Gyermekünk nem képes felnőni, ha mi sem nőttünk fel. Kell ennél nagyobb motiváció? Kell annál nagyobb buzdítás, hogy jól nevelheted és terelheted a gyermekeidet? Számomra nem kellett. Csodálatos, ahogy együtt fejlődünk, mint hajdan az átképzéses orosztanárok, akik angol tanárrá avanzsáltak úgy, hogy kb. egy anyagrésszel voltak előttünk a tudásukban. Nem volt jó, de jobb volt, mintha mögöttünk lettek volna. Mi is tanulunk, tanultunk szülőként. Fel kellett mérnünk, hogy mit és mennyit tudunk és ennek alapján kellett megtanítanunk gyermekeinket arra, amit tudunk. Ha arra megtanítottuk őket, amit mi tudunk, akkor még többek nem lettek nálunk. Amikor viszont mi is fejlődtünk és mi is okosabbak, bölcsebbek lettünk, akkor többet is adhatunk számukra. Ez motivál minket. Csináljuk jobban, mint a mi szüleink. Ez az egyik nehézsége a felnőttségnek, hogy megértjük, hogy szüleink csak annyit adtak nekünk, amennyit tudtak. Először mindenki haragudni fog ezért a szüleire. Ez a nehéz és egyben könnyű a felnőtté válásban. A harag - illetve a felismerés, hogy nem tudnak többet adni - segít a leválásban. Segít önálló felnőtté válni. Aki önálló felnőtt, az élvezheti azt, amit tud, amit megtanult és a szüleit egy rövid időre el akarja engedni, hogy mástól is tanuljon, tanulhasson. El akarja engedni, hogy megértse: mit ér egyedül, hogy megértse, ki lett ő valójában. Akivé válunk, az mindig szüleinknek köszönhető. A szüleink tudásából leszünk azok a felnőttek, akik képesek arra, hogy egy gyermeket ugyanúgy, mint szüleik, felneveljenek. Aki nem képes egy gyermeket felnevelni, az nem nőtt fel vagy visszaminősítette magát gyermekké. Amikor gyermeket vállalunk, mindent jobban, a legjobban szeretnénk csinálni. Ezt tudja a szeretet. A legjobban szeretnénk gyermekünket felnevelni, hogy mindent megadjunk neki, amit mi is megkaptunk és még annál is többet. Minél többet adunk, annál jobbak, szebbek egészségesebbek lesznek, de itt közben megint haragszunk picit szüleinkre, mert csak annyit tudunk először adni, amennyit tőlük kaptunk. Nem megy több, hacsak nem fejlesszük magunkat tovább. Hogyan? Úgy, hogy akkor, amikor gyermekeink lesznek, már nem csak szüleink a példák a számunkra: más mintákkal is találkozunk. Máshonnan is tanulhatunk és ha ügyesek vagyunk, akkor tanulunk is. Aki viszont gőgös, felfuvalkodott, az képtelen tanulni, képtelen bárkitől elfogadni. Ilyenkor merevek és törvénykezők leszünk. Egy merev emberrel nagyon nehéz együtt élni. Bármit mondasz neki, majd ő tudja. Neki nem kell tanítani semmit, mert ő elvileg mindent tud és ráadásul azt is elvárja, hogy te, illetve a környezete mindent úgy csináljon, ahogy ő gondolja vagy kitalálja. A rugalmas ember hajlandó változni, a merev ember soha. Minél merevebb valaki, annál kevésbé alkalmas a társas kapcsolatokra. Amikor viszont nem ismerjük magunkat, csak vágyunk párkapcsolatra, családra, sokszor ártunk a másiknak. Nem tudjuk, hogy mit tudunk adni, ezért sajnos csalódnak bennünk. Nem készültünk fel arra, hogy felnőtté váljunk, de vágyunk a felnőtt életre: ez nem paradoxon, csak önismeret hiánya. Az önismeretre úgy tehetünk szert, ha elfogadjuk környezetünk véleményét rólunk. Elfogadjuk dícséreteiket és elfogadjuk elmarasztalásaikat is. Ha elfogadjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek és tanulunk, megváltoztatjuk magunkat, akkor felnövekedhetünk és alkalmasak lehetünk egy boldog párkapcsolatra. Aki viszont nem akar felnőni és nem akar tanulni, fejlődni, az önmaga „gyermek” változatát, azaz fel nem nőtt változatát fogja belevinni a párkapcsolatba és talán még gyermeket is vállal, felkészületlenül. Ilyen „felnőttekkel” van tele világunk. Olyanokkal, akik még nem készültek fel. Nem tanulták meg, hogy mit jelent adni és mit jelent feltétel nélkül adni. A gyermek csak kérni fog. Ráadásul feltétel nélkül. Csak adnunk kell nekik. Ha van miből, akkor a legnagyobb örömöt fogjátok szülőként átélni. Ha nincs miből, akkor pedig a legnagyobb nehézségeket élhetitek át a gyerekvállalásban. Ezért van az, hogy valakinek a gyerekvállalás a legnagyobb öröm, míg valakinek a legnehezebb kihívás és akár szenvedés is lehet. Felkészületlenül a matek vizsga is borzasztó, de felkészülten ajándék, hiszen biztos jó jegy, biztos dicséret vár ránk. A felkészültség attól függ, hogy mit kaptunk otthonról. Nyílván egy rendezett család jóval több figyelmet, tudást, energiát, bíztatást, szeretetet tud adni, mint egy szétszakadt család, ahol már egymásnak sem tudtak mit adni. A válás mindig akkor következik be, ha két „gyermek” kerül össze, mert a gyermekeknek még kapniuk kell, a felnőttek pedig már adni szeretnének. Adni abból, amijük van. Adni abból, amit eddig megtanultak, amit eddig megfejlesztettek magukból. Az tud adni, aki felnőtt. Mi gyermekként éljük le az életünket. Folyton azért „nyafogunk”, mert nem ad eleget a párunk. Nem kapunk elég figyelmet, elég szeretetet és nem kapunk elég törődést. Ezek szülői kompetenciák, viszont szüleink sem kaptak sokat, ezért csak annyit tudtak adni, amennyit ők fejlesztettek magukon. Kik azok, akik fejlesztik magukat? Azok, akik fel akarnak nőni. Felnőni bármikor lehet. Bármikor, bárhány évesen, csak látnunk kell, hogy hol tartunk, és akkor mi magunk határozhatjuk meg azt, hogy miben szeretnénk felnőttebbek lenni. Ezért alap hozzá önmagunk ismerete. Amikor gyermekünk születik, ahogy írtam, motivál minket abban, hogy mindent, amit csak lehet, megadjunk neki. Ha több pénzt szeretnél, mert utazni szeretnéd vinni, akkor magadat kell fejlesztened tudásban, hogy jobb munkát tudj vállalni, amiből jobban tudsz keresni és elviheted őt világot látni. Nem mellesleg ebből te is fogsz tanulni, hiszen minden területén a világnak máshogy élnek és mást lehet tanulni. Ha több szeretetet szeretnél adni gyermekednek, akkor tanulj olyan emberektől, akikben több az érzés vagy akikben több a hit. Bármit szeretnél adni, azt először be kell fogadnod, tehát el kell érned. Ezért segít a gyermek nekünk önmagunk fejlesztésében és ezért engedi az univerzum, hogy félig felnőttként is vállaljunk gyermeket, mert motiváció lesz további felnőtté válásunkhoz. Sajnos azonban néha - illetve egyre gyakrabban - az univerzum úgy ítéli meg, hogy nem ad mindenkinek gyermeket. Azért nem, mert valószínűleg több a hiány bennünk, mint az, amit adni tudnánk. Nem megsértődni kell ilyenkor, hanem fejleszteni magunkat. Akár testként, egészségileg, akár kapcsolati szinten vagy akár önmagunk személyiségében. Sokan azért szeretnének gyermeket, hogy legyen, aki gondoskodjon róluk öregségükre. Sokan azért, hogy legyen, aki szeresse őket. Ezek mind önző motívációk. Önző pedig a gyermek. Akkor válunk önzővé, ha még nem kaptunk eleget. Nem adták meg azt a tudást, azt a hitet, azt a biztonságot, amit szerettünk volna. Rendben, de akkor ha hiányod van, miért fogsz párt keresni? Azért, hogy kapjál? Azért, hogy a hiányaidat betöltsék? Ilyenkor sajnos gyermeki szintről indulsz. Gyermekként mindig csak kapni akarunk. Kapni abból, ami nincs. Miért írom ezt? Azért, mert ha sok hiányod van, akkor az univerzum egy hozzád hasonlót küld. Olyat, akinek szintén sok hiánya van. Mit fogtok adni egymásnak? A hiányokat? Egyre nagyobb hiányaitok lesznek, egyre többet fogtok veszekedni és ezért lesz vége. Amikor felkészül valaki egy párkapcsolatra, akkor felnőtt. A felnőtt ember alig várja, hogy megossza valakivel tudását és az életét is. A felnőtt képes lesz adni. Nőjünk fel és képesek leszünk párkapcsolatra. Nőjünk fel és képesek leszünk szülővé válni, ahol már csak adás van. Erről írok legközelebb.