Mindenkinek van egy veleszületett tudása: azt fejleszti, ha bontja le. Mindenki, aki hozzátesz a tudásához, felnő és mindenki, aki elvesz vagy elenged a tudásából, az gyerek lesz újra: ez a demencia. Aki túl nagy felelősséget vállal felnőttként az életében, az idősebb korára várhatóan el szeretné engedni a túlzást, a túl sokat, ezért kezd kevesebbet vállalni a felelősségből, kevesebbet akarni a minden tudásból és szeretné hátrahúzni magát. Ilyenkor ha visszahúzzuk magunkat, akkor tudásunk egy része is visszahúzódik: az a része, amit keveset használtunk vagy egyáltalán nem használtunk, az kopik. Amikor kopik, akkor először nem jutnak eszünkbe bizonyos dolgok, majd már hiába erőltetjük agyunkat, egyre kevésbé megy. A gondolatok ugyanúgy elhagyják agyunkat,  mint a lyukas gyomorból az élelem. Azt fekélynek hívjuk, ez utóbbit pedig demenciának. Azok az emberek, akik folyamatosan tanulnak és használják a tudásukat, mindig fognak emlékezni. Azok viszont, akik nem használják a tudást, attól még az is elvétetik, ami van. Tehát attól lesz a tudás a miénk, hogy használjuk, továbbadjuk, stb. A tudásnak az a természete, hogy ha valaki megtanul valamit és „felmondja”, elmondja valakinek, akkor megmarad, mint egy vers, mint egy vicc, stb. Hogyan maradhat meg a tudás örökké? Úgy, hogy továbbadjuk egymásnak: gyermekeinknek, barátainknak, leírjuk az utókornak és minden tudás - amit használunk - az él. Az a tudás, amelyet nem használunk, az előbb antik lesz, majd elhal. A halott tudás már nem épít minket, viszont vannak olyan tudások, amelyek még most is, sok ezer év után is építenek minket, azaz élnek, sőt vannak olyan tudások, amelyek valamikor éltek, majd „téli álmot aludtak”, és most újult erővel felébredtek megint. Ezeket a tudásokat az új világunkba be kellett vagy be kell integrálnunk. Mindig az okoz gondot a tudások áramoltatásában, ha valaki úgy gondolja, hogy új tudásra már nincs szükség vagy azt, hogy ha egy tudás régen működött, akkor az új tudatosságban nincs helye. Mindegyik téves. Minden tudást lehet hasznosítani és minden tudást lehet uniformizálni a jelen valóságunkba. A tudásnak mindig van célja: a fejlődés. Minden, ami él, az fejlődik és mindig az alapján fejlődik a tudás, hogy mi miben szeretnénk fejlődni. A célt mi emberek határozhatjuk meg. A célt, hogy mi felé haladjunk. Amikor egy új tudatosság indul útjára, akkor mindig valamilyen alapra tudjuk azt felépíteni. Van, amikor tisztán látjuk azt, hogy mire tudjuk építeni az újat, milyen alapra és van, amikor nincs jó alapunk hozzá. Ha nincs jó alapunk hozzá, akkor az alapot kell újra felépítenünk és csak utána tudjuk folytatni azzal, amiben fejlődni szeretnénk. Amikor kitaláljuk, hogy szeretnénk fejlődni matematikából, akkor meg kell határoznunk, hogy mennyit tudunk belőle. Ha semmit, akkor előbb fel kell fejlesztenünk magunkat oda, ahol a többiek tartanak matematikából és utána tudunk hozzátenni. Ha viszont nagyon jók vagyunk matematikából, akkor valószínűleg könnyű lesz továbbfejlesztenünk magunkat, hogy a többiek számára újabb tudásokkal gazdagodhassunk. Mindenkinek kellene valamilyen cél, amiben fejleszti magát. Amikor sokáig nem tudjuk, hogy miben vagyunk jók, akkor bárhonnan kezdhetjük a tanulást. Bárhonnan, hiszen mindenben nulláról kell kezdenünk. Néha a tálentum nem is akkora áldás, mint hinnénk. A tálentum tehetséget jelent valamiben, amiben a többiekhez képest jók vagy jobbak vagyunk. Minél jobbak vagyunk a többieknél, annál nagyobb a tálentumunk. Ez sajnos mindig kötelez minket arra, hogy abban az irányban kell fejlesztenünk magunkat. Amikor viszont nincs semmihez különösebb tehetségünk, akkor bármit válaszhatunk, amiben el fogjuk mélyeszteni magunkat. Ilyenkor ténylegesen bármihez kezdhetünk, de kisebb az esélyünk arra, hogy a tehetségesekhez képest nagyobbat alkossunk. Amikor tehetséggel születünk, akkor abban jóval nagyobb a felelősségünk, hiszen mindenképpen hozzá fogunk tenni a tudáshoz. Amennyiben pedig nincs különösebb tehetségünk, úgy ténylegesen bármilyen irányt választhatunk. Bármiben alkothatunk: kicsi vagy akár megfelelő szorgalommal nagyot is. A tehetség nem mindig könnyít az életünkön, főleg ha az alapja - amire építünk - nem tökéletes. Pl. Ha egy úszó különösen ügyesen úszik, akkor elkezdenek vele külön foglalkozni. Ha jól megy neki, akkor egyre nagyobb sikerei lesznek, ha viszont egy ponton megáll a fejlődése, akkor mindig megkeseredett marad. Azért áll meg egy ponton a tehetsége, mert nem volt tökéletes az alap. Lehet, hogy egy kicsit jobbra húzott, amit senki sem vett észre addig, amíg az eredmények egyre jobbak és jobbak voltak, de az is lehet, hogy rég észrevették a hibáját, de nem merték korrigálni, nehogy a teljesítménye rovására menjen: így egy darabig könnyen menetel és egy idő után megáll. A másik, aki nem volt tehetséges, nulláról tanulta az úszást, tehát minden pontját végigvették, többször. Lassabban haladt, de jobb lett az alapja. Minél jobb az alap, akár az úszásban, akár az iskoláinkban, annál nagyobb „házat”, karriert tudunk ráépíteni.

Amikor valaki mindig „sztár” volt, mindenben ügyesebb volt az átlagnál, az nagyon nehezen fogja elviselni, ha a többiek új alappal behozzák őt, sőt akár el is hagyják. A tudás akkor stabil, ha folyamatoságra épül. Az első osztály 5-ös, a második is 5-ös, sőt a harmadik is 5-ös. Ez egy tökéletes alap. Amikor viszont csak átszaladunk a tudáson, átszaladunk a tanulmányainkon és nincs meg az alap, akkor az történik, hogy mindenhez hozzá tudunk szólni kicsit, de semmihez sem értünk igazán. Ha az ilyen ember nem fejleszti tovább magát, akkor hangos lesz és hőzöngő. Mindenben okosabbnak akarja mutatni magát. Ez a személyiség alapozza meg a nárciszmust. Társadalmunk azzal az oktatással, amilyen oktatásunk van, megalapozta a nárcisztikus emberek bölcsőjét. Sokan gondolják magukat tökéletesnek és sokan úgy gondolják, hogy nekik már nem kell tanulniuk. A legrosszabb a nárciszmusban, ha úgy gondolkoznak, hogy nincs kitől tanulniuk. Európa sokáig így gondolt magára. Sokáig a tudás bölcsője volt és közben Ázsia nulláról, szépen alapozva felemelkedett és a tudással Európa fölé magasodott. Így lesznek az utolsókból elsők. Sose sajnáld, ha nincs tálentumod, csak szorgalmasan hozd be azt a tudást az életedbe, amely igazán érdekel és jó alapra építs egy csodás házat benne. A házad, a tudásod, amely biztonságot, védelmet fog számodra jelenteni, bármi is történjen. Bármi, ami mostanában történhet. Ezekről a bármikről írok legközelebb.