Sokan tesszük fel a kérdést: miért kell, hogy gyerekek szenvedjenek és különböző betegségekben haljanak meg? Miért kell, hogy emberek háborúzzanak és öljék egymást? Miért kell, hogy éhezzünk, szomjazzunk vagy csak fázzunk? Miért nem lehet minden „paradicsomi”? A motiváció miatt. Az ember - ahogy kiderül, hogy gyermeke beteg - azonnal motiváltabb lesz, azonnal tenni akar és gondolkozik és cselekszik és tesz. Amikor viszont nyugalmi állapotban vagyunk, akkor megállunk, lelassulunk. Világunk is többféle módon szemlélteti számunkra a föld különböző területein: ahol meleg van és béke, ott megpihenünk, lelassulunk és semmit teszünk. Ahol viszont hideg van, az gondolkozásra, cselekvésre késztet bennünket. Ezért fejlődik a Skandináv terület jobban, mint pl. Bora Bora vagy más olyan állam, ahol béke, fény és nyugalom van. Az emberek szeretnek ellazulni, de ahhoz, hogy igazán el tudják engedni magukat, előtte úgy érzik, hogy túl kell hajtani magukat. Miért? Mert akkor nem is jár a pihenés. Ha jól kihajtottuk magunkat, akkor a jól megérdemelt pihenésünket eltölthetjük, amit már testünk talán évek óta jelez.

Mit is hívunk borzalmaknak? Például: ha egy gyermek beteg vagy áldozat lesz egy családon belül vagy haláleset történik ideje korán, stb. Ezek mind mind felébresztenek minket és cselevésre sarkalnak. A betegséget elkezdjük kutatni. Meg akarjuk találni az okát és ha megtaláltuk, akkor meg tudjuk gyógyítani azt, aki abban szenved. Ha nem lettek volna betegek, akik elvállalták ezt a karmát, hogy testüket a tanulás, tudás segítésére „áldozzák”, akkor messze nem tartana itt az orvostudomány. Ha nem lennének csalók, tolvajok, akiket meg kell állítani valamilyen szabályozással, akkor nem lennének jogászok vagy igazságszolgáltatásban tevékenykedők. Ha nem lennének katasztrófák, ahol a föld geológiáját tanulmányozhatjuk, akkor nem tudnánk tenni az ellen, hogy kitör egy vulkán vagy jégeső jön. Minden tanít minket valamire és a tanulás nem csak jó, hanem elsősorban rossz dolgokból történik. Amikor egy lélek leszületik ide egy emberi testben, akkor gyerekként először tanul, majd ahogy felnő és a tudata felébred, ő is be szeretne szállni a játékba: vagy segítő lesz, aki másokat megment vagy segített, aki rászorul mások segítségére. Egy duális világban nincs más, mint fehér és fekete, fény és árnyék. Minden kettéhasadt, hogy a minden értelmet nyerjen. A mindennek, a tökéletesnek csak a semmi által lesz értelme. A semmi szemszögéből tudjuk értelmezni a mindent. A hasadás megjelenik mindenünkben. Az agyunk is kettéhasadt, ezáltal a női és a férfi agyfélteke máshogy fogja fel az információkat. Ugyanazt a hegyet két különböző szemszögből másképp látjuk: ha ezeket összerakjuk, akkor az agy is összekapcsolódik és megélhetjük a teljességet, akár a mindent is. Amikor viszont az egységből valaki úgy gondolja, hogy több, mint a másik, akkor egyensúlytalan harcok, viszályok alakulnak ki. A páros szerveik is méretükben különbözőek, ezért nem jut az ember el az egyensúly megértéséhez, de az agy mindkét területe egyforma. A nő is gondolkozik valahogy és a férfi is. Amikor bármelyik háttérbe szorul, akkor az agya is sorvadni kezd a háttérbe szorított embernek. Nem azért írom ezt, hogy visszaéljetek ezzel, hanem azért, hogy éljetek a tudással, ami szabaddá tesz minket. A szabadság a mindennek ismerete, de a minden a semmit is, a feketét is, tehát az árnyékot is rejti. Amint megérted, hogy teljes megvilágosodás, teljes értés nincs a semmi nélkül, már nem fogsz félni tőle. A vallások is csak egy részét világítják meg a tudásnak. Egy másik részét elrejtik, amit addig meg is értek, amíg nem tudjuk felfogni, megérteni vagy akár működtetni. A gyermekünknek sem nyomjuk tele az agyát 3 évesen az összes tudásunkkal, mert nem fog beférni és akkor túlzó lenne, de szépen sorban továbbadjuk tudásainkat számukra. Egyházaink pedig nem vették észre, hogy amit rájuk bíztak régen, (ami akkor még „titkos” volt, hiszen „gyermekek” voltunk, akik nem értettük volna meg), az ma már nem lehetne titkos, hiszen ezért nem tudunk tovább haladni. Van autónk, de nincs hozzá benzin. A tudásra van szükségünk ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. Arra a tudásra, ami kimarad és ha nem kapjuk meg, akkor nekünk kell megtanulnunk, felfedeznünk, ezért kell, hogy megbetegedjünk, hogy bántva legyünk, hogy háborúzzunk, mert így kísérletezhetünk a továbbhaladásunkkal. A továbbhaladásnak az a lényege, hogy valami új ismeret alapján járunk az elkövetkezendő időben: a spiritualitás ezt új tudatnak, a racionalitás pedig új tudásnak hívja. Valójában ugyanaz a kettő, de a spiritualitás lehozza az új tudatot tudássá, felfogja és beépíti, míg a racionalitás kikísérletezi, teszteli és megéli azt Istenségnek, hogy megértett valamit. Ez is egyensúlytalanná teszi az embereket, mert nagyobb hangsúlyt kap az a tudás, amit kísérletek, akár emberéletek feláldozása előz meg, mint az a tudat, amit egyszerűen megértünk, felidézünk vagy akár lehozunk „fentről”. Ez sokak számára elfogadhatatlan, mások számára pedig az az elfogadhatatlan, amikor kísérletezünk egy olyan tudásért, ami valamikor már megvolt nekünk. Az emberek már többször éltek a földön. Minden vallási, régi história beszámol róla, hogy sokféle kultúra, evolúció létezett: az egyiptomi, a sumér, a maják, szkíták, atlantisziak, stb. Ezeket a kultúrákat nem egy időben kell elképzelni és ugyanolyan fejlődésen keresztül tanultak, mint most mi. Ők is átmentek kísérleteken és ők is „lehoztak”, megálmodtak, megéreztek tudásokat. Innen tudunk meríteni, de amíg e kettő, a spirituális és a racionális harcban áll, addig marad a hasadás földünk, sőt az univerzumunk számára is. Amíg a hasadásban eltolódás is van, tehát az egyik hangsúlyosabb, mint a másik, addig elnyomás is lesz és marad. Amint kiegyenlítődik az egyensúly és egyformán lesz fontos, akkor kezdődhet ezen kettőnek az egyesítése. Akkor távolodunk el a hasadástól és elindulunk egy fúzió, egy egyesítés felé, ahol a tudat és a tudás egyforma hangsúlyt kap. Ha ez megtörténik, akkor megérkezünk valaminek a tökéletes tudásához, amely létrehoz egy nyugalmi állapotot, egy pihenést, egy megpihenni vágyást és azután megint elindul az unalom, a minden tudás unalma. Ilyenkor új tudat, új tudás születik. Újabb osztályba lépünk, ahol megint elölről kezdjük a tanulást, újra értelmezzük az alapokat, kicsit kiegészítjük, ami hiányzott másodikból vagy harmadikból és rájövünk, hogy úgy könnyen értjük a negyedikes tudást, ha jó az alapja. Akkor újra érdekes lesz a tanulás, újra felosztjuk magunkat racionális és spirituális szereplőkre, újra tanulunk a szabályok újraírása által és folytatjuk a játékot az úton felfelé, ahol egyre többen értünk, hiszen egyre többen ébredtünk már fel. A felébredés és értés, kontra megtanulás és kísérletezés haladásán keresztül jutunk el a célhoz, ami a fejlődésünk csúcsa. Aki azt gondolja, hogy közel vagyunk a fejlődésünk csúcsához, az csalódni fog, aki viszont tudja, hogy nagyon sok van még a csúcsik, az örömmel lépdel előre a csúcs meghódításához, hiszen ott van minden, amit kerestünk. Ott van minden, amiért jöttünk és odatartunk, hiszen bármilyen elmozdulást is tervezel a földről, csak a csúcsról teheted meg. Jó utat a csúcskísérletek felé akár racionálisan, akár spirituálisan, de a végén együtt vagyunk ott, hiszen ugyanazt a hegyet másszuk, csak egy másik oldalról. Legközelebb a különbözőségek, mint erényekről írok.