Mi a szerepe a felelősségnek? Megtanít minket arra, hogy saját tudásunk által elkövetett tetteinknek következménye van. Ezt kell megtanulnunk: ha a gyermekem nem tud még elég jól írni és én megírom helyette a házifeladatot, akkor kikönnyítettem és lehet, hogy még dicséretet is kap érte. Ha megdicsérik és ő elhiszi, hogy az a dicséret az övé, akkor legközelebb is velem akarja megíratni a házit. Ha mindig én írom meg, akkor nekem lesz örömöm az ő dicséretében, de gyermekem soha sem fog megtanulni írni. Sok szülő kikönnyíti az utat gyermeke számára. Egyszer-egyszer segíteni úgy, hogy fontosabb tárgyakra fókuszáljon a gyermek: lehet, de el kell mondani neki, hogy ez őt nem építi. Az a segítség, ha helyesen tartunk elé tükröt. Elmondjuk, hogy miben jó és miben kell fejlődnie. Amíg a szülőnek van tekintélye, addig a gyermek elfogad mindent tőle. Ott rontjuk el, hogy olyan tudásért is dicsérjük, ami nincs. Ha olyan valamiért fogod dicsérni, ami nem igaz, akkor hazudtál neki, ezáltal a hitelességed gyengül. Ha gyengül a hitelességed, akkor már azt is csak félig hiszi el tőled, ami egyébként igaz. Ilyenkor, ha bármi valós dologért megdicséred, csak félig fogadja el a gyermek. Ha csak félig fogad el valamit tőled, akkor elkezdett bezáródni gyermeked feléd. Minél nyitottabb, annál inkább tudsz adni neki; minél zártabb, annál kevésbé tudod dicsérni vagy megmutatni árnyoldalait számára, hiszen elvesztetted a referenciaszemély szerepét. Ilyenkor a gyermek sérül. A sérülés azt jelenti, hogy nem kapja meg mindazt, amire 3 évesen, 5 évesen, 9 évesen, stb. szüksége lesz. Ha egy gyermek nem kapja meg mindazt, amire szüksége van, akkor azt a gyermeket nem tekinthetjük felnőttnek. Nem fog úgy viselkedni, mint egy felnőtt. A felnőttség alapismérve, hogy tetteink, tudásaik következményét vállaljuk. Ez felelősségvállalás is egyben. Az a felnőtt, aki ledolgozta a hónapot és nem teljesítette a hónapban felvállat munka mennyiségét, kétféle módon reagálhat főnökénél a számonkérésre. Az első mód, hogy azt mondja, majdnem készen vagyok, de sajnos nem volt elég a tudásom ahhoz, hogy időben befejezzem a munkát: legközelebb többet tanulok, hogy időre végezzek vele. A második mód, ahogyan reagálhat, hogy annyi munkát kaptam, hogy lehetetlen volt befejezni. Túl nagy az elvárás, ennél többet nem kérhetnek tőlem. Az első mód a felnőtt, felelősségteljes hozzáállás, míg a második mód a gyermek, aki túlterhelt és nem érti, hogy hogy gondolják, hogy ennyi munkát el lehet végezni az adott időn belül. Gondoljatok az iskolára: az iskola fejleszt minket. Ugyanannyi időnk van egy dolgozatra mindegyikünknek és van, aki gyorsan, pontosan időre befejezi és van, aki pedig lassan, pontatlanul és időn túl sem tudja befejezni. Már ott látjuk, hogy kik azok, akik szeretnének haladni és kik azok, akik nem értik, hogy miért is tanulunk. Aki nem érti, hogy miért tanulunk, az szülői hiba. Nyilván ő sem értette, ezért nem tanult. Nem jött rá később sem, hogy valóban tanulni nehéz egy ideig, de minél tovább tanulsz, annál többet tudsz és ez annál szebb életet fog számodra biztosítani. Az a szülő, aki erre nem jön rá, nem tudja másra tanítani gyermekét, mint arra, hogy a suli egy szükséges rossz. Szenvedd végig, aztán dolgozhatsz, amivel pénzt fogsz keresni és akkor felnőttél. Ez még sajnos nagyon messze van a felnőttségtől.

Emlékszem, amikor először kerestem pénzt, (akkor még 8. osztály után elmentünk nyári munkára) nagyon boldog voltam, de azt sem tudtam, hogy mit kezdjek vele. A szüleimnek azt tanították, hogy az első fizetésüket költsék a szülőkre, ezért nekem is ezt mondták. Nagyon mérges voltam, hogy azért a pénzért én megdolgoztam, de valóban fogalmam sem volt róla, hogy mire költsem. Elköltöttem rájuk, a pénz elfogyott és utána én már nem vártam a következő nyarat, hogy újra keressek pénzt, mert nem az maradt bennem, hogy jó volt nekem. Önző voltam. A tanulás természetesen nem csak az iskolában zajlik. Tanulhatunk szüleinktől, egymástól, tanárainktól, valakitől, akire felnézünk, stb. Az a gond, amikor már úgy érezzük, hogy már mindent tudunk. Akkor már nem akarunk tanulni senkitől. Van egy jó hírem. Még Jézus is azt mondta: Gyertek utánam, és én az Atyához megyek. Mutatta, hogy az ő hihetetlen nagy tudásánál is van több. Miután kevés Jézus szaladgál az utcán, ezért nyugodtan hidd el, hogy van hova fejlődni.

Azok az emberek, akik már nem tanulnak, mert szerintük nem kell, nem fognak tudni beilleszkedni a társadalomba. Mit jelent a „beilleszkedni”, szó? Azt, hogy tudom, hol a helyem. Tudásaim alapján besorolom magamat valahová. Ha besorolom magamat valahová és az a visszajelzés, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég okos a munkához, amit szeretnék, akkor nehogy megsértődjek, és akkor „higgyek” abban, hogy képes vagyok rá, mert akkor rengeteg csalódás fog érni. Amikor azt mondják, hogy nem elég a tudásom, akkor fejlődjek. Ez különbözteti meg a gyermeket a felnőttől. A felnőtt tanulni, fejlődni akar. A gyerek azt hiszi, hogy miután már sokat tanult, és ez teher volt, nem kell többet tanulnia. Elkészült. Ugye emlékeztek rá, hogy még Jézus sem készült el. Soha ne mond gyermekednek, hogy nincs több. Ne tanulj többet, hiszen minden gyermek szülei tudásából eljut valameddig és ha nincs iránymutatás, hogy van több, akkor leáll. Ha leáll, akkor akadályozza a többiek haladását. Ha leállsz és barátaid haladni fognak, akkor őket úgy fogod látni, hogy gőgösek, beképzeltek lettek. Ha leállsz, akkor nem magadat fogod látni állni, hanem a többieket elfejlődni melletted. Felmotiválhat ez téged haladásra, további tanulásra vagy leállhatsz úgy, hogy egy életen keresztül azt hajtogatod, hogy milyen jó volt Pistikével addig, amíg olyan volt, mint régen. De megváltozott. Már csak a pénz és a siker érdekli. Ez a normális, ez a rossz hírem.

Ha valaki elkezdi az életét, akkor általában nincs semmilye. Azért kezdi el az életét, hogy legyen valamilye. Ha valakinek van lakása, háza, autója vagy netán még utazásra, kirándulásra pénze, akkor - hogy értsétek - ezek ma, hogy beilleszkedj a társadalomba, alapok. Nem azért mondom ezt, hogy megijedj a feladattól, de muszáj látnod, hogy honnan indul a BOLDOGSÁG. Régen valóban máshol tartottunk, mint ember. Régen valóban, amikor megszerezte valaki a vacsorára valót, akkor örömtáncot folytattunk érte. Nem ragadhatunk le ott, hogy megszereztük a vacsorára valót, mert ha van annyink, hogy este tudunk enni, de nincs hol aludnunk vagy élnünk, akkor hajléktalanok vagyunk. A hajléktalan még nem jól illeszkedik be a társadalmunkba. A hajléktalan kilóg társadalmunkból:  nem jó minta, ezért kell haladnunk és látnunk, hogy ma a mostani társadalmunkban mi a jó minta és mitől érjük azt el. Felelősséggel kell felvállalnunk, hogy hol tartunk. Annak a felelőssége, hogy hol tartunk, nagy. Ha sokan hajléktalanok, akkor azok, akik szeretnének tanulni, ki lesznek közösítve, mert minél többen vannak lent, annál inkább húzzák magukkal lefelé a többieket. Engedjük, hogy azok, akik tanulni, fejlődni szeretnének, haladjanak. Hogy tudnak haladni? Úgy, hogy felszámoljuk a munkanélküliséget. Hogy lehet felszámolni a munkanélküliséget? Erről írok legközelebb.