Honnan lehet tudni, hogy igazak lettünk? Onnan, hogy egészségesek vagyunk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy aki igaz szeretne lenni és mégis beteg, az csal. Értenünk kell, hogy valahonnan indulunk! Egy nem tökéletes testből, egy nem tökéletes igazságból. Az indulás a genetikánk. Addig, amíg nem ismerjük szüleinket, csak genetikánk tud hatni ránk. Ismerni akkor fogjuk őket, ha felnőttként látjuk, hogy milyen helyet foglalnak el ők társadalmunkban. Mennyire jó, vagy rossz az az élet, amelyet ők éltek. Ha mi végre rálátunk erre, akkor változtathatunk rajta. Úgy, hogy felmérjük miben hibáztak, és javítunk. Javítunk és javítunk. Egy ideig ez fog történni, ha változást szeretnél. Egy ideig az történik, hogy eltávolodunk szüleinktől, hogy rálássunk hiányosságaikra. Nem azért, hogy megbántsuk őket, hanem azért, hogy lássunk más világokat, másfajta életet, és eldönthessük, hogy mi aszerint, vagy saját szüleink mintája szerint szeretnénk élni. Ha saját szüleink mintáját választjuk, akkor biztos, hogy nem láttunk jobbat. Ha más mintáját követjük, akkor meg fogunk változni. Miért éli meg társadalmunk ezt a változást árulásként? Miért ne tanulhatnánk mástól is, mint saját szüleinktől? Miért ne lehetne jobb életünk, mint nekik volt? Azért mert a társadalmunk bekategorizál minket. Te ide születtél, te pedig oda. Nincs átjárhatóság. Ha mégis, akkor meg kell szakítanod kapcsolatodat szüleiddel, akik lent tartottak téged. Azt mondják, hogy tagadd meg magad, és ezáltal családodat. Ez nem helyes. Tudnunk kell, hogy honnan jövünk, és látnunk kell más lehetőségeket is az életre. Én láttam. Több olyan út volt, amely jobban tetszett, mint szüleim mintája. Elindultam feléjük, és azt láttam, hogy ott az emberek egészségesebbek. Miért? Mert, ahogy haladunk fölfelé, több időnk lesz önmagunkkal foglalkozni. Több időnk lesz egészségesebben étkezni, és igen azért is, mert ott több pénzünk lesz. Ha több pénzünk lesz, akkor családunk nem tud mit kezdeni velünk. Úgy tudunk segíteni nekik, hogy megtanítjuk őket arra, hogy ők is haladjanak velünk. Legtöbben ott hibázunk, hogy mindent meg akarunk számukra adni, ami eddig nem volt elérhető nekik. Ez sajnos elkényelmesíti az embereket, és újra gyermekké válnak azok a szülők, akikről gondoskodnak. A gyermekek viszont önállótlanok. Nem tudják eltartani magukat. Nem tudják megvalósítani azt, amit szeretnének – függnek szüleiktől. Ha túl sokat adsz szüleidnek, akkor ők is újra gyermekek lesznek, és egy idő után teher lesz számodra mindkettő. Főleg ha közben neked is van saját gyermeked. A saját gyermekről természetesen gondoskodni kell, hiszen te kérted, hogy legyen. Lett. Ha lett, akkor felelősséggel tartozol érte. A szüleidért viszont nem. Ezt kell megváltoztatnunk! Fel kell nevelnünk gyermekeinket, és nem kell felnevelnünk szüleinket, hacsak nem mi fordítottunk vissza őket gyermekségük felé! Ha visszafordítjuk őket gyermeki attitűdbe, akkor gondoskodhatunk róluk örökké. Akkor „felüdülés” lesz a haláluk.

Tudom, hogy ez nem hangzik szépen, de tanuljunk. Ne kényeztessük el soha annyira szüleinket, sőt gyermekeinket sem, hogy ne tudjanak önállóan élni! Ha elkényeztetjük őket, kiszolgáljuk őket, akkor egy idő után nem képesek egyedül működni. Életképtelenek lesznek, és nekünk – akik életképesek lettünk – gondoskodnunk kell róluk.

A lélek tudása hatalmas. Azt mondja ilyenkor, hogy inkább vállalja a betegséget, csakhogy tanulj belőle. Mondjuk, hogy megbetegít engem a lelkem. Engem, aki eddig gondoskodott szüleiről és gyermekeiről egyaránt. Mi történik velük? Vagy elkezdenek felnőni és gondoskodni magukról, vagy meghalnak. Ha meghalnak, kinek a felelőssége lesz? Az enyém. Az enyém, aki nem neveltem fel őket, és igen az enyém, aki életképtelenné tettem őket. Tanuljatok ebből! Nem lehet felnőtteket életképtelenné tenni, mert akkor nekünk kell gondoskodni róluk. Ha nekünk kell gondoskodni róluk, akkor nem jut időnk, energiánk gyermekeinkre. Ha nem jut időnk, energiánk gyermekeinkre, akkor nem neveltük fel őket. Ekkor viszont nem lettek felnőttek. A gyermekek viszont nem tudnak gondoskodni magukról, tehát nem lesznek képesek gondoskodni másokról sem. Idejuttatott minket a nyugdíj.

Azok az emberek, akik nem kaptak nyugdíjat, mindig tudták, hogy ahhoz hogy éljenek, mit kell tenniük. Azok viszont, akiket belekényszerítünk a „jóba”, önállótlanok, életképtelenek lettek. Nekünk kell gondoskodnunk róluk. Nekünk, mert az állam már rájött arra, hogy ennyi embert nem lehet eltartani. Nem is jó. Ha nem tudnak ennyi embert eltartani, akkor nekünk, gyermekeiknek be kell szállnunk gondoskodásunkkal – pénzünkkel és érzelmeinkkel. Azoknak, akiknek nincs gyermekük, még lehet erre idejük, hitük, és lendületük. De azoknak, akiknek gyermekük van, nincs erre idejük, hitük, pénzük és lelkesedésük. Egyszerűen nincs. Nem azért mert nem szeretik szüleiket, hanem azért, mert szeretniük kell saját gyermekeiket. Ha szeretik gyermekeiket és gondoskodnak róluk, akkor nem marad idejük, energiájuk és pénzük szüleik felé. Nincs egyensúly. Ha megtartjuk azt az irányt, hogy szüleink önmagukról gondoskodnak, akkor mi is tudunk gondoskodni magunkról, és tudunk gyermekeinkről is. Ha szüleink dolgoznak, akkor van önértékelésük, van energiájuk; így részt tudna vállalni saját családunk életében, sőt még néha be is tudnak segíteni nekünk. Segíteni addig kell, amíg mi is felnövünk. Utána mi is, és ők is önállóak lettünk.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy többé nem találkozunk, de nem függőség miatt. Nem azért, hogy segítsünk, vagy azért, hogy segíthessenek nekünk, hanem azért – mint a barátok teszik–, hogy megosszuk egymással örömeinket. Ha megosztjuk egymással örömeinket, akkor töltjük egymást. Minél inkább töltjük egymást, annál jobban érezzük magunkat egymással. Így nem elhidegülnek egymástól a családok, hanem közelebb kerülnek. Tehát a nyugdíj nem jó. Nem jó kivenni valakit a munkából pusztán azért, mert elért egy bizonyos kort. Nem jó helyette felvállalni, hogy gondoskodunk róla, mert életképtelen lesz. Ha életképtelen lesz, akkor megbetegszik. Ha megbetegszik, akkor megint teher lesz a család, illetve a társadalom számára. Minden innen indul ki, hogy felnőtt, felelősségteljes embereket visszaminősítünk „gyerekké”. Gyerekké, aki nem dolgozik. Gyerekké, aki nem tud gondoskodni magáról. És gyerekké, aki nem szólhat bele a társadalom alakulásába. Gondolkodjunk ezen, és gondolkodjunk azon is, hogy miért beteg a társadalmunk fele, és miért akarunk mindenáron gondoskodni róluk! Miért akarjuk, hogy felnőttből visszafordított gyerekek éljenek itt.

Azért mert irányíthatóak. Azért, mert így azt csinálnak azok, akik irányítanak, amit akarnak. Erről írok legközelebb.