Az egész világunk úgy áll fel, hogy nincs rés rajta. Mindenhol van valaki vagy valami: nem lehetünk egyedül. Ezt az érzést - hogy nem vagyunk egyedül - a növények és az állatok tökéletesen értik, érzik, az ember viszont nem: ennek az önzésnek következtében jön létre a magány. A magányos ember nem kapcsolódik senkihez, ezért fogy az energiája. Minél jobban fogy az energiája, annál inkább akar „szerezni”. Önzővé fog válni. Aki önző és nem ad semmit, azzal nem szívesen találkozunk, nem szívesen tartjuk fenn a kapcsolatot. Ilyenkor mondjuk, hogy energiavámpír valaki. Az energiavámpírok úgy alakulnak ki, hogy kicsiként sem kapnak eleget: nem kapnak elég szeretetet, kedvességet, hitet, békét, stb. Ha nem kapnak eleget, akkor hiányuk van. Minden hiány a kiegyenlítődés felé halad. Kiegyenlíteni valamit úgy lehet, hogy betöltjük a hiányokat. A hiányokat pedig egymásból tudjuk betölteni. Lehet, hogy úgy gondoljátok, hogy miért adjunk mi valakinek, ha ő úgysem tud adni cserébe semmit, de képzeljétek el, hogy vannak olyan gyermekek vagy akár felnőttek, akik meg túl sokat kaptak vagy kapnak most is. Aki túl sokat kap, az szintén egyensúlytalan lesz és keresnie kell valakit, akinek adhat. Aki sokat kap, az a kapást valószínűleg könnyen abszolválja, de az élet, az a rendező elv - amely mozgat bennünket - segít, hogy megtanuljon adni is. Adni viszont olyannak tudunk, aki valamiben kevesebb, butább, boldogtalanabb, szegényebb, mint mi: akkor jó adni. Az adással sincs baj és az elfogadással sincs baj, csak mindkettő túlzásával lesz probléma. Ha hosszú időn keresztül azt érzed, hogy csak adsz és nem kapsz vissza semmit, akkor „szakítasz” vagy egyszerűen nem akarod tovább fenntartani azt a kapcsolatot. Ha viszont nincs senki, akinek adhatsz vagy akitől kaphatsz, akkor az energiaszinted kimerül és már csak kapni akarsz. Ha gyerek vagy, semmi gond, mert bármikor kérhetsz jogosan szüleidtől, hiszen ők ezt vállalták, hogy felnevelnek. A felneveléshez sok tudás, hit, energia, pénz szükséges. Amikor viszont már felnőttél, nem kérhetsz a szüleidtől zsebpénzt, nem zargathatod őket, hogy szeretgessenek és nem velük kell, kellene megosztanod minden örömödet, mert ezek egytől egyig azt jelentik, hogy egyedül vagy, nincs körülötted senki. Hogy akarsz épülni, szépülni, boldogabbá válni, ha szüleid már nem lesznek? Hogy akarsz boldogulni a világban, ha az egyedüllét által lemerülve szeretnél kapcsolatokat kialakítani? Ha egyedül vagy, nem tudsz töltődni: nincs senki, aki elmesélné neked, hogy mi történt vele. Nincs senki, akinek elmesélhetnéd, hogy mi történt veled. Ez teljesen egyensúlytalanná vagy egyoldalúvá tesz majd téged. Találkoztál már olyan emberrel, akit semmi más nem érdekel, mint hogy elmondja, amit akar és rólad nem kérdez semmit? Ő magányos. Van, amikor minden találkozásotoknál ugyanazt az egy sztorit mondja? Akkor ő nagyon magányos. Amíg valaki nem képes beengedni a másikat, addig önzőnek és magányosnak fogják visszajelezni őt a többiek.

Valóban nem csak az emberek lehetnek társaink. Töltődni tudunk az állatokból, sőt a növényekből is: minden élőből, de a hierarchia élén jelen pillanatban az ember áll. Az állatok alattunk helyezkednek el, a növények pedig alattuk vannak. Ezek írott vagy íratlan szabályok: mindenkinek a felette lévőt kell segítenie, hiszen ő megy elől, ő fogja segíteni az alatta lévőt a felemelkedésben. Aki elől megy, annak pedig az a feladata, hogy felfedez, halad. Ha nincsenek emberek körülötted, akkor az állatokat fogod választani társadul. Az állatoknak muszáj téged tölteniük és ha te sehonnan nem töltöd magad, akkor egyszer csak az az energia, amellyel fölötte voltál az állatoknak, kiegyenlítődik. Sőt eljuthatsz oda is, hogy az állataidnak több lesz és így ők fognak föléd emelkedni: akkor már te az állataidat is „szídni” fogod. Sokszor, amikor beteg egy ember, az állatkái is megbetegednek, haldokolnak vagy meg is halnak, hiszen Nekik kötelességük az embert tölteni, még haláluk árán is.

A növények szintén hasonlóan működnek. Egy „lecsúszott” ember már nem gondoskodik magáról, állatokról, sőt növényekről sem. Róla már gondoskodnia kell a társadalomnak. A társadalom viszont nem jól gondoskodik azokról, akik félre csúsztak. Őket előszőr fel kell, kellene erősíteni, etetni kellene és azután pedig integrálni a munkába, saját energiaszintje alapján. Ha nagyon lecsúszott és sokáig volt az „állat szintjén”, az utcán, akkor elszokott az emberi törvényektől, tehát újra kell tanítani őket. Miért? Mert általunk került ilyen helyzetbe, mert nem vettük észre a lecsúszását, az elidegenedését, elmagányosodását. Onnan még könnyebb visszaemelni ezeket az embereket, de az utcáról - ahol már törvényen kívülivé válnak - nehezebb. Új törvények születnek ott, az utca törvényei és ha kellőképpen egymásba kapaszkodnak ezek az emberek, akkor „megalakítják” saját közösségüket, amelyben egészen más törvények uralkodnak. Furcsa hasonlat, de ilyen a testben a rák is: ilyen módon alakul ki. Nem vesszük észre, hogy sejtjeink nem kapnak elég figyelmet, nem érezzük, hogy bántjuk őket az alkohollal, a droggal, a citagerettával, vagy akár a cukorral. Minden, amit leírtam rongálja vagy roncsolja a testet. Aki rongálja a testét, az olyan, mint aki már nem figyel embertársaira, csak muszáj elmondani azt, ami vele történik. A rák így kezd kialakulni, hogy nem figyelünk másokra, ezáltal nem tudunk töltődni, majd hiányállapot áll fenn bennünk és ezért azonnal elkezdünk kompenzálni: még többet és még többet akarunk. Úgy nyomjuk magunkba az édességet, mint a levegőt a fuldokló. Amikor viszont kapunk egy cukorsokkot, már észre sem vesszük. Akkor is eszünk, mert már nem érzékelünk: eltűnt az érzékelésünk, a megérzésünk és lelkünk, az a bizonyos fény elkezdett kilépni belőlünk. A fénynek, a léleknek testünkben kell lennie. Testünkben kell elhelyezkednie ahhoz, hogy éljünk. Minél fénytelenebbek vagyunk, annál inkább próbálunk kompenzálni: kompenzálni  valamivel. Először állatokkal, majd növények szeretetével és végül a táplálékbevitellel, amely a körforgásunk kezdete és vége is egyben. A csecsemő első érzékelése az éhség, míg a haldokló utolsó érzése is az éhség. Az egyedüllét rövidíti az életet, hiszen ha megérted, hogy a hierarchia tetején az ember csak más emberektől vagy a fölötte lévő újtól, csodától, istenitől nyerhet energiát, akkor elkezdesz kapcsolatokat kialakítani. Ha felelős szeretnél lenni az állatokért, akkor kapcsolatokat az emberrel… Ha a növényekért vállalsz felelősséget, akkor kapcsolatokat az emberrel… és ha az emberekért szeretnél felelősséget vállalni, akkor olyantól kell energiát, tudást, erőt, bármit szerezned, aki az ember fölött van. Jézus is üzent Nekünk: gyertek utánam és én az Atyához megyek. Mutatta, hogy van több: az ember fejlődhet. Az energiák nőhetnek bennünk egy újabb tudásból, amelyet csak az emberek megismerésével és azok megértésével érhetünk el. Tanuljunk egymástól és akarjunk tanulni attól, aki több nálunk és rakjuk helyre a világot. Ne mi tanuljunk a növényektől és az állatoktól, hanem vállaljuk fel a felelősségét annak, hogy nekünk kell vezetni őket. Ne mi akarjunk olyanná válni, mint a növények és az állatok, mert akkor megfordítjuk a haladás irányát és nem akarunk fejlődni, tanulni, de természetesen vigyázzunk a növényekre és az állatokra, de tegyük őket önállóbbá, mint gyermekeinket, akiket sajnos nagyon magunkhoz láncoltunk, hiszen nekünk már csak Ők maradtak…. Ha ez a mondat jelent neked valamit, akkor várd a következő írásomat, amelyben a túlzott kapcsolatokról fogok írni, amely rabságban tart minket.