Kit lehet irányítani? Azt, aki gyerek. Azt, aki nem nőtt fel. Hol a mi felelősségünk ebben? Ott, hogy önismeret. Ha lehet minket irányítani, akkor nem nőttünk fel. Ha nem nőttünk fel, akkor kötelességünk felnőni. Kötelességünk megérteni, hogyha gyerekek maradunk felnőtt bőrben, akkor ki fog irányítani? Csak gyerekek leszünk. Nem vállaljuk felelősségét a felnőttségnek. Nem vállaljuk tudását a felnőtt létnek, mert nem értjük tudását a felnőtté válásnak. Így akarunk gyerekeket nevelni? Így akarjuk saját képünkre és hasonlatosságunkra teremteni őket? És így akarjuk, hogy éljenek ők is – gyerekként? Gondoljuk ezt át!

Ha irányítanak minket, akkor ne azt szidjuk, aki irányít, hanem nézzünk önmagunkba. Miért tudnak irányítani minket? Mert még nem nőttünk fel. Ha irányítani tudnak minket, és mi haragszunk rájuk – azokra, akik irányítanak –, akkor ugyanúgy nem növünk fel. A felelősségvállalás fog felnöveszteni minket. Annak felelősségét kell ilyenkor felvállalni, hogy nagy gyerekek lettünk, akik irányíthatóak. Ne azokra haragudjunk, akik tükröt tartanak elénk, mert irányíthatóak lettünk, hanem önmagunkra, hogy nem nőttünk fel! Ha felnövünk, akkor nekünk is lesz véleményünk. Nem biztos, hogy tökéletes. Nem biztos, hogy mindenkinek teszik, de legalább vélemény. Azok vagyunk mi. Akkor és ott azok lettünk. Felnőhetünk tovább, nagyobbra is, de akkor több véleményt kell hallanunk. Több véleményből kell kiválasztanunk, hogy mivel vagyunk képesek azonosulni. Milyenné váltunk? És egyszer eljutunk oda, hogy már nem változik a véleményünk valamiről. Az két dolgot jelenthet. Vagy azt, hogy már nem kell változtatni véleményünket, mert megszületett abban a témában az igazság; vagy azt, hogy mi már nem tudunk több új információt befogadni. Ha nem tudunk több új információt befogadni, akkor nem vagyunk készek arra, hogy továbbfolytassuk életünket egy olyan társadalomban, amely fejlődik. Nagyon fejlődik.

A fejlődés abból látszik, ha hajlandóak vagyunk régi tudásunkat felülírni. Hajlandóak vagyunk változtatni megrögzött elképzeléseinket. Rugalmasak lettünk. Ekkor azok, akik már nem hajlandóak változni, elkezdenek haldokolni. Betegek lesznek. Ha betegek lesznek, akkor leállítják a változást, hiszen nekünk– akik „egészségesek” vagyunk – gondoskodni kell róluk, a betegekről. Ilyenkor az ember nem sajátmagára fordítja energiáit, hanem azokra, akik betegek. Megáll a világ. És miért áll a világ? Azért, mert emberek nem hajlandóak változni. „Ebben a korban már nem lehet változni”, „Öreg fát nem lehet átültetni”és így tovább. Mi deklaráltuk ezeket a kifejezéseket. Mi engedtük meg őket az által, hogy gondozzuk; sőt társadalmilag elfogadhatatlannak tartjuk, ha nem gondozzuk őket. Segít ez nekünk? Előrébb jutunk ezzel? Segít ez nekik? Boldogabb életet élnek azok, akik már haladni ugyan nem akarnak, és nem tudnak; de tudják, hogy mi őket ápoljuk, gondozzuk, ezért nem marad energiánk magunkra, illetve gyermekeinkre? Segít ez egyáltalán valakinek? Nem. Sajnos nem. Ezt tudták a régi indiánok is már. Amikor valaki már nem volt képes felvenni az új fonalát, akkor elment a csoporttól – meghalni. „Barbárok”- mondanánk. Nem volt bennük tisztelet az ősök felé – mondanánk. De mi jelent nagyobb tiszteletet vajon az, hogy gondozom szüleimet, és közben elveszítem életemet ezzel, és nem tudok mit adni gyermekemnek; vagy az, hogy engedem a saját döntését megélni szüleimnek, miszerint ha nem tud hozzátenni ahhoz, ami a család, vagy társadalom, akkor elmegy? Mi jelent nagyobb felnőttséget? Az, hogy döntünk, és nem húzzuk vissza gyermekeinket; vagy az, hogy nem dönthetünk, mert helyettünk döntenek? Mit gondoltok erről? Hány ember szeretne elmenni, meghalni, de nem lehet, mert ha beteg vagy, akkor elkezdenek gondoskodni rólad. Nem te döntesz onnantól a saját életedről. Akkor miért nem kezdjük onnan, hogy miért betegednek meg az emberek? Azért betegednek meg az emberek, mert nem vállalják fel a felelősségét annak, hogy kapnak egy testet, amiben élnek, és ha sokáig szeretnének benne élni, akkor gondozni kell azt. Ha gondozzuk, akkor jól, jobban vagyunk. Ha nem gondozzuk, akkor rosszabbul, még rosszabbul vagyunk. Kinek kellene megtanítani a felelősséget? Szüleinknek. Ha szüleink sokáig élnek, akkor az, vagy azért van, mert az ő szüleik figyeltek magukra, és gondozták a testüket; vagy azért, mert ők maguk vették kezükbe az irányítást.

Kapsz egy testet. Ez a genetika. Ha nem jó, akkor meg kell javítani. Ha felnőttként viselkedik apukád, anyukád akkor mindent megtesz, hogy jobb legyen a tested. Ha nem viselkedik felnőttként, akkor ebből indulsz, és ha te felnőttél, még akkor is van lehetőséged javítani rajta. Minél jobb állapotban vagy, annál jobban élvezed az életet. Minél jobb állapotba vagy, annál okosabb, bölcsebb, hitelesebb leszel. Annál felnőttebb. És minél inkább felnőttként élsz, annál jobban taníthatod ezt a szemléletet saját gyermekeidnek, akik ez által felnőnek. Ha felnőttek lesznek végre ebben a társadalomban, akkor nem fogják szüleiket úgy kezelni az életük végén, mint gyermekeket. Eddig is tudtak dönteni szüleik, és elfogadják, hogy eztán is fognak tudni dönteni. Ha azt választják szüleik, hogy nem tudnak hozzátenni a társadalmukhoz, és ezért kilépnek, „elmennek meghalni”, akkor ezt is elfogadjuk tőlük. De mi nem ezt tesszük. Nem növünk fel, ezért irányítanak minket. Ha irányítanak minket, akkor mindent elhiszünk, amit irányítónk mond. Ha az az irányítónk döntése, hogy a felnőtteket megfeszített energiával gondozni kell, akkor tesszük ezt. Ha az az irányítónk döntése, hogy nem szülhetünk több gyereket, mint egy, akkor azt tesszük.

Rengeteg jó közmondásunk van, amit nem értünk, mert a gyerekek nem értik. Pl.: „Ha valaki kútba ugrik, akkor te is utána ugrassz?” és így tovább. Mi ezt tesszük. Pusztán azért, mert akik előttünk éltek, azok ezt tették. De attól ez még nem jó! Minden energiánk arra megy el, hogy megfeleljünk társadalmunk elvárásainak. Megfeleljünk annak, hogy gondoskodjunk szüleinkről. Megfeleljünk annak, hogyha mi nem tudunk gondoskodni róluk, akkor jó, idősek otthonába küldjük őket, mert mit szól a világ, ha nem tudjuk ápolni őket. Miért kerültek ilyen helyzetbe? Mert nem akartak haladni. Ha gyermeked nem akar haladni, akkor gondoskodsz róla élete végéig? Ha igen a válaszod, akkor baj van. Gondold át, mert te teszed őt életképtelenné. Azzal, hogy kiszolgálod, amikor már nem kellene; azzal, hogy mindent megoldasz helyette, amikor már neki kéne megoldania; és ugyanezt tettük az idősekkel is. Nyugdíj. Köszönjük. Nem kell dolgozni, mert eltart minket a társadalom. De a társadalom már nem tudja eltartani azokat, akik nem vesznek részt az életben. Nem a nyugdíjasokkal van baj, félre ne értsétek, hanem azokkal, akik kivették a munkát, és ez által az irányítást emberek kezéből. Ha nem irányítasz – legalább saját magadat –, akkor nem kell az élet. Nem akarnak élni már azok az emberek, akiktől elvették a felnőttséget. Ezért beteg a társadalmunk. Azért, mert felnőttként éltek, és már nem élhetnek akként. Ha nem élhetnek felnőttként, akkor nem tudnak mást tanítani; de mindenkiben ott van az irányítás, vezetés kódja. Kik fognak irányítani, vezetni? Gyerekek. Azok a gyerekek, akik nem tudtak felnőni. Nem a gyerekekkel van baj, hanem azzal, hogy nem engedjük felnőni őket. Mesterségesen tartjuk őket még gyerekként azzal, hogy tanuljál, tanuljál és tanuljál. Oké. Megtanult mindent és lett 32 éves. Mikor kezdi el a párválasztást? Mikor kezd gyarapodni a család? Mikor kezd karriert építeni benne az egyén? És közben megbetegszik… legközelebb erről írok.