Életünket minták alapján kezdjük. Ezeket a mintákat gyermekként egyszerűen követjük, éljük, felnőttként rálátva hibáira, változtathatunk rajta. Ha szüleid önfeláldozók voltak, akkor benned is ott van az önfeláldozó. Ha szüleid bántók, durvák, gonoszak voltak, azt is meg fogod találni magadban. Felnőttként dönthetsz, hogy milyenné formálod magad a „hozott anyagból”: jobb és rosszabb is lehetsz. Te döntesz, hogy kinek a befolyásával alakítod magad: ezek a sorok már rólad szólnak. Rólad, aki átakarod alakítani, meg akarod változtatni magad. Hogyan? Értéssel: annak megértésével, hogy kivé akarsz válni. Amikor még nem rólad szól az életed, akkor másoktól tanulsz. Figyelsz, elfogadsz, befogadsz azért, hogy megértsd, milyenné is szeretnél válni. Aztán amikor megértetted, hogy milyen szeretnél lenni, akkor elkezded integrálni a tudásaidat és alakulsz, változol. A párkapcsolatunk is erről szól. Hogyan tudunk alakulni, változni, másmilyenné válni együtt. Amikor viszont még nem érkeztünk meg önmagunkba, még nem alakítottuk át magunkat olyanná, amilyenek szeretnénk lenni, addig a párkapcsolatunkban sem tudunk megmutatkozni. Szégyelljük magunkat, sőt kevésnek gondoljuk magunkat másokhoz képest: ilyenkor még nem nőttünk fel, még nem vagyunk alkalmasak egy párkapcsolatra, ahol nem tudjuk még kiegészíteni egymást. Mi fog történni akkor, amikor túl korán lépünk bele egy párkapcsolatba? Meg akarunk felelni. Ha meg akarunk felelni, akkor fontosabb a másik. Akkor, ha fontosabb a másik, még nem beszélhetünk párkapcsolatról, hiszen a párkapcsolat lényege az egyensúly. Egyensúly abban, hogy én is és te is együtt veszünk részt benne. Ha az egyik hangsúlyosabb lesz a másiknál, akkor már egyensúlytalan a kapcsolat, ahol nincs boldogság és öröm. Az öröm abból fakad, hogy egyformák leszünk. Egyformák a fontosságunkban, a hitünkben, a lelkesedésünkben és az élet minden területén egyformává válunk. Ez a kapcsolat vége, amikor mindenben egyformává válunk: ez az arany alkony. Az arany alkony a cél a házasságokban, amit megelőz egy viharos reggel, egy nyugodtabb dél és egy csendesebb délután: ezek mind fontosak az arany alkony felé vezető úton. De hogyan is válik mindenki fontosabbá? Úgy, hogy ha nem nőttünk fel, akkor még mindenkitől tanulni fogunk. Ha valakit elfogadunk tanítónknak, akkor egy darabig Ő az Isten. Ha viszont megtanultuk, amit szerettünk volna, akkor mi is istenné váltunk abban a témában: akkor már megmerjük mutatni magunkat, elő merünk állni a felnőttebbségünkkel. Aki viszont nem tanul, csak megfelelni próbál, az soha sem nő fel. Soha sem lesz önálló gondolata, akarata és ezért többnyire egyetlen örömforrása marad, fontosnak lenni valamiben: ez is egy lehetőség az öröm forrására és ezenkívül még rengeteg más lehetőségünk van rá világunkban. Aki ezt az utat választja, hogy mindenki fontosabb nála, annak is tudnia kell, hogy az adásban is van tanulnivaló. A legnagyobb jószándékkal is lehet rosszat adni másoknak. Gondoltátok volna, hogy a jó szándék csak egy része annak, amit adunk? Amit adni tudunk, az mindig belőlünk fakad. Abból tudunk adni, akik vagyunk. Ha jószándékú, kedves, okos, bölcs emberek vagyunk, akkor abból adunk. Ha boldogtalan, szenvedő, gátlástalan emberek vagyunk, akkor abból adunk és természetesen az emberek ezen tulajdonságok keverékéből tudnak leginkább adni: önmagukból. Szeretettel, jószándékkal is lehet bántást adni, ha az van benned. Hogyan kerül valakibe bántás? Úgy, hogy megbántottak téged. Hogyan marad valakiben a bántás? Úgy, hogy bezárja magába. Nem beszél róla senkinek és elfojtja magába. A legtöbb ember tele van elfojtásokkal: olyan információkkal, amelyeket szülei, tanárai, barátai, párkapcsolatai helyeztek el benne. Hogyan lehet elengedni a fájdalmat, a bántást? Úgy, hogy előbb felszínre hozzuk. A pszichológia eszköze által beszélgetünk régi sérelmekről, amelyek ha feljönnek és fájnak, akkor azok feldolgozatlanok maradtak. Hogy lehet feldolgozni egy régi sérelmet? Úgy, hogy átbeszéljük azzal, akitől származik. Gyerekként védtelenek vagyunk a bántással szemben, hiszen nem sérthetjük meg szüleinket azzal, hogy elmondjuk, hogy mit érzünk. Nem bánthatjuk meg tanárainkat, hiszen tekintélyelvű társadalomban élünk. El kell fogadnunk, sőt el kell tűrnünk néha vagy sűrűn bántalmazásaikat, akár verbálisan, akár fizikálisan is. De felnőttként mi magunk dönthetünk arról, hogy kitől fogadunk el segítséget, tanítást, kit teszünk meg saját vezetőnkké. Felnőttként dönthetünk és visszautasíthatjuk a bántást, míg gyermekként sajnos nem: ezért a gyermek már korán elkezd alakoskodni, szerepet játszani. Megtanulja, hogy ha úgy viselkedik, ahogy kérik, akkor nincs bántás. Ha úgy viselkedik, ahogy mások kérik, akkor onnan sincs bántás. Mindenfélévé válik, mint egy színész, aki bármit el tud játszani. A baj az, hogy annyira beleragadtunk szerepeinkbe, hogy már azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk valójában. Ha nem tudjuk, kik vagyunk valójában, akkor azt sem tudjuk, hogy kit viszünk bele egy párkapcsolatba. Nincs önismeretünk. Önismeret nélkül pedig folytatjuk azt, amit szüleink mellett elkezdtünk, meg akarunk felelni. Minél inkább meg akarunk felelni, annál inkább élünk olyan életet, ami nem rólunk szól. Ha nem rólunk szól az életünk, akkor saját energiánkkal, tudásunkkal nem magunkat töltjük, tanítsuk, hanem másokat: azokat, akik szintén rendelkeznek saját energiaforrással. Ha egy energiaforráshoz hozzáadódik egy másik energiaforrás, akkor több lesz valaki. Aki több lesz, az többnyire elnyom, aki pedig kevesebb lesz, az többnyire elnyomott lesz. Ha okos vagy és észreveszed, szenvedsz benne. Ha nem vagy elég okos, akkor észre sem fogod venni, hogy elnyomnak, megaláznak, kihasználnak. Többnyire, ha elnyomó kapcsolatban vagy, akkor elfogy az energiád és egy idő után ezért eldobnak téged. Ha mindig elhagytak eddig, akkor gondolkozz el ezen, valószínűleg túl sokat adsz és valószínűleg nem marad benned semmi érdekes, energikus a végén. Természetesen ennek a fonákja is igaz. Igaz az is, amikor annyit adsz, hogy a másik már nélküled nem is tud működni. Akkor is el fogsz fogyni, ki fogsz merülni és ha véletlenül rájössz, hogy neked nem jó ez a kapcsolat, már nem tudsz kilépni, mert mi lesz a másikkal, aki csak belőled működik. Ilyen hátrányai vannak a korai kapcsolatoknak. A korai nem kor függvénye, hanem önismeret és önmagunk megváltoztatására való készségünk kialakulása lenne. A gyerekek nem tudják önállóan megváltoztatni magukat, de mindannyian szeretnének dicséretet, figyelmet. Sokszor a megfeleléssel érjük ezt el. Aki meg akar felelni, az még gyermek, mindegy hogy elmúltál 60 éves. Aki már meg akarja ismerni magát, az kamasz, és aki képes megváltoztatni magát, az elindult a felnőtté válásban. Mindannyian fel fogunk nőni: van, aki ebben az életében, van, aki a következő életében és van, aki a sokadik életében. Nekünk az a dolgunk, hogy lássuk meg, ki hol tart a felnövekedésében, és ahhoz képest viselkedjünk velük. Aki felnőtt, de gyerekesen viselkedik, azt ne hitessük el azzal, hogy szuper jól csinál mindent, mert elhiszi: ha elhiszi, akkor megelégedett lesz. A megelégedettség jó, ha valós alapra épül, és romboló, ha nincs valódi tudás, tartalom mögötte. A másoknak való megfelelésből sokszor csinálunk nárcisztikus embereket, akik elhiszik, hogy tökéletesek, tehát ezért vezetni akarnak. Ha egy olyan ember vezet minket, akinek tudása nincs, csak túlzott önértékelése, akkor ő csak ezt tudja átadni számunkra. A rossz vezetőről és annak veszélyeiről írok legközelebb.