Minden tudás - ha elmozdul a középpontból - egyensúlytalanná válik. Mindenki, aki tud valamit az egészből, azt önmagán keresztül értelmezi. Önmagunk vagyunk azok, akiken áthalad a tudás: átmegy a testünkön keresztül. Minden testnek van egy görbülete, ha nem tökéletes. Ezen a görbült, néha deformált testen keresztül fogjuk fel a tudásokat, illetve mindent. A görbült test jelenthet valós gerincferdülést vagy deformált vállizületet, orrsövényferdülést vagy akár lábszárgörbülteket is. Bármilyen elmozdulás az egyenestől egyenetlenné, kiegyensúlyozatlanná tesz bennünket. Ezen a testen keresztül érzékelünk a magunk módján: mondhatjuk, hogy mindenkinek joga van a tudást a maga módján értelmezni, de természetesen ez konfliktusokhoz vezet, olyan konfliktusokhoz, hogy én ugyanazt a mondatot másképp értelmezem, mint te. Ilyenkor jön a klasszikus kérdés, de mégis kinek van igaza? Az igazság csak egy tökéletes testen keresztül értelmezhető a tökéletes testű ember számára, viszont a beteg testnek soha sem lesz képessége az igazság, azaz a tökéletesség befogadására. Olyan sokáig hanyagoltuk a testet és megfeledkeztünk róla: most már muszáj lesz foglalkozni vele, hogy az igazságot közelebbről ismerhessük, mert a haladásunk (evolúciónk) attól függ, hogy mit tudunk befogadni és milyen testen keresztül értelmezzük az igazságot. Sokan cikkeztek már arról, hogy minden diktátor valamilyen testi tökéletlenséggel rendelkezett. Olvassunk a sorok között és tegyük hozzá saját tapasztalatainkat. Ha én egy kicsi, kövér, társadalom által meg nem értett ember vagyok, akkor mindenképpen meg szeretném mutatni a társadalomnak, hogy velem is számolnia kell, én is részt veszek az egészben. Minél jobban kapom a kirekesztéseket, annál inkább elmozdulok az egyensúlyomból és a másik oldalon keresztül látom a világot.  Két oldal van egy duális világban: jó és rossz oldal, fehér és fekete, szép és csúnya, stb… Ebben a világban helyezzük magunkat el, először a szülői genetika által, majd a hozzá felvett információk, emóciók által: így alakulunk ki, növünk fel valamilyenné. Ha rossz genetikából egészségtelenül születünk, akkor a családunkhoz ugyan be tudunk kapcsolódni, hiszen belőlük lettünk valamilyenek, viszont lehet, hogy a társadalomhoz már nehezen vagy egyáltalán nem tudunk bekapcsolódni. Ha a társadalom kirekeszt minket, akkor egy bizonyos pontnál nagyobb eltérésünk van a többiektől. Mindannyian azt tudjuk befogadni, elfogadni, aki, ami hozzánk képest kicsit több vagy kicsit kevesebb. Ami sokkal több, az már értelmezhetetlen és ami sokkal kevesebb annál, amit mi képviselünk, az pedig nem vonzó számunkra, így elkerüljük. Ezért ha szeretnénk fejlődni, haladni, akkor mindenkinek egyénként meg kell tanulnia értelmezni magát: hol helyezkedik el a társadalom hierarchiájában. Ha megtanultuk értelmezni magunkat és nem tetszik az, ahová a társadalom besorol egészség, érzelmek és tudás alapján, akkor változtathatunk rajta. Hogyan? Úgy, hogy ha tudom, hogy óriási gerincferdülésem van, akkor elkezdem a tornát az alapján, amit a testem be képes fogadni, az alapján, ami nem egyből fogja helyre rántani a gerincemet, mert minden, ami túl sok a test számára, azt kilöki magából, nem tudja befogadni. A kilökődést viszont megelőzhetjük önismerettel. Sokszor nem akarjuk megérteni, hogy nem ott tartunk, ahol gondoljuk magunkat, de minden bizonyítani fogja számunkra, hogy bármit szeretnénk befogadni, megérteni, megtanulni: ha nincs alapja, nem fog menni. Ha nem megy, akkor valószínűleg olyan tudásokra vágytunk, ahol még nem tartottunk. Az elsős gyereknek nem való a hetedikes tudás. Lehet, hogy érdekesnek gondolja a hetedikes létet, de messze nem tudja befogadni. Sajnos csalódik, hogy nem érti, de ez a csalódás vezet minket valós önmagunk megismeréséhez. Mi szülők nagyon sokszor kikíméljük gyermekünket a csalódástól. Megvédjük őket, mert mi van, ha bántják, mi van ha kiközösítik és mi van, ha ettől nem tud barátokat szerezni? Ha megvédjük fiúnkat attól, hogy megverjék, mindig mi leszünk a biztonságos bázis a számára. Nem lesz semmi oka arra, hogy tanulja meg megvédeni magát vagy tanuljon meg ő is verekedni, mert anyuék megvédenek. Később ebből a gyermekből felnőttként is háttér ember lesz. Nem mer vezetni és nem mer kiállni a tudásával senki elé, mert ha nincs védelem, akkor őt bántani fogják. Ezért kell beleengedni gyermekeinket az életbe és megtanítani nekik bekapcsolódni saját kis társadalmukba. Minél inkább kapcsolódnak be, annál inkább válnak olyanná, mint a többiek. Ez a gyermek első számú tanulása: be kell illeszkedni. Ha gyerekként nem tanulta, nem tanulhatta meg, akkor a gyermeki tudást nehezen tanuljuk meg felnőttként. Azért tanuljuk nehezen, mert minden életévünkben újabb tudások és újabb tanulások várnak: mint az iskolában. Ha kitűnőre elvégeztük az elsőt, akkor simán, könnyen ráépíthetjük a másodikos tudást. Amennyiben viszont csak hármasra, négyesre végeztük el az elsőt, akkor nehezebben vagy csak rész szerint fogjuk érteni a másodikat. Mindenhol hiányunk lesz és ezek a hiányok később nagyon fognak hiányozni. Ha nem tudok olvasni, akkor nehezen fogom megtanulni azt, ami olvasásra épül. Mindent nehezen fogok megtanulni. Társadalmunk erre is kitalált valamit. Nevezzük őket - akik nem tudnak jól olvasni - diszkalkuliásoknak és tegyük őket egy „gyűjtőbe” és ne foglalkozzunk velük. Minél több ilyen kirekesztett csoport jön létre, akik perifériára szorulnak, annál nagyobb ellenségesség jön létre bennük, a többiekkel szemben. Miért? Mert mi adtuk nekik a skarlátbetűt. Mi bélyegeztük meg őket ahelyett, hogy segítettünk volna számukra. Aki megfelelő segítséget kap, az megtanulhat olvasni. Lehet, hogy valaki könnyen, valaki pedig nehezebben, de megtanulhat bárki. A társadalom viszont ha elfárad, akkor csak séma alapján oktat. Ezt kell leadni ennyi idő alatt és számon kérni. Ha nem sikerül, megbuksz. A bukásnak pedig így pejoratív felhangja van. Ha azt mondanánk, hogy még nem tökéletes az olvasásod, ezért adunk még egy újabb évet arra, hogy behozd a többieket, máris máshogy éreznénk magunkat tőle: ez lenne a lényege a bukásnak, a felzárkóztatás. Rosszul vezettük be, így csak a kirekesztést tanulják meg belőle a gyerekek és miután a felnőtt szülők már éltek át kirekesztést, ezért mindent megtesznek, hogy megvédjék gyermekeiket a „bukástól”, kirekesztéstől. Hogyan? Vagy úgy, hogy minden pénzüket magántanárra költik, hogy felzárkózhasson a gyermek, vagy úgy, hogy kikönyörgik a tanároknál, hogy engedjék át kettessel a gyermeket. Mire mész vele? Még nagyobb rés lesz a következő évben, amire még nagyobb és még nagyobb hiány épül, így leszünk nagyon különbözőek. Minél nagyobb különbségek jönnek létre köztünk, annál nagyobb lesz a féltékenység, az irigység és ez mindig harcokhoz vezet. A harcok pedig minimum ketté, de van, hogy sokkal többfelé szakítanak minket. Mindenki egy oldalról szemlél, ahonnan természetesen mindig neki van igaza, tehát a másik csal, hazudik, igaztalan. Itt tartunk most. Ennek helyreállításáról, megoldhatóságáról szeretnék írni legközelebb.