - ahová jelentkezünk - jellemzi. Nem minden iskolának kellene minden irányba továbbengedni gyermekeinket. Specifikálódhatnának iskolák humán illetve reál vagy nyelvi vagy természettudományi részekre és azt vállalhatnák, hogy ők abban jók, abban biztosan fel tudják készíteni gyermekeinket. Ehhez képest jelentkezhetnének gyermekeink olyan iskolákba, ami közel áll hozzájuk az általános iskolai tanulmányaik szerint. Aki bejutna a válogatás után, az azt jelenti, hogy az iskola alkalmasnak találta őt,  utána már csak tovább kellene lelkesíteni, tanítani az általa választott tárgy vagy tárgyak szerint. Ha nem sikerül, akkor ez már tanárhiba. Lehessen felelősségre vonni azt a tanárt, akinél mindenki rossz: az nem lehet csak a diák hibája. Lehessen felelősségre vonni azt a tanárt, aki elveszi a kedvét a diáknak attól, hogy az általa választott tárgyat már nem is szereti. Lehessen felelősségre vonni azt a tanárt, aki nem képezi tovább magát és lehessen bezáratni azt az iskolát, ahol elveszik a kedvét gyermekeinknek a tanulástól.

Igen ám, de ez így önmagában anarchiához vezet. Erre találták ki az oktatási minisztériumot, hogy találjon megoldást a tanárok motiválására és találjon megoldást gyermekeink tanulási kedvének kiegészítésére. Ha így megy tovább, akkor gyermekeink külföldön fognak továbbtanulni. Ha így megy tovább, akkor gyermekeink kint is fognak élni, mert oda való lesz tudásuk és ott szívesen fogják alkalmazni őket. Ki fog ürülni az ország és valóban bevándorlók országa leszünk, mint régen is, amikor Árpád atyánk bevándorolt ide. Aki ide bevándorol, az is fog hozni egyfajta tudást. Az lesz az irányadó, hiszen többség dönt. Abban az országban, ahol nem a tudás fog dönteni, hanem az erő, az mindig harcot fog jelenteni. Ezért fontos, hogy tanuljunk, de kitől? Kint tanuljunk és kiköltözzünk vagy itthon hozzák rendbe az iskolákat és akkor nem kell kiköltözni a magyarnak és nem kell szétszóródni a magyarnak?  A magyarságról és sorsáról írok legközelebb.