Mit jelent ez? A tudás mindig is fontos volt, de elakadt. Miért tud elakadni egy tudás? Mert nem volt meg az alapja, így nem tudunk továbbépíteni rá. Ha egy alap gyenge, akkor kicsi házat lehet rá építeni. Ha erős, akkor akár felhőkarcolókat is építhetünk rá. Az mutatja meg egy nemzet, egy kormány, egy család, egy egyén nagyságát, hogy milyen alapra épít. Az lehet, hogy jó alapra, még csak kis házat építesz, de lehetőséged van nagyobbat is építeni. Viszont, ha egy alap nem elég jó, akkor a kis ház felépítése után, nem tudod tovább növeszteni a házadat, mert bedől, leomlik, hiszen nem bírja el az alap. A magyarság itt rontotta el legutóbb. Nem jó alapra épült, és ezért nem tudott fejlődni, nem tudta tovább építeni házait, mert ahhoz kevés volt az alap. Mi a teendő ilyenkor? Mélyíteni kell. Le kell menni oda, ahol az alap kevés, és új tudásra, újat kell építeni. Akkor az egész, ami volt nem igaz? Dehogyisnem, csak nem visz tovább. Vannak utak, amelyek egyenesen haladnak, és soha nem lesz végük, és vannak, amelyek kanyarognak, és vége lesz az útnak gyorsan. Ha vége van, akkor nem tudsz továbbmenni rajta. Ha pedig még folytatódik, akkor lehet haladni rajta. A mi utunk már rég véget ért, és nem vettük észre, hogy állunk. Megálltunk. Azt hittük, hogy a magyar megy elöl, és mindenkinek világít. Igen, volt ilyen a történelmünkben, hogy elöl mentünk, de akkor volt utunk, amelyen haladtunk. Ha nem haladunk, hanem állunk, akkor a többiek el fognak menni tőlünk, és olyan úton fognak haladni, amelyen lehet menni. Mi állunk, tehát utánunk már nem érdemes menni.

A haladás jó iránya, az egyenes vonalú egyenletes mozgás. Ha állunk, akkor nincs mozgás, ha mélyítünk, tehát visszafelé haladunk, akkor van mozgás, csak nem előre, ezért nem jönnek utánunk. Viszont, ha visszamentünk oda, ahol eltévedtünk, akkor ráállhatunk megint az útra, amely akár vezetésre sarkall minket. Kit vezetünk? Azt, aki kevesebbet tud, mint mi. Ki az, aki kevesebbet tud, mint mi? Az, aki beáll mögénk. Az, aki utánunk halad. Ez felelősség. Felelősség az, hogy hová vezetjük őket, és felelősség az, hogyha rossz irányba vittük őket, akkor, amikor megtaláltuk a jó irányt, akkor újra elhívjuk őket a közös utazásunkra. Együtt tudunk csak haladni. Országok, országrészek, körzetek, osztályok, családok együtt. Azért mert, ha én, mint egyén tudok valamit, akkor ahhoz, hogy tovább haladhassak, át kell adnom tudásom, hogyha én eljövök arról a helyről, ahol állok, akkor legyen valaki ott helyettem, aki tartja a fáklyát, és jelzi, hogy merre kell haladni. Ilyen fáklyavivők, fényhozók vagyunk. Ha viszont nem értjük, hogy együtt haladunk, akkor megállunk valakinek a gőgje, haragja, tudatlansága miatt, és azt mondjuk, hogy „dehogy adom át a tudásomat, én csak haladni akarok, de nem érdekel az, hogy utánam, alattam, mi van”. Ezek vagyunk többnyire mi. Nem értjük, hogy addig nem mehetünk tovább, ameddig az emberiség többmint fele elakadt valahol lent, mert az ő fáklyavivőjük, elfelejtette átadni a tudást valakinek, ezért nekik nem világít semmi, és így nem tudnak továbbhaladni. Tovább haladni azt jelenti, hogy együtt megyünk előre. Ha valaki nagyon előremegy, akkor hasadás jön létre benne, és nem tud a társadalmával, vagy akár a családjával sem együtt haladni, sőt már együtt gondolkozni sem. Nem az a baj, hogy előre akart menni, hanem az, hogy nem adta át azt a tudását, amit még megértett volna a társadalom vagy a család. Ahhoz, hogy haladjunk, fel kell mérnünk, hogy hol tartunk. A felmérés, néha kellemetlen, és hosszú. Azért kellemetlen, mert néha azt hisszük, hogy előrébb járunk, mint valójában. Ha azt hisszük, hogy előrébb járunk, akkor annak az a bizonyítéka, hogy mégsem, hogy állunk. Nem haladunk semmit.

Ha úgy építjük fel a tudásunkat, hogy abból megtanuljuk, hogy elsőben tanulunk, és ahhoz, hogy tovább lépjünk másodikba, levizsgázunk a teljes tudásunkból. Arra lehet építeni a következő osztályt. A vizsgákkal van baj, azaz a tudás átadásával. Az iskolarendszer nem kényszerít rá, hogy mindent, amit lehet, tanuljunk meg, mert megengedő, és azt mondja, hogy már kettessel is átengedlek. Ez az alap. Erre építeni, csak viskót lehet. Ellentétbe azzal, amikor a tudásra tudás, és arra újabb tudás épül. Akkor sokkal nagyobb házat építhetünk, de ez amiatt is rossz, hogy nem tanulunk meg adni. Nem tanulunk meg mindent odaadni magunkból, „csak kettesre” ezért nem tudunk jól tovább haladni. Ez kihat az érzelmeinkre. Nem adunk annyit, amennyink van, mert akkor nekünk nem marad. Ha nem adunk annyit, amennyink van, akkor megállunk egy idő után. Nem tudunk tovább haladni. Az elsős tudásból, elsőben kell levizsgázni. Ha azt másodikban akarod elsütni, akkor ott már senkit sem érdekel. Nem tudunk adni, mert félünk, hogy akkor nekünk nem lesz. Ha tanulunk, -és az élet erről szól,- akkor, amit megtanultunk, adjuk tovább, és akkor újra van hely megint tanulni. Megint adjuk tovább, teljesen, vizsgázzunk le belőle ötösre, és menjünk tovább tanulni. Minél tovább megyünk, annál inkább jönnek utánunk emberek, országok, népek, akiket vezetünk.

Ez volt régen a magyar. Vezető. Vezető bárki lehet, aki képes megtanulni mindent, amit elmulasztott, és képes átadni valakinek, aki szintén vezetni akar.

Ha egy céget értelmezel, mindent megértesz belőle. A legalsó szinten elhelyezkedő munkás dolgozik. Megtanul mindent ott, és azt mondják neki: - ha képes vagy betanítani valakit arra, amit te tudsz, akkor szintet léphetsz, és magasabb pozícióba kerülsz. Ezt mulasztottuk el érteni, hogy mit jelent átadni a tudást. Azt jelenti, hogy megértettem mindent ott, megtanultam mindent abból, amit lehetett, és mennék tovább tanulni, de előtte le kell vizsgáznom. A vizsgázás, nem lehet hármas vagy kettes, mert akkor, aki utánam jön oda, ő tanít. És ha ő csak hármasra vagy kettesre tud eljutni, akkor ő már csak ennek maximumát, vagy egy kisebb részét tudja tovább adni. Így lesz egyre butább a társadalom, és egyre kevesebb tudással egyre mélyebbre süllyedtünk a népek közötti „harcban” .  A „harc” a vezetésért küzdelem arról szól, hogy ki tud többet. Hiába akarom elhitetni a világgal, hogy én, ha azt a világ nem látja. Miért nem látja? Mert nem igaz. Ez az oka, hogy az emberek túl sokat gondolnak magukról. A spirituális emberek is azt gondolják, hogy a „magyarság” vezető. Nekünk kellene vezetni. A vezetés, természetes szelekció által zajlik. Ha valóban jó vagy valamiben, akkor jönnek utánad. Ha nem, akkor elfordulnak tőled. Ilyenkor nem megsértődni kell, hanem megérteni, hogy miért nem jönnek már utánam. Lehet, hogy született egy jobb vezető. Ha okos vagy, te is beállsz a sorba tanulni, és újra tudásod alapján vezethetsz. Ha nem vagy okos, akkor mondhatod azt, hogy az egy csaló, de a tömeg akkor is arra fog menni, ahol fény van, ahol világítanak neki, hogy ne tévedjen el. De a „csalók” csak nem akarnak feladni semmit abból, hogy tudnak. A tömeg még mindig utánuk megy. És mi nem tanulunk. Megsértődünk. Eddig jó volt a tudásunk, most pedig más fontos? Igen. Pusztán azért, mert az elsős tanító néninek sokat köszönhetek, azért nem maradok örökké elsős! Csak azért, mert szimpatikus, és nem halad, nem determinálom magam egy tudással, ami már megvan, és nem épül tovább! Haladjunk előre. Addig, ameddig lehet. Amikor újabb vezetők jönnek, újabb tanárok, akkor menjünk utánuk addig, míg megtanuljuk azt, amit ők tudnak, és akkor újra tudunk vezetni.

A csillagösvényen, amelyen haladunk hazafelé, nem maradhat ki hely, ahol ne világítson valaki. Viszont azon a helyen, ahol vagyunk éppen, ott nekünk kell világítanunk. Ha tovább szeretnénk haladni, akkor adjuk át tudásunkat valakinek, aki helyettünk fogja a fáklyát. Ha pedig elértük célunkat, és nem akarunk tovább haladni, akkor értsük meg, hogy nem taníthatjuk senkinek azt, hogy ez a maximum, ahová el lehet jutni, mert akkor megállunk mindannyian. Az egyházakról írok legközelebb megint, hogy miért és hol állnak az egészhez képest. Sok szerencsét és sikert kívánok ennek megértéséhez.