Szeretettel gondolunk mindazokra, akik távol vannak már tőlünk, de nem tudjuk, hogy mi történt velük. Hol vannak, hogy vannak és miért mentek el tőlünk? Mindenki foglalkozik ezekkel a kérdésekkel és ha valaki tud válaszolni rájuk, akkor nem hisznek neki. Azért nem, mert Ő vajon honnan tudja? Miért gondolja, hogy Ő jobban tud bármit is, mint mindenki más? Ilyen tudások és determináló elképzelések miatt rekedt meg a fejlődésünk. Azt gondoljuk, hogy: annál nem tudhatunk többet, mint amit most tudunk? Dehogynem. Mindig van több és lehet, hogy valaki ebben jobb, valaki pedig másban jobb. Amikor viszont mindannyian megtanuljuk egymástól azt, amit a másik tud, akkor többek leszünk. Eddig is így fejlődtünk mások új tudásából és ezután is így fogunk fejlődni. Ahhoz viszont, hogy ez így folytatódni tudjon, szükségünk van az új dolgok, új tudások befogadására. Az ember, amikor elért egy mennyiséget a tudásból, akkor azt hiszi, hogy több már nincs. Mindig van több, csak ahhoz, hogy azt be tudjuk fogadni, el kell és el kellett engednünk a régit. Régi hitrendszereket, amik már elavultak voltak. Régi érzéseket, amik már nem szolgáltak minket és régi örömöket, amiknél már újabbakat szeretnénk megélni és befogadni.

Az ember olyan, mint egy számítógép. Képes információkat tárolni. Minél több információ fér bele, annál újabb a modell. A fiatalok az új modellek, mi pedig a régebbi szériát képviseljük. Hogyan tudunk befogadni új tudásokat? Úgy, hogy szoftverfrissítést hajtunk végre önmagunkon. Minél inkább akarjuk az újat, annál inkább tudjuk majd befogadni azt.

Az emberek pedig most félnek az újtól. Mindentől, ami más, ami ismeretlen. Az ismeretlen pedig addig ismeretlen, amíg meg nem ismerjük azt. Túl nagy az elfogadása ma a réginek és kevés a nyitottsága az újnak. Minél inkább akarunk megújulni, annál inkább kell elengedni a régit. A régi viszont nagyon merev és ragaszkodik a poziciójához. Ahhoz a pozicióhoz, amelyet nehezen tudott megszerezni, ezért mindent megtesz azért, hogy fenntartsa azt: így viszont az újat üldözi. Minden, ami felborítja a régi hatalmi rendszert, veszélyt jelent. A megmerevedés nehezíti a megújulást.

A halálról mindenkinek van egy elképzelése. Főleg az utána jövő dolgokról. A hivatalos elképzelés mindig az aktuálisan elfogadott. Amit elfogadunk emberként, az ideig-óráig elfogadható számunkra mindaddig, amíg valaki valami újat tesz hozzá. Sokan látnak és érzékelnek most is közöttünk. Sokan tudnak információt arról, hogy mi történik a halál után. Mi történik a lélekkel, a test felbomlása, hamvasztása vagy eltemetése után. Sokan tudunk erről többet, de félünk. Azért félünk, mert régen aki többet tudott a hivatalos elfogadott információról, azt üldözték. Minél inkább üldöznek valakit, annál könnyebben tud a régi értékrend fennmaradni. Senki nem gondolkozott még el azon, hogy egy vallás, amely a régi iratok válogatására épül, miért maradt fenn ilyen sokáig? Lehet, hogy azért, mert az új információkat nem engedik be? Lehet, hogy azért, mert kizárólagosságot ígér a „mennyekbe”? Lehet, hogy azért, mert tisztességtelenségét összezárva védik? Lehet, hogy azért, mert át kellene adni a hatalmat másnak? Sok kérdést tehetnék fel, hogy megértsük azt, hogy valami, ami elavult, régi, az frissítésre szorul. Mondhatjuk, hogy van számítógépünk, de lehet, hogy ZX 81-es. Őskori lelet, nem tudod használni az új tudásokhoz: nem kompatibilis vele. A halálról mindannyian tudunk és gondolunk valamit.

Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy aki elmegy, az tovább él valahol egy másik dimenzióban, egy másik tanulási lehetőséget élve át? Mi lenne, ha az emberek megpróbálnák elképzelni, hogy mi is lehet a menyország vagy a pokol. Mi lenne, ha valaki fentről lediktálná, hogy mi történik odaát? Elhinnétek? Nem. Azért nem, mert senki sem tudhat többet a Papoknál, Lelkészeknél és más vallás elöljáróinál. Mi lenne, ha ők kerülnének kapcsolatba valakivel, aki fentről segíteni szeretne nekünk? Akkor sem fogadnátok el tőle, mert minden vallás hitrendszerével ellentétes, pedig minden vallás könyvei tárolnak ilyen információkat. Úgy olvasd, hogy hallj és láss benne. Ne csak azt halld meg belőle, amiről éppen prédikálnak és ne csak más értelmezésén keresztül érts. Higgy magadban, hogy hozzád is szólnak ezek a könyvek és mint ahogy bármilyen könyvet olvasva mindenki azt érti meg belőle, ami Neki fontos, nincs ez másképp a Bibliával vagy más szent könyvekkel sem.

Aki a halálról szeretne többet, annak olyan ismereteket kell megnyitnia, amely túlmutat az életen. Viszont aki bekapcsolódik ebbe és megismeri vagy akár megérti a halál okát, értelmét, az nem fél többé a haláltól. Lelkünk örökké él és mint egy körforgásban lévő fény, állandóan tanul. Hol emberi testben, hol állatként, növényként, tárgyként, hol másik naprendszer, másik bolygójának létezőjeként. Hol segítő fényként más élő testek körül, hol ártó fényként mások mellett. Miért van ártásra is szükségünk? Azért, mert ahogy a gyermek sem fog felnőni nehézség, probléma nélkül, úgy a felnőtt emberek is kapnak próbatételeket. Az egész egy társasjáték. A színház a legjobb hasonlat hozzá. A színpadon lehet, hogy csak 15-20 embert látunk, de ahhoz, hogy ők játszhassanak, néha a színfalak mögött sokkal többen vannak segítőként. A halál a függöny. Függöny, amely elválasztja a szereplőket a háttérjátékosoktól. A háttárjátékosok nélkül viszont nincs színház. Ismernünk kellene a háttárjátékosokat, hogy ne féljünk az általunk félelmetes „szellemvilágtól”. A szellemvilág azért félelmetes, mert ismeretlen számunkra. Vannak közöttük jók és rosszak, mint bárhol körülöttünk emberként. Azért kell a jó és a rossz is, hogy mi saját magunk választhassunk, hogy kikkel szeretnénk folytatni a játékot. Azokkal, akik jók vagy azokkal, akik rosszak. A függöny mögött viszont rálátunk az egészre. A halál után az első, ami történik, a NEVETÉS. Nevetés azért, hogy mennyire komolyan vettük, hogy mennyire elhittük, hogy valóban ellenségek vettek körül bennünket és mennyire elkezdtünk kötődni azokhoz, akik jók voltak számunkra. A függöny mögött rájövünk, hogy illúzió volt, játék. Megszűnik a fájdalom, hogy miért bántottatok, megszűnik az elviselhetetlen érzés a szeretteink hiányától és azonnal mennénk vissza a színpadra játszani. Azért nem tudunk egyből visszatérni, mert sokan akarnak a színpadon játszani. Várni kell, amíg „üresedés” lesz vagy amíg be tudunk kapcsolódni valahová új szereplőként. Ha várunk, akkor sokáig nézzük kívülről a játékot. Ha várunk, akkor új szerepeket találhatunk ki benne. Új szerepeket, amely a történetet elviszi egy másik irányba úgy, mint egy sorozatnál. Minél hosszabb a sorozat, annál jobban hozzánk nő. Egy idő után már azt hisszük, hogy nem is tudunk nélküle élni. Mi lenne, ha így tekintenénk a halálra, és már életünkben elkezdenénk azon gondolkozni, hogy milyen új szerepben kapcsolódnánk vissza a történetbe? Jó móka lenne és nem félnénk attól, hogy valami véglegesen elmúlik. Ez a legnagyobb félelmünk, hogy nincs tovább. Az, hogy értelmetlen volt az egész. Az, hogy minden eltűnik abból, akik voltunk vagy vagyunk. Nincs ilyen, hogy eltűnünk. Mindent, amit tudunk, továbbadunk gyermekeink, tudásaink, érzelmeink által. Minden maradandó, de a fizikai test elmúlik. Addig játszunk a testben, amíg engedi a test. A test pedig addig engedi, amíg jól van. Ha hosszan szeretnél játszani, akkor figyelj a testedre. Figyelj minden rezdülésére, amiben számodra jelez, hogy jól vagy rosszul van. Gyógyítsd, ha szenved és élvezd, ha könnyű. Szárnyalj vele és élj, amíg a tested akar élni. Ha már el akarod engedni az életet, akkor a test már elkezdett fáradni. Boldogtalan vagy? Akkor a test elkezd elhalni. Erőtlen vagy? Akkor a test már fárad. Ha élni akarsz és játszani akarsz, akkor tegyél érte és ne akarj tovább itt lenni, mint ameddig neked és nekünk együtt jó. Tanuljunk meg elengedni. Tanuljuk meg, ha szüleinknek, nagyszüleinknek már nem jó, akkor engedjük el őket, hogy később újabb jelmezben, újabb szerepben visszatérhessenek hozzánk és együtt újra boldogan játszhassunk. Mit gondoltok? Lehet, hogy ez történik a halál után…..? Legközelebb a kegyelemről írok, ami megváltoztat mindent.