Hogyan teremtünk magunknak egy olyan világot, ahol felnőttek élnek, felelősséggel? Úgy, hogy felnövünk. Mik a felnőttség ismérvei? Hogy már nem gyermek módjára élünk. Mik a gyermek ismérvei? A gyermek szeretne valamit és a szüleitől várja azt. A gyermek még nem erős, ezért a szüleitől várja a védelmet. A gyermek megsértődik, mert nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy neki jó. A gyermek együgyű. Az együgyű egy magyar szó amely az egy ügyről szól. Arról, hogy egy dologgal tudunk még csak foglalkozni. Minél „több ügyű” valaki, annál több dologra tud koncentrálni. Annál okosabb, bölcsebb. A felnőtt: „több ügyű”. Több dologgal kell egyszerre foglalkoznia, de ha nem minden területen nőtt még föl, akkor hisztis lesz, mint egy gyermek, vagy üvölt, mint az, aki nem tudja mi fog történni, hisz még nem nőtt fel, és nem lát rá „magasabbról” mindenre. Ahhoz, hogy megértsd: milyen a felnőtt társadalom, értened kell, hogy milyen a gyermektársadalom. Ha egy óvodába belépünk, akkor azt látjuk, hogy a gyermekeket koordinálni kell. A felnőttek már önállóbbak, míg a gyermek - ha nincs irányítva - anarchiát él meg. Az kell neki, ami a másé, pont az, amit nem szerezhet meg. Ilyen az, amikor a felnőttek még nem nőttek fel. A felnőtt is anarchiát hajt végre valamiért, ami nem az övé, ha nem érti meg, hogy egy játékkal mindenki játszhat, de csak egymás után. Egyszerre nem lehet minden játékot uralni. Nem is tudunk egyszerre minden játékkal játszani, csak akkor elmondhatjuk, hogy minden a miénk. Ha minden a miénk, akkor minket nem fognak szeretni. Hiába szereztünk meg minden játékot, nem akarnak majd velünk játszani. Ha egyenlően van elosztva minden, akkor cserélgethetünk. Nekem van szókirakós játékom, neked pedig „Ki nevet a végén?”: ha már mindannyian kijátszottuk vele magunkat, akkor cseréljünk. Cseréljünk, vagy adjuk el és vegyünk egy másikat. A felnőtt társadalom is így működik, működne. Miért nem működik? Azért, mert „valakik” úgy gondolják, hogy gyűjtögetnek. Mindent megtartanak akkor is, ha már nincs rájuk szükségük. Ha valamit egy ideig nem lehet kapni, akkor hiány alakul ki belőle. A hiány mindig felnyomja valaminek az árát: ez a kereskedelem. Gyémántot is azért nem bányásznak sokat, mert akkor már - ha túlkínálat lenne belőle - nem lehet mesterségesen fenntartani az árat. A zsidóság ezt tudta, ezt tanulta meg. Azt, hogy hogyan vonjunk ki valamit a piacról addig, amíg hiány alakul ki és a hiány megemeli az árat. Ha az oviban kivonod az összes játékot a közösből, akkor valóban csak hozzád fognak elmenni, hogy adj valamilyen játékot, de nem fognak veled játszani, mert igazságtalan voltál. Ez a zsidóság „ átka”. Ezért nem szeretik, vagy szerették őket. Ha megtanulod, hogy hogy működik a felnőtt társadalom, lehet, hogy visszakerülhetsz bele és újra játszhatsz együtt velünk, de felnőtt szabályok szerint. Ha van valamid, akkor oszd meg és kérj helyette olyat, amid nem volt eddig: ez az adok-kapok egyensúlya. Természetesen a tőzsde sem működik akkor, ha tudatosan nem generál valaki hiányt, majd tudatosan nem ad el mindent a legmagasabb áron, de a tőzsdének is csak addig kell vagy kellett volna működni, amíg helyre áll a rend.

Ha valaki hiányt szenved valamiben, akkor van lehetősége arra, hogy olcsóbban vegyen valamit és jóval drágábban eladja, amíg helyre áll a rend. Ez volt a zsidók szabálya. Vissza kellett volna kerülniük az egyensúlyba - hogy egyformán van vagyonunk -, de ők átfordultak. Ők voltak valaha a legszegényebbek, ezért ők akartak lenni a leggazdagabbak. Meg is történt az egyensúly kedvéért, de beleragadtak a szerepbe. Addig kell tanulni valamit, amíg megértjük és utána új játékot akarunk játszani. Mi társadalmilag, országonként bele vagyunk ragadva saját szerepkörünkbe. Ha az „előadásnak” vége lesz, akkor új szerepeket kell magunkra venni, hogy újra tudjuk élvezni a játékot, mint a „Lopott időben”, ahol akármeddig lehet élni, ha élvezed. Ha viszont már nem élvezed, akkor elengeded az életet, még akkor is, ha több száz éven keresztül te voltál a leggazdagabb. Mindent meg lehet unni, és mindennél van jobb. Annak, aki szegény, persze, hogy jobb gazdagnak lenni. Annak, aki bántó, persze, hogy jobb boldognak lenni. És annak, aki már mindent végig élt itt és végig játszott, persze, hogy jobb lenne máshol játszania. Egyetlen tudást kell megértenünk. Minden csak sorban zajlik. Ha ötödikes voltál, nem lehetsz előbb hetedikes, csak ha elvégezted jól közben a hatodikat is.

Mi spirituális emberek viszont ötödik után bekukucskáltunk a kilencedikbe, és ott ragadtunk. Nem értjük ugyan, hogy mi történik, hiszen a tudások egymásra épülnek, de azt hisszük, hogy valóban kilencedikesek vagyunk. Meghallgatjuk, hogy lehet vizen járni, de még mi nem tudunk. Lehet, hogy az igazi kilencedikeseknek valóban sikerül, de mi akár hány évet vagy életet is töltünk el a kilencedikben, nem fogunk tudni vízen járni, hiszen kimaradtak azok az évek, azok a tudások, amelyek által a kilencedik tudását hozzáadva a többihez, elkezdünk mi is vizen járni.

Természetesen nem az a lényeg most számunkra, hogy megtanuljunk vizen járni, hanem az, hogy majd ha ilyen tudásaink lesznek, akkor azt mire fogjuk használni. Ha hirtelen „beavatásokon” megyünk keresztül, az olyan, mint amikor egy gyermek az apjától látja, hogy sok pénze van és elhiszi, hogy ez már az ő tudása is. Így működünk társadalomként és ezen kell alakítanunk, hogy felnőttséget, felelősséget érezzünk és vállaljunk tetteinkért, tudásainkért és kapcsolatainkért. Akkor jön el a cél, hogy miért is születtünk ide a földre. Erről írok legközelebb.