A halálnak önmagában nincs értelme. Halálnak csak akkor van értelme, ha megelőzi azt az élet. Aki nem élt, az nem szeretne meghalni sem: fél tőle. Amikor valaki végigélte az életét, akkor képes lesz meghalni, mert megérti azt, hogy élni jöttünk ide és ha éltünk, akkor valahogy le kell zárni az életet: ezt hívjuk halálnak, valaminek a lezárását. A lezárás itt a földön sokszor ünnepléssel ér véget. Megünnepeljük, hogy lezáródtak az iskolák, megünnepeljük, ha vége a dolgos éveknek és nyugdíjasok leszünk, megünnepeljük, ha felneveltük gyermekeinket. Vajon a halált miért nem tudjuk megünnepelni? Mert nem értjük, hogy mi jön azután. Nem értjük, hogy az előtte leélt életet is ünnepeljük ezzel. Nem értjük, hogy a halál továbbenged minket egy újba, mint ahogy az iskolák befejezése is továbbenged egy új, felnőtt élethez. A nyugdíj is továbbenged valami újba, valami ismeretlenbe és továbbengedjük gyermekünket is, amint felneveltük őt, hiszen valami új, valami érdekes várja őt és ezáltal minket is tovább. Akkor félünk az újtól, ha ismeretlen számunkra. Akkor, ha semmilyen tudásunk nincs róla. Akkor, ha nem tudtunk felkészülni rá, következésképpen: ha még nem tanultuk meg azt, amitől továbblépve jobb életünk lesz, pl. a munkában, akkor már munkába állni is félelmetes lesz. Ha nem értjük meg, hogy a nyugdíj, az a végig dolgozott élet jutalma, akkor félni fogunk tőle, mert nem tanultuk meg, hogy kiengedni mit jelent, lazítani mit jelent és élni máshogy, mit jelent. Amikor félünk, akkor nem ismerünk valamit. Az ismeretlentől való félelem sokszor megbénít minket. Ilyenkor, ha beszélünk valakivel, aki már dolgozik és nem tanul már, az segítség számunkra, főleg: ha az elmondja, hogy dolgozni jó. Ha nem ismerjük, hogy mit jelent a nyugdíj, akkor beszéljünk azokkal, akik azt már élik és esetleg élvezik, hogy ne legyen teljesen ismeretlen, mire megérkezünk oda. A halálról kevés emberrel beszélhetünk, hiszen kevesen látnak bele. Minden törzsben volt régen valaki, aki belelátott a jövőbe, a halálba vagy akár a következő életbe. Őket valamilyen vezetőnek hívták. Lehettek sámánok, papok vagy látók, de mindnek az volt a feladata, hogy átsegítsenek minket azon, ami számunkra ismeretlen, tehát félelmetes.

El lehet oda jutni, hogy belelátunk jövőnkbe és akkor az út - amin haladunk - már nem ismeretlen, nem félelmetes. Hogyan jutunk el oda, hogy belelássunk a jövőnkbe? Ezek az utak, saját érzékszerveink fejlődésének köszönhetőek. Saját érzékszerveinket úgy fejlesszük, hogy azokat az érzékeléseinket, amelyeket ismerünk, pl. látás, hallás, tapintás, stb. óvjuk, védjük és ha kell, gyógyítgatjuk. Ha egy érzékelés tökéletes, pl. a látás a két szemünkkel tökéletes, akkor valóban megnyílik a „harmadik szem”. A harmadik szem egy újabb mirigy, ami ráerősít a két szem látására. Amikor az elkezd megnyílni, akkor nem csak a mi két szemünk által látható dimenziókat érzékeljük már, hanem egy újabb, majd egy újabb és tovább sok sok újabb dimenzióba látunk bele: ezt hívjuk spirituális látásnak. Minél többet látunk, annál komplexebb képünk alakul ki az egészről. Ugyanígy kezdi a csecsemő is a pályafutását, csak akkor még a két szem összehangolt látását próbálja „belőni”. Amint sikerült neki, akkor elindul egy látás vagy látásmód, amely vagy megegyezik azzal, amit mindannyian, a többség lát vagy nem. A gyerekek éveken keresztül hangolják magukat ahhoz, hogy mit is kell összesen látnunk itt a földön. Sok gyereknek hiába mondjuk, hogy nincsenek „csúnyák” a szobában, mégis félnek. Félnek, mert ők mást is látnak, mint mi. Semmiben sem különbözik a látás felnőttként, ha bekapcsolódik a „harmadik szem”. Valamit fogtok látni. Valamit, ami más, mint amit eddig láttatok. Fejlődésünknek az a szépsége, hogy akarsz-e haladni vagy nem. Dönthetsz. Dönthetsz, hogy megérted, hogy mit láttál vagy elhessegeted magadtól, hogy egy újabb tanulási lehetőség nyíljon meg benned. Ha elhessegeted és ezt csinálják gyermekeink, akkor nem kell belőle tanulnod és úgy nem is leszel több. Pont olyan, mint amikor érettségi után kiderül, hogy lehet tovább is tanulnod, de te már nem szeretnél és megrekedsz ott, ahol tartasz. Elhessegetheted azt is, hogy beleláss más kultúrákba, tanulhass más lényektől és el is indulhatsz azon az úton. A látás kommunikációra késztet. Ugyanúgy, ahogy a csecsemő, amint lát, kérdezni szeretne. Ha kérdezel, akkor gyorsan tanulsz. Ha csak megfigyelsz, akkor lassabb a tanulás. Amikor egy csecsemő eljut odáig, hogy kérdez, addig már elsajátította a nyelvet és fel tudta venni a kapcsolatot, hogy tanuljon. A felnőtt is, ha belelát egy másik valóságba és fel tudja venni a kapcsolatot más külsővel rendelkező lényekkel, mint mi. Ha már beszélünk egy nyelvet, akkor könnyebben kommunikálunk és tanulunk másoktól, a bolygó másik feléről is, akkor könnyebb a tanulás. Először aki lát, csak úgy, mint a kisbaba, figyel. Amikor figyelsz, meglátod a különbözőségeket. Ha látom a „másságot”, akkor megértem azt is, hogy az jó valamiért. Tanulok. Egyszer csak megnyílik a kommunikációs lehetőség, hogy kérdezzek úgy, mint a kisbabának, aki már figyelt annyit, hogy tud kérdezni. Ez a mi utunk, a továbbhaladásban. Amikor látsz, az nem félelmetesebb, mint a csecsemőnek, aki rendezi a látását, hogy megérkezzen ide közénk. Nem más ez később sem. Sokszor először csak villanásokra látunk bele a másik vagy sokadik dimenzióba. Minél többet szeretnél tanulni, annál több lehetőség, valóság nyílik meg számodra. Hogy kapcsolódik ez a halálhoz? Úgy, hogy ők előrébb vannak nálunk. Mindenkitől, aki előrébb van nálunk, tanulhatunk. Megtanulhatjuk tőlük, hogy mire jó a halál, amikor például már nem tud valaki élni, létezni saját beteg, fájdalomtól meggyötört testében és megérthetjük, hogy valóban ilyenkor könyörögnek sokan a megváltó halálért. Megtanulhatjuk, hogy ne bántsuk azokat, akik szeretnének elmenni, hanem az ő szabad akaratukat figyelembe véve, mi is esedezzünk az őket segítő, megkönnyítő halálért. Amikor a halál „eljön”, akkor megvizsgál minket. Vajon éltünk-e vagy csak részt vettünk a földön. Aki nem élt, azt visszaküldi és újabb lehetőséget kap az ember az életre. Van, akinek ez ajándék, hogy kijavítsa azt, amit elszúrt és van, aki büntetésként éli meg, hiszen nem tanulta meg, hogy mi a jó az életben, mitől lehet ez izgalmas és boldog. Segítsünk nekik, segítsünk egymásnak. Mutassunk mintákat, hogy mitől jó az élet. Mutassunk lehetőségeket, amely örömet okoz nekünk és ezeket átadhatjuk másoknak lehetőségként. A halál megváltás, ha nem éltél, viszont a halál nem jön addig, amíg Élsz. Csak azoknak jön a halál, akik nem élik az életüket. Akik élik, azok mintái lehetnek másoknak. Ilyenkor mindig az ártatlan csecsemőkre, kisgyermekekre gondoltok, hogy miért jön értük a halál? Mert ők még szüleikkel egyek. Ők még nem rendelkeznek szabad akarattal. Az csak a felnőttek sajátja. Az a szülő, aki nem él, elveszítheti gyermekét, mert nem tudta megmutatni számára földünk „életét”, annak élvezetét, hiszen ő sem tudja. Ne tévesszen meg benneteket, aki úgy néz ki, mintha élne. A halál nem téved. Látja, hogy amit életnek nevezünk, az valóban az e vagy sem. Ha igen, akkor segít abban, hogy előre mutat olyan dolgokat, amelyek segítenek élni. Akinek nincs élete, az nem fél a haláltól, mert semmit nem értett az életből, ezért boldogan elmegy. Aki kicsit élt, az kapott egy kis ízelítőt és ezért szívesen maradna, de ahhoz, hogy tovább haladhassunk, azokat az érzékszerveinket, amelyek most nem aktívak, meg kell nyitnunk, fel kell ébresztenünk. Pl. a tobozmirigyet, ami a harmadik szemünk, amely segít belelátni olyan valóságokba, amelyek számunkra ismeretlenek voltak eddig és ezáltal más módon is nyílik lehetőségünk tanulni. Erről írok legközelebb.